A hadsereg feletti uralom megszerzése után fogott hozzá Diocletianus (284-305) a széthullás felé tartó birodalom újjászervezéséhez. Elhagyva azokat a mesterkélt megoldásokat, amelyek arra szolgáltak, hogy a princeps tényleges egyeduralmát a köztársaság jogi formáiba burkolják, kiküszöbölte a császári hatalom utolsó fékjeit, és megteremtette az abszolút monarchia számára az alkotmányos elismerést. Ezzel formálisan megszüntette a principátust, s annak helyébe a leplezetlen és korlátlan egyeduralmat állította. Államjogi újításai mellett azonban Diocletianus igyekezett a római múlt hagyományait is megőrizni és új életre kelteni.
A latin maradt mindvégig a jogalkotás, a jogtudomány és a jogi oktatás nyelve az egész birodalomban, s a hellenizált keleti tartományokban is kötelezővé tette a latin nyelv használatát a közigazgatásban és a bíráskodásban. A római vallási hagyományokhoz való kötődése magyarázza egyszersmind keresztényüldözéseit is.

A Diocletianus által megteremtett egyeduralom utódja, Constantinus (305-337) alatt egy keleti típusú önkényuralom jellemvonásait kezdte magára ölteni, a régi riválisok, a nagy keleti, főleg perzsa despoták példáját követve. Az egykori „első polgár” (princeps civium) most már „úr és isten” (dominus et deus; innen a dominatus elnevezés), akit már életében megillet az istenségnek kijáró tisztelet (szemben a princepsszel, aki csak halála után lesz divusszá).
Keleti mintát utánoznak azok a külsőségek is, amelyek az alattvalók feletti teljhatalmat, az uralkodó személyének fenségét hivatottak kifejezni, mint annak öltözéke (arannyal átszőtt bíborruha, diadém), személye előtti leborulás (proskynesis), ruhája szegélyének csókkal illetése (adoratio). Minden, ami valamiképpen kapcsolódik a császárhoz, szent (sacer), kezdve lakosztályától, rendeleteiig és pénzügyeiig. A császár azonos az állammal, az udvari igazgatás az államigazgatással, az államvagyon (jellemzően res privata) a császári magánvagyonnal (patrimonium). Az államon belül minden hatalom a császártól ered, végső soron mindenki, bármilyen hatalmat gyakoroljon is, az ő közvetlen vagy közvetett delegátusa.

Diocletianus másik alkotmányjogi újítása a trónutódlás rendjének új alapokra helyezése, az ún. tetrarchia (négyes uralom) formájában, intézményessé téve ezzel a császári hatalom pluralizmusát. A birodalom jogi egységének fenntartása mellett a kormányzás megkönnyítése érdekében Diocletianus 285-ben hadvezérét, Maximinust vette maga mellé uralkodótársként azzal, hogy ők mint „főcsászárok”, Augustusok, ugyancsak társuralkodóként, egyszersmind kiszemelt utódként egy-egy „alcsászárt”, Caesart nevezzenek ki.
Az elgondolás szerint az Augustusok 20 évnyi uralkodás után lemondanak, s ekkor (ill. korábbi visszalépésük vagy haláluk esetén) a Caesarok lépnek a helyükbe, egyúttal új Caesart véve maguk mellé. Kijelölt területén mindegyik tetrarcha egyedül gyakorolja az állami főhatalmat (Diocletianus a keleti területeket választotta magának), de ez nem jelentette a birodalom jog szerinti feldarabolását. Egységes maradt a törvényhozás és a pénzrendszer, s mint Augustus maior, Diocletianus maradt a legfőbb államhatalom megszemélyesítője is.

Mivel az utódok kiválasztása rátermettség, nem pedig a vérségi kapcsolat alapján történt, Diocletianus és Maximinus 305. évi lemondása után utódlási harcok törtek ki a kinevezett utódok és a mellőzött császárfiak között, amelyekből I. (Nagy) Constantinus került ki győztesen. Ettől fogva a dinasztikus öröklési rend került előtérbe, anélkül azonban, hogy ez jogi intézménnyé tudott volna szilárdulni.
Constantinus halála után fiai ténylegesen két részre osztották fel maguk között a birodalmat, kialakítva azok önálló polgári és katonai igazgatását, csupán egyeztetve egymás közt az önálló külpolitikát. A birodalom két része közötti egyetlen jogi kapocs a közös törvényhozás maradt.

I. Theodosiusnak (379-395) még egyszer sikerült a birodalmat ténylegesen egyesítenie. Fiai, Arcadius és Honorius trónra lépésével azonban a Kelet- és Nyugat-Római Birodalom 395-ben jogilag is véglegesen elvált egymástól. A császárok jogalkotási illetékessége ezentúl a saját területükre korlátozódott. Az egyik fél-birodalomban hozott törvény csak akkor érvényesült a másikban, ha azt a másik kifejezetten átvette.

A Nyugat-Római Birodalom a szétválás után még 80 évig tudott fennmaradni, miközben területén germán királyságok jöttek létre. Megszűnése azzal következett be, hogy utolsó uralkodóját, a puccsszerűen császárrá kikiáltott gyermekkorú Romulus Augustulust a germán skírek vezére, Odoaker 476-ban letette, s a császári jelvényeket Zénó császárhoz, Konstantinápolyba küldte.

A Kelet-Római Birodalom kevésbé volt kitéve külső és belső veszélyeknek, területét meg tudta tartani, sőt gazdasági és kulturális virágzásnak indult, melynek csúcspontja I. Justinianus (527-565) uralkodása volt, akinek néhány évtizedre a nyugati rész jelentős területeit is sikerült visszaszereznie.
A későbbiekben mint Bizánci Császárság még képes megtörni a perzsa Szaszanidák hatalmát (627), visszaverni az arabok 7. századi támadásait, de ezt követően hatalma hanyatlásnak indul, területe az oszmán törökök foglalásai nyomán egyre zsugorodik, míg végül Konstantinápoly elfoglalása 1453-ban véget vet a bizánci birodalomnak.