Diocletianus, mindenféle bűn kitervelője és gonoszság kezdeményezője (malorum machinátor), mivel mindent el akart pusztítani, Istentől sem tarthatta távol a kezét. Kapzsisága és gyávasága az egész földkerekséget tönkretette. Hatalmából ugyanis három társcsászárnak (tres participes regni) juttatott részt, és négy részre osztván fel birodalmát (in quattuor partes orbe diviso), megsokszorozta a hadseregek számát is, mivel mindegyikük külön-külön nagyobb létszámú katonaságot akart annál, mint amivel a korábbi császárok rendelkeztek, amikor még egyedül kormányozták az államot.

Oly mértékben kezdte fölülmúlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adók következtében a parasztok odahagyták földjeiket, mivel felélték már összes erőforrásaikat, s így a művelt területek vadonná változtak. És hogy a rettegés mindenütt úrrá legyen, a tartományokat is végletesen feldarabolta (provinciáé quoque infrusta concisae), sok elöljáró (praesides), sok hivatal (officia) ült az egyes vidékek, sőt már szinte az egyes városok nyakán is, továbbá sok-sok számvevő (rationales), felügyelő (magistri) és helytartói helynök (vicarii prafectorum), akik igen ritkán tárgyaltak polgári pereket, de annál sűrűbben hoztak halálos ítéleteket és rendeltek el proscriptiókat.
Nem gyakorivá, hanem folytonossá vált mindenféle vagyontárgy erőszakos lefoglalása, s a lefoglalások közben tűrhetetlen jogtalanságokat követtek el. Az pedig egyenesen elviselhetetlen volt, ami a sorozásnál történt. Olthatatlan kapzsiságában úgy kívánta, hogy kincsei sohase fogyatkozzanak, és folyton halmozta a rendkívüli bevételeket meg adományokat, hogy épen és fogyatkozás nélkül megtarthassa mindazt, amit fölhalmozott.

Miután mindenféle gonosz intézkedésével mérhetetlen drágaságot okozott, törvényekkel igyekezett maximálni az árakat (legem pretiis rerum venalium statuere conatus est). Ez időben sok vér folyt apró-cseprő dolgok miatt, az emberek félelmükben semmit sem mertek piacra vinni, így hát a drágaság még kegyetlenebbül felszökött, s ez így tartott mindaddig, amíg sokak pusztulása után a szükség hatályon kívül nem helyezte a törvényt. Ehhez járult még valamiféle olthatatlan építkezési dühe és a tartományok korlátlan kifosztása, mert ezeknek kellett munkásokat és mesterembereket küldeniük és szállító-eszközöket meg az építkezéshez szükséges valamennyi anyagot adniuk.
Itt egy csarnok (basilica), ott egy versenypálya (circus), amott pénzverde (moneta), emitt fegyvergyár (armorum fabrica), ott palota feleségének, amott lányának - s egyik napról a másikra máris lerombolta a város nagy részét. Mintha ellenség foglalta volna el a helységet, mindenki menekült feleségestül, gyermekestül.

Amikor a tartományok kifosztása árán mindez elkészült, így szólt: „Nem jól építették, másképpen kell.” Ismét le kellett rombolni és át kellett építeni mindent, hogy később esetleg újra lerombolják, így őrjöngött folytonosan, arra törekedve, hogy Nicomediát hasonlóvá tegye Rómához.
Azt már nem is említem, mily sokan pusztultak el vagyonuk és gazdagságuk miatt. Ez ugyanis -- ahogy hozzászoktunk a bűneihez -- általánossá, majdhogynem megengedetté vált. De ebben az volt a legszörnyűbb, hogy ahol csak megpillantott egy jobban megművelt birtokot, egy szemrevalóbb kastélyt, máris kész volt a vád és a halálbüntetés a tulajdonos ellen, mintha vérontás nélkül nem is tudta volna a másét elrabolni.


A keresztény hitet valló Lactantius erőteljesen Diocletianus-ellenes munkájában túlzóan negatív ítéletet alkot az uralkodó átfogó reform tevékenységéről. Noha Diocletianus tevékenysége egyenes folytatása és kiteljesítése volt a Gallienus uralkodásától kezdve fokozatosan megindult és utódai által továbbvitt közigazgatási, gazdasági és hadreformoknak, Lactantius azt a benyomást kelti, hogy Diocletianus intézkedéseivel még jobban lerombolt mindent. A tetrarchia uralkodóinak rendelkezésére álló hadsereget - noha az valójában a meglevő kontingens negyedeléséből jött létre - éppen a hadsereg létszámának megnégyszerezéseként állítja be.

Ugyanez jellemzi az egészen új, provinciák felett álló és provinciákon belüli új közigazgatási egységek (pl. praefectura, dioecesis) létrehozását és az élükön álló - szerinte túlságosan nagyszámú - tisztviselőt is; Lactantius mindezt a birodalom végtelen szétdarabolásaként állítja be. Hasonlóképpen károsnak tartja az ún. ármaximálási rendeletet, új pénzverdék és fegyvergyárak létrehozását, valamint a hosszú időn át szünetelő monumentális építkezések újra megindítását.