A 311-ben kiadott rendelet tehát annak előjele volt, hogy új polgárháború van kitörőben. Úgy tetszett, mindjárt a rendelet közzététele után Galerius halála miatt ki is fog robbanni. Licinius és Maximinus fegyverhez nyúltak, hogy leszámoljanak egymással, de csakhamar kibékültek,
s megosztoztak a Keleten: Maximinus Kis-Ázsiát, Szíriát és Egyiptomot kapta. Licinius a többi keleti provinciát a Boszporusztól az Adriáig. A feszültség azonban nemsokára európai földön csapódott ki.
Constantinus aki a frankok és alemannok elleni hadjáratai sikerével érdeklődést keltett maga iránt már legalább két éve figyelemmel kísérte az itáliai eseményeket. Maxentius Itáliában megerősítette hatalmát, és seregeket szerelt fel arról suttogtak, hogy Galliát Constantinustól s az Illyricumot Liciniustól akarja elragadni.

Közben Maximinushoz közeledett, az pedig Szíriában, Egyiptomban és egyéb provinciáiban minden erejével folytatta a keresztények üldözését. Constantinus viszont Liciniusszal keresett kapcsolatot. Lánytestvérét, Constantiát Licinius vette feleségül. Sereget gyűjtött, és titkos összeköttetéseket szerzett Itáliában, nehogy Sevérus és Galerius hibájába essen: ne maradjon támogatás nélkül, ha bevonul. Mikor eléggé felkészült, 312-ben kb. 50000 emberrel felerészben válogatott és kipróbált légionáriusokkal átkelt a Mont Cenis-n.
Az első ellenállás megtörése után gyorsan elfoglalta a Pó lapályát, aztán egyenesen a főváros ellen indult. Maxentius várakozó álláspontra helyezkedett bízott erős római pozíciójában, nagy haderejében és azokban az akadályokban, amelyek Severus és Galerius vállalkozásait is meghiúsították. Constantinus azonban jobban felkészült, és az ő oldalán állt a lakosság tekintélyes része: a keresztények. Úrrá is lett azokon a nehézségeken és akadályokon, amiket elődei nem tudtak legyőzni előnyomulásuk folyamán.

Amikor Maxentius megtudta, hogy Constantinus erős sereg élén, diadalmasan közelít Róma felé, és hogy az uralmával elégedetlen itáliai lakosság hozzápártol, belátta, hogy nem várhatja be ellenfelét az aurelianusi falak mögött, és elhagyta a várost, hogy nyílt csatában mérkőzzön meg vele.
Az ütközet Saxa vagy Castra Rubra mellett a mai Ponte Milviótól nem messze folyt le, és azzal ért véget, hogy Maxentius teljes vereséget szenvedett, és serege nagy részével együtt a Tiberis hullámaiban lelte halálát. A győztes a következő napon bevonult Rómába. Feloszlatta a pretoriánus testőrséget, leromboltatta a megerősített táborokat, ahol olyan gyakran dőlt el a császárok sorsa. De nem csak ennek örülhetett a szenátus: Constantinus a leglekötelezőbb szavakkal olyan ígéreteket tett, hogy azok csaknem felértek régi kiváltságaiba való visszahelyeztetésével.

A szenátus hálából az „első augustus” címet adományozta neki, s azt a Traianus diadalívéről származó domborművekkel ékes díszkaput állíttatta fel, amelyet ma is megcsodálhatunk.