De ez az állapot csak fegyverszünet volt a döntő ütközet előtt. Miután a Diocletianus által létrehozott mesterséges építmény, amelyből hiányzott az egyetlen személyben koncentrálódó hatalom, megingott, a két császár és udvaraik nagyravágyó hatalmi politikája miatt törvényszerűen kellett egyetlen császár örökletes uralmának elkövetkeznie.
A két uralkodó e kilenc év folyamán minden lehetséges módon felkészült a döntő összecsapásra: seregeket szereltek fel, szövetségeseket szereztek, s mindenekelőtt kihasználták a halálra ítélt régi és a helyébe lépni készülő új vallás közötti harcot. Constantinus mindent megtett, hogy a keresztény lakosság támogatását megnyerje, míg Licinius megváltoztatva taktikáját, a pogány elemre támaszkodott.

Mikor 323-ban kitört a háború, nem csupán nyugat egyesült zászlai alatt kelet ellen, hanem a keresztények szerencsekívánatai és imái is kísérték Constantinust, míg a pogányok Licinius fegyvereinek diadaláért esedeztek.

323. július 3-án mérkőztek meg a seregek Hadrianopolis síkján. Licinius hősies ellenállása ellenére vereséget szenvedett, s Büzantionba húzódott vissza, elzárva az Ázsiába vezető szárazföldi utat, flottája pedig a tengeri utat tartotta ellenőrzése alatt. De Constantinus hajóhadát a császár idősebbik fia, Crispus vezette, aki fiatalsága ellenére már kitüntette magát a frankok elleni harcokban, és cézári címet kapott.

A Hellespontus bejáratánál megverte Licinius flottáját, erre Licinius elhagyta Büzantiont, és arra törekedett, hogy Constantinus ne juthasson be Kis-Ázsia belsejébe. De ellenfelétől szorongatva Chrysopolis (Skutari) mellett kénytelen volt ütközetbe bocsátkozni, és megint veszített (324. szeptember 18.). Ekkor megadta magát a győztesnek. Constantinus azt ígérte, hogy életben fogja hagyni, de mégis megölette a következő évben.