Ez a győzelem eldöntötte Diocletianus művének sorsát: az örökletes monarchia végleg megvethette a lábát az egész, most már egységesen kormányzott birodalomban. Beérett a termés: a hosszú fejlődési folyamat, melynek stádiumait az Augustus idejében új életre támadt arisztokratikus köztársaságnak végig kellett járnia, szemlátomást lezárult.
Constantinus volt a sors választottja: neki kellett azt a dinasztiát megalapítania, ami arra volt hivatott, hogy a roppant birodalomban uralkodjék. Most már úgy tetszett, a siker minden feltétele adva volt. Mióta a régi hagyományokhoz szívósan ragaszkodó görög-latin szellem erkölcsi ellenállása megtört, nem is voltak többé intézmények, amelyek elég erősek lettek volna ahhoz, hogy komoly harcot indítsanak az új kormány ellen.
Az új, dinasztikus eszme diadalmaskodott, mert Constantinus minden, nagyravágyása miatt veszedelmessé válható vezetővel leszámolt. A birodalomnak középponti, egységes, erős állami hatalomra volt szüksége olyanra, ami tartós felépítésűnek ígérkezett, és a tőle függő hivatalnoki karral együtt tökéletesen pótolhatta a régi kiváltságaitól megfosztott arisztokráciát. De az összes egyéb akadály elhárítása után még mindig megmaradt a legveszedelmesebb: a kereszténység. Constantinus a döntő küzdelem alatt a keresztényekre támaszkodott; és miután segítségükkel diadalmaskodott, nem volt más hátra, mint vallásukat teljesen elismerni és velük egyetértésben uralkodni.
A keresztény apologéták sok újkori történetírótól eltérően teljes joggal állították, hogy Constantinus diadala Licinius felett a kereszténység végleges diadala volt a pogányság felett. E győzelem óta a kereszténység ténylegesen ha jogilag nem is államvallás volt; és nemsokára a jogi elismertetést is kivívta.
Constantinus tehát az ázsiai monarchiák minden intézményét megvalósíthatta, és minden szertartását bevezethette államában, csak azt a tant nem, hogy az uralkodó isten; az ilyen politikai bálványimádás megbotránkoztatta volna a keresztényeket.
Constantinus, hogy a kormányhatalmat négy uralkodó között ne kelljen felosztania, és így Diocletianusénál erősebb kormányt állítson fel, a keresztények kedvéért kénytelen volt a császárság isteni mivoltáról lemondani s ezzel elveszíteni egy erős támaszt, amivel Diocletianus még rendelkezett.