Maximinus valóban csak a légiók kegyének megőrzésére törekedett, és úgy uralkodott, mintha a szenátus nem is lett volna a világon. Ám bármennyire megalázta is a szenátust, az mégsem süllyedt olyan mélyre, hogy ilyen fokú mellőzést eltűrt volna egy trák barbártól. Róma akkori viszonyait nem ismerjük ugyan eléggé, és csak nagy nehezen vagyunk képesek a ránk maradt szegényes adatokból néhány biztos tényt megállapítani, de annyi bizonyos, hogy a szenátus két császárt választott.
Egyikük - Pupienus - kitűnő katona, aki egyszerű származása ellenére a legmagasabb tisztségekre küzdötte fel magát; a másik - Balbinus - igen tekintélyes szenátor, nem mindennapian tehetséges, nemesi származású ember. Azok a férfiak tehát, akiktől a szenátus haldokló tekintélyének megerősítését remélte, mintegy a maga erejéből érvényesülő ember munkabírásának és a született arisztokrata tudatos fellépésének képviselői voltak.
A hagyomány által szentesített politikai elvnek mindig szüksége van ugyan hatalomra, hogy a kellő tiszteletet megszerezze magának, ez azonban nem jelenti azt, hogy ha a politikai elv hívei és a hatalom birtokosai összetűznek, mindig az előbbieknek kell a rövidebbet húzniuk.

Olykor tehetetlenné válik a brutális erőszak is, ha szembehelyezkedik a hiteles hatalmi tényezővel, amit valójában szolgálnia kellene. így történt akkor is. A két császárnak sikerült a szenátus segítségével kormányt alakítania - ennek jogszerűségét néhány provincia elismerte -, és sereget állítottak fel a bitorló ellen, Maximinus, akinek hatalma a hozzá ragaszkodó légióktól függött, nyomban felismerte, micsoda veszélyt jelent az ellenkormány a birodalom fővárosában. Ezért rögtön Itáliába indult, és ostrom alá vette Aquileiát, ami elzárta a Róma felé vezető utat.
Itáliában azonban az egész lakosság a szenátus pártján állt, s ellenséges szemmel nézett a bitorlóra, sőt még ennek légiói is meginogtak hűségükben, amikor személyesen győződtek meg arról, hogy milyen nagy tisztelet övezi a szenátust mint a törvény és a jog képviselőjét. Aquileia szívós ellenállása megtette a többit: 238 tavaszán a vár falai alatt ugyanazok a katonák gyilkolták meg Maximinust, akik hatalomra segítették.

A szenátus, Róma és Itália - vagyis a jog eszméjének előharcosai - diadalmaskodtak a félbarbár légiók és a lázadás nyers ereje fölött. De örömük nem tartott sokáig. A császárok ellentétbe kerültek egymással, a szenátus pedig nem tudta kihasználni az elért sikert, és katonákat sem volt képes uralma alá vonni. Azok pedig még mindig szabadon rendelkeztek fegyvereikkel.
Pupienus és Balbinus még a 238. év vége előtt új katonai lázadásnak estek áldozatul, és Gordianus lett az új császár. Végül tehát mégis az erőszak győzött. Ezalatt a karpok és a gótok átkeltek a Dunán, a perzsák pedig benyomultak Mezopotámiába, és Szíriát fenyegették. A fiatal és tapasztalatlan császárnak - szerencséjére - tehetséges, derék és hozzá őszintén ragaszkodó segítője akadt pretoriánus testőrségének Timesitheus nevű ezredesének személyében.

Timesitheus megint helyreállította a fegyelmet a hadseregben; visszaszorította a perzsákat, valamint a karpokat és a gotokat. A siker meg a veszedelem nagysága csökkentette az ellentétet a szenátus és a hadsereg: a törvényesség és az erőszak politikája között. Gordianust, bár a légiók választották meg, a szenátus is elismerte császárnak.
Timesitheus 243-ban sajnos meghalt, és Gordianus nem tudott helyette jobb segítőtársat találni egy Julius Philippus nevezetű, arab-szemita származású főtisztnél. Julius-Philippusban megvolt elődjének katonai kiválósága, de hűsége nem. Gordianusnak nem alárendeltje, hanem társa akart lenni. Fel is bujtotta a katonákat, hogy követeljenek számára nagyobb tiszteletet, és amikor a császár ellenszegült, meggyilkoltatta őt.