Odaenathus azonban hű maradt Gallienus császárhoz, és miután az Kelet vezérévé (dux Orientis) nevezte ki, hadjáratot indított Macrianus ellen. A birodalom tehát keleti és nyugati részre szakadt, vagy legalábbis közel volt a kettészakadáshoz. A birodalmi gondolat fokozódó gyöngülésével fokozódott a germánok támadó kedve is.
Az alemannoknak 261-ben sikerült betörniük Itáliába, s Gallienus csak Mediolanum - a mai Milánó - falai alatt tudta megverni őket. Csakhamar benyomultak a frankok Galliába és Hispániába, s úgy látszik, Afrikáig hatoltak előre.

A kelet-európai barbár törzsek, a gótok, a herulok Görögország megszentelt földjén álltak: Athénban, Korinthoszban, Argoszban, Spártában. A gyönge és tehetetlen Gallienus már sehol sem tudta a birodalomra zúduló barbárságot feltartóztatni; az egyes tartományok és területrészek végső kétségbeesésükben a maguk lábára álltak, és mivel azt hitték, hogy így jobban védekezhetnek, önálló császárságot kiáltottak ki. Uralkodása végső éveiben annyi volt a trónkövetelő (a történetíróknál „harminc kényúrról” van szó), s ezek uralma olyan rövid ideig tartott, hogy úgyszólván lehetetlen figyelemmel követni őket.
Germániában kedvezőnek látták a pillanatot egy nagy támadás megkockáztatására. Több germán nép a gótok és alemannok neve alatt hatalmas szövetségbe tömörült a birodalom ellen. 268 tavaszán erős hadsereg kelt át a Duna jobb partjára, és előnyomult Kelet-Macedónia, Görögország, a Kikládok, Rodosz, Ciprus és a kis-ázsiai partok felé. Egy másik hadsereg egyidejűleg Moesiában jelent meg, és behatolt Macedóniába. A két hadseregnek nyilván az volt a haditerve, hogy elfoglalják a Balkán-félszigetet, és a keleti, valamint a nyugati provinciák közé beékelődve kettészakítják a birodalmat.