A birodalom tehát több mint harminc éve a katonai despotizmus zsákmánya volt, uralma alatt ellenséges betörés, polgárháború, dögvész és éhínség pusztította a tartományokat, s elharapódzott a törvénytelenség.
A köztársasági polgárháborúk korának szenvedései nem mérhetők a mostani szenvedésekhez, hiszen akkor nem forgott kockán az egész civilizáció. Most máshogy áll a dolog: a nyugati provinciák civilizációja alapjában rendült meg, és ez már a népességi viszonyokból is kitűnik. Ha a népsűrűség már a gazdasági virágzás idején sem volt kielégítő, úgy most a háború, a barbár betörések, az általános bizonytalanság, a fokozódó elszegényedés, a vég nélküli járványok következtében szinte kétségbeejtővé vált.

A császárok, mégpedig a legbelátóbbak, újra meg újra ahhoz a segédeszközhöz folyamodtak, hogy a birodalom nagy területein, főleg nyugaton, a politikai és katonai veszélyek ellenére barbár törzseket telepítettek le. Ez a benépesítési politika mindennél jobban mutatja, mennyire szüksége volt a birodalomnak emberekre. A lakosság gyors csökkenése természetesen pusztító hatással volt a mezőgazdasági és ipari tevékenységre, és még inkább siettette az általános elszegényedést. A földművesek, szabad gyarmatosok, dolgozó rabszolgák és kisbirtokosok számának megcsappanása egyre érezhetőbbé vált; a kisbirtok mindinkább összezsugorodott, a nagybirtok megnőtt - de megnőtt a műveletlenül maradt parlag is.

Az ipari tevékenység, amely még az Antoninusok alatt, sőt a severusi uralom alatt is virágzott az egész birodalomban, súlyos válságba került annak következtében, hogy egyre kevesebb volt a munkáskéz: részint a fokozódó szegénység, részint a besorozott kézművesek elhalálozása miatt. Ez utóbbi többek között azt okozta, hogy a magas fokú képzést igénylő iparágakban sok titkos ismeret ment veszendőbe.