Tizennyolc év telt el Alexander Severus halála óta, és közben lázadás lázadást követett. A szenátus tekintélye megsemmisült, és a szenátussal együtt megsemmisült a régi kormányzati rendszer sarokpillére is, ami a jog és a rend biztosítéka volt. Miután a császárválasztásnak minden szilárd elve és normája megszűnt, és a választás a légiók önkényétől függött, nem volt az államban többé olyan hatalom, ami fenn tudta volna tartani a rendet.
Ennek új katonai lázadások voltak a következményei: ezek a csapatok féltékenykedése, a biztos büntetlenség tudata és a prédaéhség miatt állandósultak. Az egyik polgárháború a másikat robbantotta ki, s egyúttal a határok védelme is mindenütt meggyengült. Egyre inkább szabad kezet kaptak a barbárok, akik a kolosszus szemmel látható gyengülésén felbátorodva mindenfelől rátámadtak.

254 és 260 között a gótok ismételten betörtek Dáciába, Macedóniába, Kis-Ázsiába; az alemannok és frankok Galliára vetették rá magukat; egy új germán törzs, a szász megjelent Gallia és Britannia partjain; komoly zavarok keletkeztek Afrikában, és új veszedelmek fenyegettek keleten, ahol Armenia és Szíria megint perzsa befolyás alá került. S mintha mindez nem lett volna elég, ezekben az években még szörnyű dögvész is dühöngött, nagy területeket néptelenítve el a birodalomban.