De volt egy hatalom, amely nem esett kétségbe. Amikor az antik világ alapjául szolgáló életfelfogás hajótörést szenvedett, a kereszténység jelent meg a porondon, és olyan merész, sajátos és nagyszerű módon forradalmasította a szellemiséget, hogy az párját ritkítja a történelemben. A kereszténység az antik világnézettel ellentétben azt hangoztatta, hogy egy állam jósága vagy gonoszsága, igazságossága vagy igazságtalansága, bölcsessége vagy esztelensége csak azokra a kormányzókra nézve fontos, akik felelősek a rosszért — de nem az alávetettekre nézve, akik a hatalmasok bűnei miatt szenvednek.
Az élet legfőbb célja az egyes ember vallási és erkölcsi tökéletesedése; ezt a célt mindenki, aki becsületesen törekszik, elérheti, bármilyenek — jók vagy rosszak — legyenek is a kormányok és intézményeik. Az embernek csak egy igazi ura van: Isten; ha ennek az egyetlen és legfőbb úrnak úgy szolgál, ahogy kell, ha méltónak mutatkozik szeretetére és elismerésére, akkor minden egyéb lényegtelen. Ezért válik tehetetlenné az a hatalom, amire a földi birodalmak urai számítanak.
Ez az új világszemlélet, melynek segítségével a kereszténység az antik civilizáció szellemi és erkölcsi rendjét a feje tetejére állította, most, a harmadik században, a szörnyű felbomlás idején jutott diadalra — mégpedig éppen azért, mert a leghatározottabban szállt szembe a bomlás folyamatával. A kivívott diadal mérhetetlen befolyást gyakorolt az elkövetkező időkre, mert az egész nyugati civilizáció sorsát századokra előre meghatározta.