logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Valentinusok és Nagy Theodosius

Ha Iovianus békéje nagy veszteséget jelentett is keleten, a véres leszámolás, amelyet Iulianus nyughatatlan tevékenysége idézett elő, alkalmat adott a most következő, pannoniai származású Valentinianus-uralkodóháznak arra, hogy egész erejét az északi határ felé fordíthassa. Három dolog jellemzi I. Flavius Valentinianus (364–375) császárrá emelését.
Az első, hogy 364 február 25-én vagy 26-án Nicaeában a perzsa háborúból hazatérő hadsereg, mint valami népgyűlés, közfelkiáltással maga választotta meg az új uralkodót. Azután Konstantinápoly kapuja előtt, március 28-án, ugyancsak a csapatok emelték császári társává testvérét Flavius Valenst (364–378). Végül Naissus mellett újra megosztották a sereget és a birodalmat.

Valentinianus, mint főcsászár, ellentétben elődeivel, a nyugati két prefekturát tartotta meg és Milano lett a fővárosa. Valens a keleti prefekturát kapta Konstantinápoly székhellyel. Sirmiumban augusztusban elvált egymástól a két császár és sohasem látták többé egymást. Ettől az időtől kezdve a birodalom egysége csak átmenetileg állt helyre. Nyugat fensőbbségét utoljára emelte ki a IV. század legnagyobb pannon embere. Az Augustus szellemében való romanizálás utolsó diadala volt ez.
A szenátus kultúrhatalmát használta föl és a szenátus akkor nyerte el folytonosságának olyan megalapozását, amellyel azután a nyugatrómai birodalom bukását is túlélte. Ezenkívül I. Valentinianus, mint egykor I. Constantinus, nyilvánvalóan trónöröklés szervezésére törekedett. Ezért, mikor súlyos betegségéből felgyógyult, 367 augusztus 24-én, Amiensben akkor még csak nyolcéves fiát, Gratianust nem caesarrá, hanem a hadsereg beleegyezésével azonnal augustussá emelte.

A kevéssé művelt új dinasztia uralkodóinak nyers katonai uralma egyébként a birodalmat, mindenekelőtt pedig a Nyugatot, kívül és bent megszilárdította. Már régen hiányzott itt az erős kéz. A belügyekben mindkét császár türelmes volt a pogányokkal szemben, bár maguk keresztények voltak. Csak uralkodásának későbbi éveiben tiltotta meg Valens a véres áldozatokat és a zsigerekből való jóslást. Figyelemreméltó mindkét császár szörnyű félelme a varázslattól.
A krisztológia dogmatikai vitával érdektelenül álltak szemben. A második császár engedékenysége folytán semmi komolyabb következménye nem volt annak, hogy Valentinianus a nicaeai, testvére pedig az arianus hitvallást követte: mind a ketten birodalomrészük uralkodó vallási felfogásához igazodtak. A legsúlyosabb egyházpolitikai feladat volt a Nyugaton a pápai szék betöltése Liberius halála (366) után Damasusszal. A két párt között Rómában hónapokon keresztül súlyos harcok folytak és Valentianus csak azzal tudta az állam tekintélyét és Róma rendjét helyreállítani, hogy a pogány Vettius Agorius Praetextatust nevezte ki a város praefectusává. Végül az teremtett békét.

A heves vitákat, amelyeket az Eudoxios konstantinápolyi püspök hatása alatt ariánussá lett Valens a keleti birodalomban lévő ellenzékkel folytatott, Procopiusnak, Iulianus rokonának lázadása 365–66-ban megszakította. Az ellencsászár leverése után a nicaeaiak ellen enyhébb lett az eljárás: legalább vezető-embereiket megkímélték, közöttük Athanasiust is, aki 373 május 2-án Alexandria püspöki székében halt meg. Feltétlenül rossz volt a viszony a császárok és a szenátori rend egyes tagjai között. Ez az intézmény a katonasággal szemben sokat vesztett tekintélyéből az államban, de magában Rómában a kor legmagasabb műveltségének hordozója lett.
Constantinus idejéből származott a defensor civitatis hivatala, aki a perekben a várost képviselte. 365-ben ezt a hivatalt átszervezték: defensor plebis lett a neve és legelső kötelessége lett a kisembereknek a hatalmasokkal szemben való megvédelmezése. Valens továbbfejlesztette II. Constantinusnak azt az intézkedését, amely a patrocinium-mozgalommal szállt szembe.

A kisgazdák mozgalma volt ez, akik, hogy a szigorú adóbehajtás alól megmeneküljenek, a nagyok védelme alá helyezkedtek. – A fundi reipublicaehez tartozó birtokok eredetileg a községeké voltak, de Constantinus fiai a korona javaihoz csatolták; Iulianus pedig visszaadta a községeknek. Valens és Valentinianus ebben a kérdésben közvetítő álláspontra helyezkedtek: a birtokokat mint koronajavakat kezelték, de a jövedelem egyharmadát átengedték a községeknek. Hogy a tartományok kormányzásában újra fellépett a korrupció, mutatja Romanusnak, Afrika katonai parancsnokának csúnya botránya, amely I. Valentinianus trónralépése óta folyt. Következménye volt ennek a botránynak Firmus szövetséges mauretániai fejedelem felkelése és szövetsége a donatistákkal.
Csak 373-ban fojtotta el Theodosius, az új magister equitum, aki előbb Britanniában harcolt győzelmesen. A külpolitikához értünk: ezen a téren Valentinianus az északi határon szerzett érdemeket. Itt végre megint helyreállították a régi Augustus-féle folyóhatárokat és Maximianus, Constantius Chlorus és Constantinus munkáihoz csatlakozva várakkal és erődítményekkel erősítették meg. Ezzel megteremtették az utolsó római limest, ugyanazon a vonalon, amelyet egykor Augustus erősített meg.

A Rajnánál a császár nemcsak a folyóhatárt szerezte vissza, hanem az alamannokat megtámadva, a folyón is átkelt és egy győzelem után legalább szövetséget kötött Macrianus alamann királlyal. Britanniában 368-ban és 369-ben voltak sikeres háborúk. A régi határ-erődítéseket itt is helyreállították. A Dunánál 374 óta a Pannóniába betört quádok és szarmaták ellen harcoltak. A germánok betelepítését a birodalomba nagy méretekben folytatták, kiváló germánokat a legmagasabb állásokban is helyeztek el és ezzel a hadsereg germanizálódását erősen elősegítették.

Valentinianus 375 november 17-én halt meg Brigetióban, miután egy quád követséget fogadott. Öt nappal halála után Aquincumban a négyéves II. Valentinianust, Gratianus mostohatestvérét kiáltotta ki harmadik augustusnak a hadsereg, amelyet Merobaudes magister militum vezetett. Szerencsétlenségre ugyanebben az évben kezdtek előnyomulni a hunok a Kaspi-tenger északi széléről, szövetségben az alánokkal és keleti gótokkal – ezekre vetette magát az ázsiai lovas nép először. A nyugati gótokat arra kényszerítették, hogy elhagyják eddigi lakóhelyüket.
A nyugati gótok I. Constantinus óta a birodalomhoz csatlakoztak volt. Ulfila (341–348-ig püspökük) részben megtérítette őket a kereszténységre. Valens alatt (gót háború 367–369) a Fritigern által vezetett keresztény csoport kivételével a nyugati gótok elszakadtak a birodalomtól.

Athanarich és társai a Kárpátok és az erdélyi hegyek között kerestek menedéket. Fritigern és vezértársa, Alavivus a birodalomba vonult be népével. A thrákiai körzetbe vették fel őket, de a római tisztviselők élelmiszeruzsorája következtében annyira gyötörte őket az éhség, hogy fellázadtak. Gratianus ekkor az alamanokkal volt elfoglalva: Argentariánál, Colmar közelében le is győzte őket 378-ban. Ezért nem jöhetett Valens segítségére, akit a nyugati gótok, a keleti gótokkal és alánokkal szövetkezve, a drinápolyi nagy csatában, 378 augusztus 9-én megvertek; maga Valens is elesett. Ezzel a rómaiság és ugyanakkor az arianizmus is halálos döfést kapott.
A sors iróniája, hogy ezt a csapást éppen ariánus germánok mérték rá. Gratianus (375–383) a hispániai I. Theodosiust emelte Kelet császárjává a szarmatákon 378 végén aratott fényes győzelem után. A dák és makedon tartományokat is megkapta I. Theodosius (379–395), aki a legnehezebb időkben volt a birodalom megmentője. 380 nyarának végén találkozott Gratianussal Sirmiumban, ekkor kerültek a dák és makedon részek ismét Nyugathoz.

A gót veszedelmet is elhárította a két császár, igaz, hogy csak azzal, hogy a thrák tartományban letelepítette őket ú. n. foederati címen. Így olyan jogokat kaptak, mint amilyenekkel a római kliens-államok bírtak: ezt a jogot most adták meg először a birodalom határain belül lakó népnek.
Ezenkívül az állam pénzügyeit is alkalmazta az idők fokozott igényeihez Theodosius és ez nem egyszer járt kemény szigorúsággal. Vallási tekintetben az Ambrosius püspök hatása alatt álló fanatikus Gratianust követte, aki letette a pontifex maximus címet és 382-ben végleg eltávolította Victoria oltárát a szenátus ülésterméből.
Fellépett a pogányság ellen és az arianizmus összeomlása után az úgynevezett újnicaeai tant tette kötelezővé az államban. Ez a tan a homoiusioshoz közeledett, a homousios pedig már nem egylényegűt jelentett, hanem egyforma lényegűt. ”380 a keresztény államegyház születési éve. Most alakult ki az új-római uralkodó, aki alattvalóinak nemcsak teste és javai fölött uralkodott, hanem lelkük és lelkiismeretük fölött is.”

A sors különös játéka akarta, hogy az első mindenható keresztény keleti császár volt a világi hatalom első képviselője, aki egyházi vezeklésnek vetette magát alá: annak, amit Ambrosius rótt rá a borzasztó vérfürdő után, amelynél 7000 ember vesztette életét a thesszalonikei cirkuszban. Abban, hogy Theodosius így alávetette magát az egyház akaratának, joggal látták ”a nyugati egyházi szellem felébredését, amely szembeszállt a keleti birodalmi egyházzal és ezáltal a római pápai egyház alapját vetette meg”. Ettől kezdve Theodosius még nagyobb buzgalommal nyomta el a pogányságot.
De már új korszak kezdődött az állam mindkét fele számára. A nyugati birodalmat I. Valentinianus még egyszer vezető szerephez juttatta: ha nem is Rómából, de Milánóból kormányozták egy negyed évszázadokon át az orbis Romanust. Iulianus hellenizmusára következett a pannóniaiak uralma alatt a latin szellemnek az az utolsó fellobbanása, amelynek a keresztény és pogány oldalon egyaránt voltak nagyjelentőségű képviselői.

Ambrosius mellett, aki Augustinus előtt a 4. század legkiválóbb egyházi írója volt, a nemzeti hit követői a két Symmachus, atya és fia, azután Virius Nicomachus Flavianus történetíró, az ”utolsó római”. Idetartozik a félgörög Ammianus is, aki bár Antiochiából származott, Tacitushoz kapcsolódva latin nyelven írta nagy történeti munkáját. A régi hit e mostani állandó süllyedésében nem az állam, hanem a latin egyház látta hasznát a rómaiság ezen utolsó restaurációjának. Keletről pedig a század közepétől kezdve ellenhatása támadt annak az alkalmazkodásnak, amellyel az egyház az akkori állami és társadalmi rendhez simult.
Ez az ellenhatás a szerzetesség volt, amely a valódi kereszténységet a magányosságban és a világi dolgoktól való tartózkodásban látta.
Új keleti hullám ez a göröggé lett kereszténységben; a keleti kereszténységre még ma is rányomja bélyegét. Egyiptomból indult el, ahol Szent Antal élt a III. és IV. század fordulóján és Szent Pachomius, aki 346-ban halt meg a Thebaisban. Innen terjedt el a mozgalom Palesztinán, Szírián át Kis-Ázsiába, ahol Nagy Basilius lett a görög szerzetesi és kolostori élet megalapítója azzal, hogy megszervezte a kolostor lakóinak szabályozott együttes életét.

Az egyiptomi szerzetesi életet nyugaton először Athanasius hirdette, aki mint száműzött járt Galliában és Itáliában. De itt csak Nursiai Benedek (meghalt 542 után) fejtett ki először korszakalkotó tevékenységet. Az övé mellett Cassiodorus munkássága volt nagyjelentőségű a Vivarium-kolostorban. A keleti szerzetesség kétségtelenül igen nagy vonzóerővel hatott az odavaló népek legalsó rétegeire. A szerzetességnek és a kopt és szíriai nemzeti öntudat ébredésének összefüggése nyilvánvaló, ez pedig keleten a birodalom és a hellénizmus bomlását mozdította elő.
A nyugati birodalom, amikor Gratianust Magnus Maximus (383–388) megfosztotta trónjától és 383 augusztus 25-én megölette, valójában germán vezérek uralma alá került. Ilyen volt a frank Bauto, aki mint magister militum az ariánusnak tartott özvegy császárné, Iustina és ennek fia, az immár tizenkétéves II. Valentinianus (375–392) mellé állt. Ekkor került ellentétbe a császári kormány Ambrosiusszal, akit meg is alázott; ekkor kapott erőre a donatizmus Afrikában Gildo alatt, aki Afrika comes rei militariae-ja volt.

Germán hatalmasok voltak még Merobaudes (387-ben öngyilkos) és a frank Arbogastes, aki meggyilkoltatta II. Valentinianust és Eugeniust ellencsászárrá tette (392). Velük kezdődött a germán vérből származó ”birodalom-romboló birodalom-mentők” sora. Arbogastes és Eugenius a frigidusi csatában (394 szeptember 5 és 6) még egyszer diadalra akarták vinni a pogányságot. De Theodosiust és a kereszténységet megmentette a csata közben kitört bóra és egy ellenséges alvezér árulása.


Forrás:
Egyetemes történet négy kötetben
Hóman Bálint
Budapest Révay Testvérek Irodalmi Intézet RT
1935-1937