logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár

Ammianus Marcellinus, a történetíró, a drinápolyi vereséget a cannaei vereséghez hasonlította. A cannaei csata után azonban a római köztársaság fölocsúdott, s elegendő erőt gyűjtött ahhoz, hogy folytassa a harcot és legyőzze Hannibalt. 378-ban viszont a római katonák és a parancsnoki törzskar legjobbjainak megsemmisülése a birodalmat a szakadék szélére juttatta. A római világbirodalom soha többé nem tudott olyan hadsereget teremteni, amely sikerrel biztosította volna a határokat. S mert megfelelő saját katonasággal nem rendelkezett, a birodalom védelmét a barbár zsoldosokra bízta.
Márpedig ha egy állam idegenekre bízza a sorsát, ezzel voltaképpen kiszolgáltatja magát az idegenek kényére-kedvére, s azt a régi gondot, hogy miképpen szabaduljon meg az ellenségeitől, sokkal súlyosabb új gond tetézi: hogyan szabaduljon meg a barátaitól. S hogy ez nincs másképp, arról a birodalomnak rögtön Theodosius császár halála után meg kellett bizonyosodnia. Fokozta a nehézségeket az a kedvezőtlen körülmény is, hogy az elhunyt császár mindkét fia túlságosan fiatal volt, s egyikük sem vállalhatta az örökölt hatalom önálló gyakorlását.
A nyugatrómai birodalomban, ahol a tizenegy éves Honorius került a trónra, a germán vandálok törzséből származó Stilicho, a zsoldosok parancsnoka ragadta magához az uralmat; a keletrómai birodalomban a tizennyolc éves Arcadius császár helyett Rufinus, a praetorianusok parancsnoka kormányzott, aki a változatosság okából gall eredetre hivatkozhatott. Ráadásul az akkori világnak ez a két legnagyobb hatalmassága kölcsönösen és szíve mélyéből gyűlölte egymást, s hogy alkalmuk legyen az erőviszonyok tisztázására, a keleti és nyugati birodalom közti határvonal rendezetlenségének ürügyén vitát robbantottak ki. De mert a nyugati császárság kilátásai nem sok jóval kecsegtettek (keleten maradt az egész hadihajóraj és majdnem az egész államkincstár), Stilicho — ami biztos, az biztos — orvul meggyilkoltatta Rufinust.

Mialatt a birodalom keleti és nyugati hadserege arra készült, hogy megütközzék egymással, a vízigótok sem tétlenkedtek. Alarich, a vezérük közel tízezer harcosával megjelent a Balkánon, és mindent elpusztított, ami csak az útjába került. Dolga végeztével nyugatra fordult, s 401ben betört Itáliába. Stilichónak sikerült megállítania a gótokat, s amikor ráeszmélt, hogy Alarich csak a saját szakállára harcol, nem a keleti birodalmat szolgálja, gazdag jutalmat ígért a gót vezérnek, ha az ő oldalára pártol. Alarich elfogadta az ajánlatot, de együtt kitervelt konstantinápolyi hadjáratukból nem lett semmi, mert Galliába betörtek a barbárok, és Stilichónak nyugatra kellett küldenie katonáit. Ezek után Alarich északra vonult, megszállta Pannóniát és Noricumot, ott a maga módján berendezkedett, s hadseregének fenntartási költségeihez hozzájárulást követelt Stilichótól.
Miután az erre vonatkozó tárgyalások eredménytelenül végződtek, Alarich 408ban ismét Itáliában termett, hogy érvényt szerezzen követeléseinek. Stilicho most már mindent megígért, de nem sokkal később a császári udvarban azoknak az álláspontja győzött, akik meg akartak békélni Konstantinápollyal, s a zsoldosvezért lemondatták. Utóda azután Stilichót kivégeztette, Alarichhal megkötött egyezségét pedig hatálytalanította. Mihelyt ennek a híre Alarich fülébe jutott, Rómához vonult, a várost szívós ostrommal kiéheztette, s a szenátust hatalmas kártérítés (vagy inkább hadisarc) megfizetésére kényszerítette. A nagy sikertől vérszemet kapott, s elhatározta, hogy megismétli Róma ostromát. Amikor azonban másodszor is megjelent a kapuk előtt, a szenátorok nem álltak vele szóba, amire Alarich rohamot indított a városfalak ellen, és győzött.

A 410-ik esztendő augusztusának 24. napján, a gallok betörése után 800 évvel megint olyan ellenség vetette meg a lábát Róma földjén, amely fegyverrel erőszakolta ki a város behódolását. Alarich gótjai raboltak, romboltak és gyújtogattak három nap és három éjjel, majd bő zsákmánnyal megrakottan továbbálltak.
De ezzel Róma megaláztatása nem ért véget. Éppen akkortájt, amikor a vízigótok a városban garázdálkodtak, a Rajnán félelmetes erejű szvév, alán és vandál törzsek keltek át; előbb Galliát dúlták föl, majd egy részük betört Hispániába, sőt a vandálok a tengeri út viszontagságait is vállalták, s partra szálltak Afrikában. A további tíz esztendő során a Duna menti tartományokat megrohanták a hunok, akikről az a hír járta, hogy ahol lovaik patája földet ér, ott hét évig fű sem terem.
A hunok eredetileg a Boszporuszhoz igyekeztek, de miután előőrseik megállapították, hogy az Al-Dunát erődítmények védik, meggondolták a dolgot, s nyugati irányban folytatták hadműveleteiket. Vezérük, Attila, az „Isten ostora" a győzelmes csaták eredményeként Honorius császárt adófizetésre kényszerítette. Az új császár, III. Valentinianus azonban hallani sem akart erről a kötelezettségről, amire Attila a lovasságával Galliát kezdte nyugtalanítani.
Á császár Aötius vezérletével többnyire zsoldosokból álló nagy hadsereget küldött a hunok megfékezésére, de a Catalaunumnál (a mai ChalonssurMarne) 451-ben megvívott hatalmas csata nem hozott döntést. Attila ezután Észak-Itáliába tette át portyázásának színterét, és könyörtelenül földúlt ötven várost (köztük Aquileját és Paduát is, amelyek életben maradt lakossága a közeli öböl szigeteire menekült, s ott várost alapított; ez a mai Velence). De Attila a hunjaival Rómába már nem jutott el; egy évvel az észak-itáliai kalandozás után valahol a mai Magyarországon egy katonai táborban meghalt. Ám Rómának mégiscsak végig kellett szenvednie egy újabb rettenetes drámát: a germán vandálok betörtek a városba.

A vandálok 455-ben támadták meg Rómát. A nyugati birodalom kormánya félig-meddig sejtette, hogy mi készül, mert a tengerparti őrségtől értesült a vandálok hajóinak hadmozdulatairól. III. Valentinianus császár, aki nem rendelkezett hadiflottával, de Alarich garázdálkodásának következményeként a hajóépítéshez nélkülözhetetlen anyagi eszközökkel sem, a konstantinápolyi császárhoz, Martianushoz fordult segítségért. Martianus azonban mereven visszautasította. A vandálok partra szálltak, ártalmatlanná tették a római védőket, s megrohanták a várost. Tízezerszámra gyilkolták az embereket, ezreket rabszolgaságba hurcoltak (köztük Eudoxia császárnét is), a templomokat és lakóházakat földúlták, s amit nem tudtak magukkal vinni, azt tönkrezúzták és fölgyújtották. Egyszóval úgy viselkedtek, hogy a durva, elvetemült embert ma is a nevükkel bélyegezzük meg.
Róma végzete beteljesedett. A kortársak a vandál rombolás következményeinek láttán Scipio előérzetére emlékeztettek, aki egykoron Karthágó romjai fölött saját városának jövendő sorsáért aggódott, s Róma pusztulását Trója hajdani bukásának tragédiájához hasonlították. A palatinusi paloták romokban hevertek, a Forum ősi templomainak helyén csak kormos oszlopok meredtek a magasba, a vízvezeték kőhalmazzá változott, a Tiberis átszakított gátjai siralmas látványt nyújtottak, s a lakosság ingyenes élelmiszerellátásáról szó sem lehetett. Az emberek tömegesen hagyták el a várost; a patríciusok és nagybirtokosok megerősített villáikban húzódtak meg, a rabszolgák és nincstelenek pedig nyakukba vették a világot.

A császárok többé már nem tértek vissza Rómába: Ravennában maradtak. A vandálok eltávozását követő húsz esztendő alatt hét császár váltotta egymást a trónon, de mindegyik csak báb volt a katonaság barbár parancsnokainak a kezében. A legjelentéktelenebbet közülük 475-ben egy Orestes nevű római patrícius (és Attila egykori titkára) megfosztotta a tróntól, és saját fiát nevezte ki császárrá. A kiskorú fiú helyett azonban Orestes maga uralkodott, s — ahogy az akkori idők krónikása, a caesareai Prokopiosz állítja — „nagyon ügyesen kormányozta az országot".

Egy szép napon, nem egészen egy évvel azután, hogy Orestes magához ragadta a hatalmat, germán zsoldosokból, többnyire a szkirek törzsének tagjaiból álló küldöttség tisztelgett nála. A germánok azzal a kívánsággal hozakodtak elő, hogy juttassanak nekik földet Itáliában. Mivel nem kaptak azon nyomban kielégítő választ, Orestesre támadtak, s rövid dulakodás után megölték. Erre Odoaker, a császári testőrség szkir származású tagja, odaszólt tanácstalan honfitársainak, hogy bezzeg ha ő lenne az uralkodó, a földet minden további nélkül megkapnák. Így a derék zsoldosok Odoakert közfelkiáltással királlyá választották.
Igen ám, csakhogy a törvényes császárral, Orestes fiával is rendezni kellett valahogy a dolgokat. Odoaker személyesen kereste föl, hogy a lelkére beszéljen. Megmondta neki, hogy ő semmi rosszat nem akar, csupán a császári koronát, a jogart meg a többi apróságot kéri, mert ezentúl egyedül óhajt uralkodni Itáliában. A fiú a legnagyobb készséggel beleegyezett mindenbe, s Odoaker nem maradt hálátlan: a lemondott császárnak élete fogytáig nemcsak tekintélyes járadékot biztosított, hanem a campaniai Lucullanumban még egy villát is a rendelkezésére bocsátott.
Mindez időszámításunk 476-ik esztendejében, vagyis — ahogy akkor számolták — Róma alapítása után 1229-ben történt. Így írja le az eseményeket a caesareai Prokopiosz, aki még szem és fültanúktól szerezte be értesüléseit. A későbbi történetírók persze a nagy fordulatról részletesebben, tudományosabb felkészültséggel, magasztosabb beállításban, sőt igen gyakran egészen másképp tájékoztatnak bennünket, ám mindig azzal a komolysággal, amely méltó az akkori idők történelmi jelentőségéhez.

Ama nevezetes esztendőben tehát — a történetírók egyöntetű megállapodása szerint — véget ért a nyugatrómai birodalom és az antik Róma története. De egyúttal az ókor története is. S a sors különös játékaként annak a fiúnak neve, akit utoljára illetett meg a római császárok trónja, Róma legendás alapítójára és egyúttal az első római császárra emlékeztet: a nyugatrómai császárok sorát Romulus Augustulus zárta le.

De a történelem ekképpen is emlegeti: az Utolsó Romulus.

Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969