logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Konstantinápoly, a mai Isztambul

Halálos ítéletet jelentette Róma számára, hogy nem volt többé fővárosa annak a birodalomnak, amelyet megalapított? Constantinus tervének megvalósításakor, 330ban sokan feleltek igennel erre a kérdésre. Ám ahogy Alexandria nem tűnt el Kairó felépítése után, Philadelphia nem merült feledésbe Washington megalapításával, ahogy Moszkva is tovább virágzott, amikor a cárok Pétervárra tették át székhelyüket, és Leningrád hírneve sem homályosult el, amióta megint Moszkvából kormányozzák a hatalmas országot, éppúgy Róma is folytatta megszokott életét. Legföljebb csak hajdani jelentőségéből veszített.
S bár az új helyzetben Róma kilátásai a legsötétebbnek ígérkeztek, a város lakossága egyáltalán nem tiltakozott Constantinus döntése ellen. Emlékszünk-e még, milyen haragra lobbantak valamikor az öntudatos polgárok annak a hírnek hallatára, hogy Caesar el akarja hagyni Rómát? Most azonban a császári határozat teljességgel hidegen hagyta őket, hiszen a Severusok kora óta megszokták, hogy a császár mindig valahol másutt tartózkodik, no meg azt is jól tudták, hogy az ő véleményükre senki sem kíváncsi túlságosan. Távolról sem emlékeztettek már az egykori büszke római polgárokra, akik a belháborúk tomboló viharának legválságosabb pillanataiban sem engedték meg, hogy Róma holmi másodrendű város színvonalára süllyedjen. De mondjuk meg őszintén: Róma új lakossága már nem is tekinthette magát a rég porladó ősök méltó utódának.
A külső városnegyedek túlzsúfolt bérházaiban régóta azok a bevándorlók alkották a többséget, akik a birodalom minden tájáról költöztek ide, s a számukra idegen római politikai hagyományok nem érdekelték őket; a belváros háztömbjeiben a szabad polgárok leszármazottainak helyét túlnyomórészt a rabszolgák utódai foglalták el; az új emberek a római dicsőség büszke emlegetése helyett keresztényi alázatot hirdettek. A nép rendesen megkapta a kenyérfejadagját, sőt néhanapján bor is került az asztalára, lustálkodhatott a nyilvános fürdőkben, és cirkuszi játékokon szórakozhatott, munkát is talált, ha netalántán dolgozni akart, s a közügyekkel nem törődött. A nemesség, amely immár szintén nem mondhatta magát tőről metszett rómainak, az állam szolgálata helyett a császár körül lakájkodott, s ha valahol keleten busás jövedelemmel kecsegtető üzletet szimatolt, habozás nélkül fölszedte a sátorfáját, hogy kihasználja a lehetőségeket. A katonaság pedig, amely gyakorlatilag kisajátította az uralkodó megválasztásának jogát, végképp nem Rómát tartotta hazájának; a közkatona otthona a légió volt, a tiszteket viszont egyetlen vágy fűtötte, hogy minél közelebb kerüljenek a császárhoz, bárhol tartózkodott is.

Hogy Constantinus miért éppen Byzantiumot tüntette ki a birodalom fő és székvárosának rangjával, erre a kérdésre a történetírók nem tudtak kielégítő választ adni. Tény, hogy az új főváros nemcsak a birodalom földrajzi közepéhez, hanem mindenekelőtt a keleti tartományokhoz is közelebb feküdt, mint Róma, ám a birodalom legfontosabb katonai és politikai problémái az idő tájt ismét nyugaton merültek föl. Stratégiai szempontból nem lehetett kifogásolni Constantinus választását, hiszen Byzantium annak a tengerszorosnak partján terült el, amely a Feketetengert a Márványtengerrel köti össze, északról pedig egy hosszú öböl védte; csakhogy ennek ellenére bárki bármikor is szemet vetett erre a városra, mindig sikerült elfoglalnia.
Noha majdnem ezer esztendő óta fönnállt (időszámításunk előtt a VII. században görög kalmárok alapították), semmiféle politikai hagyományokkal nem rendelkezett; csupán mint kereskedelmi központ, átrakóállomás és kikötő tarthatott számot jelentőségre. Lakosai nem tettek szert különösebb hírnévre, s legföljebb arról ismerték őket, hogy civakodó természetűek. Már Xenophon is megemlíti (az időszámításunk előtti IV. században), hogy „Byzantiumban az emberek nem férnek össze, s kölcsönösen ellenségnek tekintik egymást". Egyébként az „Aranyszarv városa", ahogyan az előtte húzódó tengerszoros öblének neve alapján már akkor is emlegették, egyáltalán nem áhítozott a birodalmi főváros rangjára.

Egyes történetírók véleménye szerint Constantinus kizárólag szeszélyből változtatta meg székhelyét; Montesquieu például ezt írja: „Elhatározásában egyedül az a szándék vezérelte, hogy kielégítse hiú vágyát, s az újonnan felépített város majd az ő nevét viselje." A régebbi egyházi írók azzal áltatják magukat, hogy a császár döntésében „a Róma pogány múltjával szemben érzett ellenszenv" játszotta a legfőbb szerepet; nos, ez aligha felel meg az igazságnak, hiszen Byzantium éppolyan pogány múltra tekintett vissza. Számos újkori történész a politikai és stratégiai okokat emeli ki, mások viszont éppen a katonai és politikai követelmények meg nem értésével vádolják a császárt.
Olyan nézetekkel is találkozunk, hogy a birodalom fővárosa azért került át keletre, mert „a társadalmi ellentétek a keleti tartományokban bonyolultabbak voltak", s a császári kormányzat, amely a különböző csoportok problémáinak megoldásában halogató taktikát követett, „itt szilárdabbnak érezte a talajt a lába alatt, mint nyugaton, ahol a társadalmi alap fokozatosan zsugorodott" (j. M. Stajermanová). Hagyjuk azonban az egyéni nézeteket; a történelemben mindig megbízhatóbbak és érdekesebbek a tények.

Constantinopolis, a mai Isztambul (Bizánc és Konstantinápoly néven is emlegetjük) tehát a Milvius-híd mellett megvívott csata győztesének akaratából és parancsára Byzantium földjén keletkezett, mégpedig oly nagyvonalú építkezéssel, amelynek terjedelméhez, üteméhez és költségességéhez hasonlót hiába keresnénk az antik világban. A munka 324-ben kezdődött, s alig hat esztendő múltán, 330-ban ott tündöklött a megszentelt, átkeresztelt és császári székhellyé előléptetett hatalmas város.
Miután 395-ben a római világbirodalom keleti és nyugati császárságra oszlott, a keletrómai, vagyis bizánci birodalom fővárosa lett, s az is maradt egészen 1453-ig, ekkor hősies védekezés után, amelyben XIII. Konstantin, az utolsó keletrómai császár is elesett, II. Mohamed török szultán hadai elfoglalták. Később a török birodalom fővárosa és a szultán székhelye volt, mégpedig 1920-ig, Illetve 1923-ig, amikor VI. Mehmed szultánt megfosztották trónjától, s Törökország a köztársasági államforma mellett döntött. Ezzel egyidejűleg az új köztársaság elnöke és kormánya Ankarába (a római Ancyra) tette át székhelyét.

A hajdani Constantinopolis jelenleg a legnagyobb török város; lakosainak száma a peremvárosok lakosságával együtt eléri a kétmilliót, s Európa és Ázsia szemben fekvő két partján terül el. Európai felét (valamivel nagyobb és népesebb) az Aranyszarv osztja ketté: az északi résznek Bejoglu a neve, ez az egykori Galata, a déli részt pedig Sztambul, az eredeti Byzantium alkotja. A város ázsiai feléhez tartozik az Izmitiöből kilenc szigete is. Ez az egyetlen város a világon, amely két földrészen fekszik, s egyúttal a legfestőibb városok egyike.
A szűk és girbegörbe utcákat, a sikátorokat és a széles körutakat bizánci, török, szecessziós és ultramodern épületek tarka keveréke szegélyezi, s a város élete a szárazföldön éppolyan mozgalmas és zajos, mint a kikötőkben és öblökben. Constantinus építkezéseire már csak néhány jelentéktelen maradvány emlékeztet a városban; a keletrómai dicsőség leghíresebb emlékét, az Isteni Bölcsesség templomát (jelenleg Hagia Sophia néven ismert török mecset) pogány templomok márványából a VI. században emeltette justinianus császár.

Constantinust az új város építésekor, úgy látszik, csupán egyetlen vágy fűtötte: hogy minél pontosabb másolata legyen Rómának, sőt lehetőleg tökéletesebb és drágább kivitelben, mint az eredeti. Ami Rómában évszázadok során épült, ugyanannak Constantinopolisban néhány esztendő alatt kellett fölépülnie. Róma Capitoliummal büszkélkedett, tehát Constantinus a régi fellegvárral átellenes magaslatom Capitoliumot építtetett. Róma népe a Nagy Cirkuszban és a Flaviusok amfiteátrumában szórakozhatott, akkor hát az új városban is megépült a hippodrom, ez a hatalmas versenytér, amelynek lépcsőzetes nézőterére éppen annyi ember fért, mint amennyit az imént említett két római épület együtt befogadhatott. Rómában ott állt Nero császár óriási szobra, amelyet aztán Héliosz isten szobrává alakítottak át, tehát a pogányoknak ez a napistene itt is szobrot kapott, s éppen csak az arca emlékeztetett Constantinuséra. Egyre-másra épültek a paloták, templomok, vízvezetékek, medencék, fórumok, oszlopcsarnokok, nyilvános fürdők, a szabad térségeken parkok, ligetek létesültek, s minden pontosan úgy, mint Rómában. S mivelhogy Róma tizennégy kerületre oszlott, Constantinus is tizennégy kerületre osztotta „hatalmas városát".
De mindent-mindent fölülmúlt az a palota, amelyet Constantinus a belváros egyik lebontott negyedének helyén építtetett. Nem is palota volt ez, hanem épületcsoport, gondosan kiképzett udvarokkal, pavilonokkal és díszkertekkel, s mindez 35 hektáron terült el. Egyetlen európai uralkodó sem rendeztetett be a maga gyönyörűségére ilyen példátlan arányú rezidenciát, sem előtte, sem utána; területén elférne a párizsi Louvre, a londoni Buckingham-palota, a bécsi Hofburg és az orosz cárok Téli Palotája, de még a washingtoni Fehér Háznak is maradna hely.

Lactantius, aki oly szigorúan bánt Diocletianusz-szal, egyáltalán nem kifogásolja Constantinus építő buzgalmát, s akárcsak más keresztény írók, ő is tapintatosan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Constantinopolisban nemcsak keresztény, hanem pogány templomok is épültek, s hogy a császár palotáját és a középületeket a pogány istenek Görögországból vagy Rómából áthozatott szobrai díszítették.
Az építkezésekre fordított hatalmas anyagi eszközökön fölül Constantinus ma már meg nem állapítható összegekkel támogatta azokat is, akik követték a példáját; a szenátorok és állami főtisztviselők palotái vagy magánházai, a kereskedők és kézművesek raktárai vagy műhelyei, a hajózási vállalkozók dokkjai stb. többnyire császári segítséggel épültek föl. A birodalmi kincstár a mérhetetlen kiadások terhe alatt roskadozott ugyan, ám Constantinus nem tágított. Fölemelte az adókat, megszigorította behajtásukat, és megint csak egyenesbe kerültek a dolgok.

Miután a várost ünnepi pompával fölszentelték (a keresztény és pogány papok példás közreműködésével), Constantinus a „Szent Palotában" fényes fogadást rendezett. Most derült ki igazán, hogy az előkelőségek, hivatalnokok, hadvezérek és udvaroncok milyen sokasága követte a császárt új székhelyére.
Mind megjelentek, hacsak egyéb teendőik miatt nem tartózkodtak valahol a birodalom távoli zugában; részt vett a fogadáson a „Szent Hálóterem főnöke" ( ez a méltóság a későbbi udvari miniszter rangjának felelt meg), ott volt a „Szent Palota quaestora" (a császári tanács elnöke), a „császári bőkezűség képviselője" (ez a rang csodák csodájára az állami pénzügyek miniszterét illette meg), a „Szent Vagyon gondnoka" (a császári pénzügyek minisztere), és még sokan mások, a legmeglepőbb címek és rangfokozatok szerint pontosan meghatározott rendben; a szertartásmesterek hol a „legérdemesebb", hol a „kiválóság", „nagytekintélyű" vagy „nagyméltóságú" megszólítással tisztelték meg őket. Néhány százuknak meg kellett elégednie a puszta „szenátor" ranggal.

A polgári főtisztviselőkkel címben és rangban csak a katonai vagy az egyházi előkelőségek vehették föl a versenyt, majd a császár személye körül tevékenykedő szolgák, vagyis a miniszterek következtek (a latin minister szóból, amelynek jelentése: „segítőtárs", „szolga"). Közéjük tartozott például a „fodrászok főnöke" (körülbelül ezer tagú testület vezetője), a „legfőbb szakács", az „asztalnokok", „pohárnokok" stb. mestere.
Ezekből a tisztségekből idők múltán olyan magas méltóságok fejlődtek ki, hogy betöltésüket a hűbériség tetőfokán még a királyok is kitüntetésnek tekintették (a cseh király például a „császári pohárnok" rangot is viselte). No de a császári fogadásról — s ez bizonyára érthető — vezetőjükkel, a „kíváncsiak főnökével" együtt az agentes in rebus, vagyis a titkosrendőrök esem hiányozhattak.

Ez volt ám a császári udvar! Hol voltak ettől Romulus legendás harcostársai! Vagy az Augustus „Békeoltárán" megörökített felvonulás! S a fontos állami hivatalokat betöltő méltóságok, valamint a fennkölt rangokat viselő kegyencek mind ott éltek az Aranyszarv mesébe illő városában, ott élhettek a császár kegyéből, aki nagylelkűen elosztogatta, amit a hatalmas birodalom egyéb szerveinek segítségével a „császári bőkezűség képviselője" begyűjtött. De ez még nem miniden. Hogy Constantinopolis valóban fölérjen Rómával, a császár nagy kegyesen elrendelte: a város szegény polgárai ezentúl éppolyan gabona és olajadagokat kapjanak, mint a római rászorultak, s éppúgy díjtalanul, mint Rómában.
Ezek után nem csoda, hogy Constantinus városának lakossága dicsérte és az egekig magasztalta Constantinust.
Az egyház pedig halála után szentté avatta, sőt jelképesen Krisztus tizenharmadik apostolának nyilvánította. Igaz ugyan, hogy csak a keleti egyház, amelynek pátriárkája Constantinopolisban székelt, s mindmáig Konstantinápolyból kormányozza a görögkeleti egyházat. A római katolikus egyház ezekkel az intézkedésekkel nem értett egyet.
Rómának nemigen volt oka rá, hogy hálát érezzen Constantinus iránt. Meg kellett elégednie a császár diadalívével, az ünnepi külsőségek közt megalapított Szent Péter templommal, no meg gyönyörködhetett abban a hatalmas szoborban, amelyet Constantinus magáról mintáztatott, és a legyőzött Maxentius bazilikájában állíttatott föl.

Róma azóta sem nevezett el utcát vagy teret Constantinusról, s emlékművel sem tisztelte meg. Annak a szobornak maradványai, amely egykoron Maxentius bazilikájában a nagy császár dicsőségét és emlékét hirdette, jelenleg a Capitoliumi Múzeum udvarán hevernek; csak úgy a szabad ég alatt, védőeresz nélkül, s ha megerednek az ég csatornái, akkor eső áztatja őket.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969