logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Barbárok a határokon, barbárok Rómában

„Hogyha egyetlen csata sorsa, vagyis ha különleges ok idézte elő az állam hanyatlását — írta Montesquieu a drinápolyi csatával összefüggésben —, akkor itt bizonyára megvolt az az ok, amelynek következményeként ennek az államnak egyetlen vesztes csata után el kellett buknia." A római állam azonban 378ban még nem bukott el, de a mélyből már nem tudott többé fölemelkedni.
A hanyatlásnak és végső bukásnak számos oka volt. Ezek az okok dialektikai egységet alkottak; kölcsönösen befolyásolták, föltételezték, erősítették és néha semlegesítették is egymást. Hogy közülük pontosan melyik és milyen mértékben járult hozzá a végső eredmény kialakulásához, ennek a kérdésnek megválaszolására ma senki sem mer felelősséggel vállalkozni.
A legfőbb okok sorából mindenekelőtt a következőket kell megemlítenünk: a birodalom általános gazdasági legyengülése annak az idült válságnak következményeként, amelyet a rabszolgatartó rend és a hűbériség kezdete közti átmeneti időszak bonyolult viszonyai váltottak ki; a néptömegek kizárása a politikai hatalom gyakorlásából, s ennek velejárójaként a birodalom sorsa iránti érdektelenségük; az összetartó ideológia hiánya, amely kifejezte volna a különböző társadalmi osztályoknak és rétegeknek azt a meggyőződését, hogy a birodalom létezése mindnyájuknak az érdeke; a birodalmat bomlasztó hatalmi harcok, vallási torzsalkodások és belső ellentétek állandósulása; a hadsereg harci erejének hanyatlása, aminek következtében csökkent a birodalom védelmi készsége, és meggyengült a császári diktatúra hatalmi támasza; a tartományok, mégpedig elsősorban a peremtartományok hivatalnokainak hibái és túlkapásai, amelyek miatt az ottani lakosság elkeseredett, és inkább a birodalom ellenségeivel rokonszenvezett.

De a birodalom bukását előidéző okok között talán az sem jelentéktelen, hogy az állam sorsát egyre kevesebb római és mind több olyan idegen intézte, aki a közös haza boldogulását nem tekintette szívügyének. Továbbá: a római birodalom hanyatlását és bukását a kettős császárság intézménye is siettette, de főképp az tette elkerülhetetlenné, hogy a megosztott birodalmat megtámadták a barbárok egyesített erői.
Mindezeknek az okoknak megvoltak a maguk okai, s éppen ezeknek összessége alkotja a római történelmet. Egykét évszázaddal ezelőtt a történetírók és a filozófia művelői időnként arra a feladatra vállalkoztak, hogy az okok közt fölfedezzék a legfontosabbat, az alapvetőt, az „egyetlent". Felismeréseik érdekességéhez nem fér kétség, azonban komoly eredményekre nem jutottak. E tudósok táborában olyanok is akadtak, akik a birodalom bukásának okát az utolsó római császár jellembeli sajátosságaiban, sőt éppenséggel fiatalságában keresték és találták meg. Mások mélyebbre hatoltak, mégpedig olyan következetességgel, hogy meg sem álltak Romulusig: hogy hát, ha Romulus nem alapította volna meg Rómát, akkor Róma így meg amúgy, stb., stb. No de egyetlen történetírótól vagy bölcselőtől sem kívánhatjuk, hogy a napnak mind a huszonnégy órájában kizárólag komoly dolgokkal foglalkozzék. Mi azonban inkább csak a komoly véleményeket hallgatjuk meg.

Montesquieu Róma hanyatlásának, illetőleg bukásának okát főképp a régi római erények, a becsületesség és egyszerűség megtagadásában látja; szerinte Róma sorsában az jelentette a döntő fordulatot, akkor indult meg a lejtőn, amikor meghódította a keleti tartományokat, s a római katonák találkoztak a fényűzés mételyével. Ugyancsak Montesquieu szerint a rómaiak fokozatosan azokat az erényeiket is elvesztették, amelyek előzőleg a többi nép fölé emelték őket, s immár „csak a hadviselés művészetében tűntek ki, amellyel uralkodóik gyengesége és zsarnoksága ellenére is mindent megtartottak, amit szereztek. De amikor az erkölcsi romlás a hadsereget is a hatalmába kerítette, a rómaiak más népek áldozataivá váltak".
Gibbon a rómaiak hanyatlásának és a birodalom bukásának okát épp ellenkezőleg a „kereszténység bomlasztó hatásában", az „új, furcsa arculatú és más lelkületű emberek" megjelenésében keresi, akiknek a befolyása alatt az „ősi római szellem" elkallódott. Külön is rámutat Konstantinápoly destruktív szerepére, amelynek megalapítása létrehozta a birodalom felosztásának káros feltételeit; „a túláradó harci szellemet gúzsba kötötte a mesterkélt államrend és a hízelgő szertartásosság ... A római császárság egysége megbomlott, dicsősége porba hullott, s az ismeretlen barbárok katonái, akik valahonnan az északi zord tájakról érkeztek ide, diadalmasan átvették az uralmat Európa és Afrika legszebb országai fölött".

A XIX. század történészei a „szellem" és az „erények" emlegetése helyett konkrétabb okok után kutattak. M. L. Hardtmann (Itália gazdaságtörténete, 1904) szerint a birodalom meggyengülését főképp az okozta, hogy Itália lakosainak száma a császárság alkonyán megcsappant; ez az érvelés meglehetősen sántít, hiszen ha az Antoninusok korának népességi viszonyaival összehasonlítva a lakosság bizonyos mértékig megfogyatkozott is, Itáliának még mindig lényegesen több lakosa volt, mint a pun háborúk idején, amikor Róma hanyatlásáról egyáltalán nem lehetett szó. R. Pöhlmann (Társadalmi kérdések és szocializmus az antik világban, I. kiadás, 1893) a legfőbb okot a császárság alkonyának társadalmi harcaiban találta meg; e harcok káros kihatásai vitathatatlanok ugyan, de szerepük a birodalom hanyatlásában semmi esetre sem volt nagyobb, mint a már felsorolt okok bármelyikének a szerepe. K. J. Beloch (Az ókori kultúra hanyatlása, 1900) úgy vélekedik, hogy Róma akkor kezdett hanyatlani, amikor győzelme ellenére behódolt a fejlettebb görög kultúrának, s átvette a politikai szervező munka görög módszereit, holott ezek már akkor idejüket múlták.
Nos, ehhez csupán ennyit: a rómaiak fél évezreddel birodalmuk bukása előtt hódították meg Görögországot, s a római birodalom Görögország elfoglalása után még legalább két évszázadon át terebélyesedett és virágzott. Igen eredetinek tartották a maga korában W. Heitland nézetét (Róma sorsa, 1922): a római császárság a néptömegeket nem tudta érdekeltté tenni az állam igazgatásában, még a képviseleti szervek útján sem, és így az egykori köztársasági polgárok idővel statisztákká jelentéktelenedtek, akiknek politikai nemtörődömsége végzetessé vált a birodalom számára.

A konkrét okokon kívül a múlt század és évszázadunk jelentős történészei olyan általános érvényű, mélyreható okok feltárására is törekedtek, amelyekkel megpróbáltak magyarázatot adni arra, amire a „bölcselkedő" és „elemezgető" kutatóknak nem sikerült rávilágítaniuk. Max Weber, aki számos gazdaságtörténeti munkájával tűnt föl, az antik kultúrát „part mentinek" mondotta, amely értékeinek károsodása nélkül nem hatolhatott be a szárazföldre; ha egy ilyen kultúra túlságosan elterjed, föltétlenül veszít hatásfokából, s fölébreszti az emberekben a vágyat, hogy visszakanyarodjanak a régihez, vagyis a gazdálkodás természetes formáihoz. Eduard Meyer, akinek az ókor egyetemes történetével foglalkozó munkája kétségbevonhatatlan ténymegállapító értékekkel rendelkezik, Róma bukását a „ciklikus fejlődés" elméletével indokolja: a naturális gazdálkodástól minden társadalom eljut a kapitalizmusig, amikor eléri fejlődésének tetőpontját, majd ismét visszatér a naturális gazdálkodáshoz; a római kapitalizmus virágzása a „császárság fénykorával" esett egybe.

Ezeknek az elméleteknek idealista jellege tagadhatatlan, de éppígy az sem vitás, hogy az ismertetett fejlődési folyamat hátterét nem tárják föl, ami pedig a római birodalom hanyatlásának és bukásának okait illeti, erről úgyszólván semmit sem mondanak. De ne feledkezzünk meg még egy szemléletcsoportról; az idetartozó nézetek elég érdekesek ahhoz, hogy említést tegyünk róluk, ha megjegyzést nem is fűzünk hozzájuk. A régebbi és középkori keresztény történészek szerint Rómának bűnös és pogány múltja miatt az Isten akaratából kellett elbuknia; egyébként Orosius és előzőleg Aurelius Augustinus (Szent Ágoston) még a birodalom bukása előtt hasonlóképpen indokolta meg Róma megaláztatását. Viszont Zoszimosz görög történetíró, aki az V. század második felében munkálkodott, épp az ellenkező véleményt vallja; szerinte Róma azért süllyedt mélyre és bukott el, mert elfordult régi hitétől és ősi isteneitől.
Nem is olyan régen pedig azt is megtudtuk, hogy Róma hanyatlása azért következett be, mert lakossága elvesztette fajtiszta jellegét, s emiatt a tisztavérű árja germánok győzelmét nem akadályozhatta meg. Ezt a fajelméletet azonban csak a német fasiszták hirdették, nem pedig az olaszok, akik a fajelmélettől függetlenül mindig a régi Róma büszke örököseinek tartották magukat.

Napjainkban az a tudományosan megalapozott nézet az uralkodó, amely szerint Róma hanyatlásának és bukásának okait nem lehet egyetlen alapvető okra egyszerűsíteni, mivel itt — ahogyan előbb már tömören elmondottuk — az okok sokaságának kölcsönhatásával van dolgunk. Mindenesetre érdekes, hogy a marxista tudósok nézeteit ebben az esetben az ideológiai arcvonal másik oldalán felsorakozó tudományos kutatók többsége is helyesli. Azt azonban senki sem tartja kizártnak, hogy az ismert és szinte tökéletes tárgyilagossággal megállapított okokon kívül talán egyéb okok is közreműködtek a római birodalom sorsának alakulásában.

A múlt néha éppolyan ismeretlen és titokzatos, mint a jövendő. Ezt a tételt azonban a római birodalom bukásának esetére nem vonatkoztathatjuk. Hiszen a történelmi tényeket aprólékosan ismerjük. Hadd beszéljenek tehát a tények.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969