logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az ókori kultúra utolsó virágai

A késői császárság történetének ezt a korszakát azonban nemcsak az egyházatyák hitvitái, a hatalmi harcok és a barbárok betörései töltötték ki. Ennek a kornak a történelme a felégetett városokon, a tengernyi vértől pirosló csatamezőkön és az egymást gyilkoló uralkodók visszataszító alakján kívül vigasztaló, üdítő képet is tár elébünk.
A római kultúra remek mozaikjaiból illeszkedik össze ez a kép. Ez a kultúra a maga színpompájával és életerejével valósággal lebilincselő, s már csak azért is rászolgál csodálatunkra, mert igen sok vonatkozásban megcáfolja azokat az általánosított nézeteket, amelyek szerint „a politikai élet színvonalának süllyedésével párhuzamosan a kultúra is hanyatlott", „az irodalom a kedvezőtlen társadalmi viszonyok között pangott", „a késői császárság korában a művészek alkotóereje egészen elernyedt". A római kultúra ugyanis tovább élt és virágzott. S ez mindenekelőtt a költészetre vonatkozik, hiszen az új költők olyan műveket alkottak, amelyek közül a legjobbak az „aranykor" legmaradandóbb értékeinek rangját ostromolták. De éltek és dolgoztak a történészek, szónokok, jogászok, filozófusok és a szakirodalom művelői is. A klasszikus kor hagyományainak hordozói mellett főként az új irányok megalapítói hívták föl magukra a figyelmet: a keresztény irodalom úttörői is hallatták már hangjukat.
Az építőművészet, szobrászat, festészet helyzetét már nem minősíthetjük ennyire kedvezőnek, ám ezeket a művészi ágazatokat sem csak a hanyatlás jellemezte. De ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy változatlanul tovább élt majdnem minden, amit a római kultúra az előző korokban alkotott; a kultúra értékét nemcsak az új alkotások határozzák meg, s minél magasabbra emelkedtek a régebbi idők mesterei, annál nehezebb az új alkotók feladata.

A római költészetet ebben a korban az antik hagyományok három nagy követője képviselte, de a kevésbé ismert és névtelen költők is figyelmet érdemlő műveket hagytak az utókorra. A nagy hármasból elsőként a római és görög irodalom kiváló ismerőjét, Decimus Magnus Ausoniust (körülbelül 310-393) említjük meg, aki a mai Bordeaux egykori szónoki iskolájában mint tanítómester működött, s Gratianus császárt is ő nevelte. Kereszténynek vallotta magát, ám ez nem gátolta abban, hogy büszke legyen a kereszténység előtti Róma dicsőségére és szülőföldjének, Galliának a múltjára. Már az ókorban „a költői játékok mesterének" nevezték; költeményeket irt például Vergilius félverseiből, versbe szedte a régi szerzőktől származó idézeteket, s egyáltalán nem okozott nehézséget neki, hogy olyan rövidebb vagy hosszabb sorokban verseljen, amelyek előre meghatározott ábrát mutató kész költeményben álltak össze. (Utóvégre a költőnek is joga van játszani, talán nem is kevesebb, mint annak, aki nem költő.) Nagyobb lélegzetű művei közül főleg a kitűnő természetábrázoló képességről tanúskodó Mosella, a mindmáig ismert költői útirajz, valamint az Ephemeris emelkedik ki, amely „az ember életének egy napját" foglalja versbe.

Fiatalabb kortársa, a görög származású Claudius Claudianus (körülbelül 320-404) Alexandriában született. Noha tökéletesen ismerte az antik világ kultúráját Homérosztól a saját koráig, költői munkássága inkább a római jelenre terjedt ki. Költeményeket írt a birodalom akkori háborúiról, Honorius császár udvarának életéről, de néha Róma múltjából is ihletet merített.
A Proserpina elrablásával mint eposzíró is kitűnt. Költészetét lüktető elevenség, megkapó líraiság és csiszolt formakészség jellemzi. Ha tíz nemzedékkel előbb születik, nem a „hanyatlás korának", hanem a „költészet aranykorának" egyik kiemelkedő nagysága lehetett volna. Lelkesen hirdette a római világ egységének szükségességét, épp ezért Constantinopolisnak mint új szellemi központnak a kilátásait fölényesen lebecsülte, s minden csapás ellenére, amely Rómát a költő élete során érte, tántoríthatatlanul hitt városa örökkévalóságában. Ugyanilyen hévvel dicsőítette Rómát, minden nép közös otthonát, Claudius Rutilius Numatianus, az „utolsó római pogány költő" is.

A három költő fiatalabb kortársai már a kereszténység szolgálatába állították tehetségüket. juvencus hispániai pap hexameterekbe szedte az Evangéliumot; honfitársa, Prudentius Clemens hőskölteményeket írt a vértanúkról, és Vergilius példája nyomán bibliai tárgyú eposz megírásával kísérletezett; a nolai Paulinus harminc dicsőítő versben méltatta Szent Félix érdemeit. E munkák irodalmi színvonala alig múlta fölül az átlagot, de az egyház elégedett volt velük, hiszen tanító jellegükkel föltétlenül megfeleltek rendeltetésüknek. A IV. század keresztény lírájának legmaradandóbb alkotása, amely mindmáig fölhangzik a templomokban, a Te Deum... kezdetű himnusz, amelynek Niceta reimsi püspök a szerzője.
Akárcsak a költészet, a IV. században a történetírás, a szónoklattan, valamint a filozófia is „pogány" és „keresztény" szellemű irányzatra tagozódott. E korszak legjelentősebb történetírójával, Ammianus Marcellinusszal néhányszor már találkoztunk; kívüle még Sextus Aurelius Victort, A császárokról című munka íróját, és Eutropiust, Róma rövid történetének szerzőjét is meg kell említenünk. Ennek a két írásműnek a történettudomány szempontjából alig tulajdoníthatunk nagyobb jelentőséget, mint iskolai tankönyveinknek, azonban gyakorlati beállítottságukkal és közérthetőségükkel mintegy azt bizonyítják, hogy az idő tájt a római történelem ismeretét fontos követelménynek és szükségletnek tartották. A rómaiak szeretetét történelmük iránt Simonides költő itt következő verssora jellemzi a legtalálóbban (a költemény nem maradt fönn, csupán ez az egyetlen sor): „Aki igazán boldogan akar élni, annak mindenekelőtt a hazáját övezze dicsőség!"

A keresztény történetírókról is szóltunk már, de Lactantius, Eusebius és Orosius mellett igen előkelő helyet kell adnunk a dalmáciai Stridonból származó Hieronymusnak is, akinek A dicső férfiakról című könyve az első keresztény irodalomtörténeti munka. De Hieronymus (a későbbi Szent Jeromos) kiemelkedő jelentőségét főleg abban kell látnunk, hogy latinra fordította a Bibliát; ez az úgynevezett Vulgata, amelyet a római katolikus egyház 1546-ban az eredeti bibliaszöveggel egyenrangúnak nyilvánított. A hagyományos római retorika történetét a IV. század alkonyán Symmachus zárta le, aki meggyőződéssel és az elszánt harcos felkészültségével támadta a kereszténységet. Utána már csak keresztény hitszónokok és prédikátorok következtek.

Közülük az igényesebbek jobbára a klasszikusokhoz fordultak ihletért. Sok ilyen szónoklat szövege fönnmaradt, s legtöbbjük eleven nyelvezetével, gondos szerkezetével, jó felépítésével és hatásosságával tűnik ki. Az egyház mindig sokat törődött a prédikátorok nevelésével, s az ügy érdekében a szónoklattan pogány műveit is habozás nélkül fölhasználta; a szónoklat kifogástalan megszerkesztése és hatásos előadása a papokkal szemben támasztott legfontosabb követelmények egyike volt (és ma is az). A legkiválóbb szónokok sorából említsük meg mindenekelőtt Ariust és ellenlábasát, Athanasiust, továbbá a caesareai Basiliust, a poitiersi Hilariust és a konstantinápolyi Aranyszájú Szent Jánost (körülbelül 345-407)), valamint a milánói Ambrosiust (körülbelül 335-397), aki számos pásztorlevél és teológiai tanulmány szerzője is, s az első egyházi énekkarok megalapítása szintén az ő nevéhez fűződik.
A filozófia legfőbb irányát a késői császárság korában az úgynevezett neoplatonizmus jelentette, amelyet az Alexandriából származó görög Plotinosz (203-269) alapított. Platón tanításából indult ki, s az Arisztotelésztől, sztoikusoktól, Püthagorasztól stb. kölcsönvett különböző tételeket a titokzatosság elemeivel elegyítette. Plotinosz tanítványa, Porphüriosz, mesterének tanítását a kereszténység ellen megindult ideológiai harc eszközévé változtatta. A neoplatonizmus a római társadalom felsőbb rétegeiben sok követőre talált; közéjük tartozott Julianus császár is. A tömegek azonban nem értették meg, és így a kereszténység elleni harcban meg kellett buknia.

Az antik világ filozófiai tanításainak az utolsó csapást aztán Justinianus császár adta meg, akinek rendeletére 529-ben bezárták Athénben Platón egykori Akademeiáját és Arisztotelész Lükeionját. De addigra a pogány bölcselők munkáinak tanulmányozását rég fölváltotta már a Bibliából, valamint az egyházfők műveiből vett idézetek olvasása és elemzése. A vallásfilozófia művelői közül főként Aurelius Augustinus (354-430, a későbbi Szent Ágoston) hippói püspök alakja magasodik ki, aki szentbeszédeivel, pásztorleveleivel, tanulmányaival és vitairataival, de elsősorban két könyvével tette nevét halhatatlanná; az egyik a Confessiones (Vallomások), a másik a De civitate Dei (Az Isten városa), amelyeket a keresztények a Bibliával majdnem egyenrangúnak tartanak.
Ami a szakirodalmat illeti, itt különösen a jogászok tevékenységére kell fölfigyelnünk. Rendszerező és törvényértelmező munkájuk a teljes római jog kodifikációjának kísérletévé terebélyesedett, s a „tizenkét táblás törvényektől" az utolsó császári rendeletekig az egész anyagot felölelte. A nem jogász nehezen tudja elképzelni, milyen hatalmas munkát jelentett ez a kísérlet: ezer és ezer olyan jogszabályt kellett egybegyűjteni, egyeztetni, fölülbírálni, osztályozni, összhangba hozni és rendszerezni, amelyek az élet minden területére kiterjedtek, s a megfogamzott, de még meg sem született ember jogait éppúgy fölsorolták, mint ahogy végakaratának jogi következményeire is figyelmeztettek. (Összehasonlításul csupán ennyit: a cseh országrészekben és a Szlovákiában annak idején érvényben volt jogszabályok egységesítésén szinte a Csehszlovák Köztársaság megalakulása óta dolgoztak, sőt később külön minisztérium is létesült a munka folytatására, amely 1938-ig ennek ellenére sem ért véget.)

A római jogászok megfeszített munkájának eredményeként az V. század elején végre elkészült a Constantinus császár koráig megalkotott valamennyi jogszabály törvénybe iktatása (Codex Theodosianus), aztán a jogi tételek újabb rendszerezése, a lehető legtömörebb és minél érthetőbb megfogalmazása, valamint kiegészítése következett. Ez a hosszú és fáradságos munka egészen a VI. század derekáig tartott; akkor napvilágot látott a római polgárjog kódexe (Corpus furis Civilis], amelyet Justinianus császár szentesített.
A költők, írók, szónokok, történészek, filozófusok és jogászok munkakedvéhez képest a késői Róma képzőművészeinek alkotótevékenységét viszonylag elenyészőnek mondhatjuk, s ugyanez az építészekre is vonatkozik. Márpedig a hatalmas építkezések most sem szüneteltek és a szobrászok sem pihentek, de Róma már csak elvétve gazdagodott ilyen alkotásokkal, mert 324 óta az építkezések súlypontja majdnem egészen Konstantinápolyba került át. Rómában és a többi városban inkább romboltak: a kereszténység győzelmének a pogány szobrok adták meg az árát. A legszigorúbb megtorlásban a régi császárok részesültek: a köztereken és egyéb hozzáférhető helyen álló minden szobruk eltűnt az ércolvasztókban vagy mészégető kemencékben; egyedül Marcus Aurelius lovas szobra menekült meg, de ezt is csak tévedésnek köszönhette. Nem volt irgalom az ősi istenek számára sem; igaz ugyan, hogy egyikük-másikuk — például Roma, Victoria és Pax — azért kapott egy kis haladékot.

A mondai hősökkel azonban a keresztények könyörületesebben bántak; például „Dirke megbüntetését", aki szoborrá meredten Caracalla fürdőiben vezekelt bűneiért, maguk is helyeselték, s Constantinus fürdőinek ékességével, Castor és Pollux majdnem hatméteres két szobrával szintén kivételt tettek (jelenleg ez a két szobor a Piazza Quirinale egyik látványossága, ahova a XVI. században V. Sixtus pápa helyeztette). A vakbuzgó keresztények bosszúhadjáratát később nem éppen ideológiai megokolással a gótok és a vandálok folytatták, de utánuk is maradt a rengeteg műkincsből annyi, hogy még további ezer esztendőn át volt mit pusztítani Rómában.

Róma pogány templomait a keresztények nem bántották. Az ősi templomok lerombolását csak a birodalom kettéosztása után rendelte el II. Theodosius keletrómai császár, s a nyugati keresztények nem tettek eleget a rendelkezésének. Épp ellenkezőleg: ezeket az épületeket a saját istentiszteleteik megtartására akarták fölhasználni, ám a legtöbb ilyen célokra nem felelt meg. A régi vallás templomai az „istenek hajlékai", s nem a „hívők gyülekezetének" befogadására alkalmas építmények voltak, úgyhogy a keresztények inkább a római bazilikákhoz hasonló templomok építésére törekedtek. Ha átmenetileg régi temlomokkal kellett beérniük, ezeket a saját szükségleteiknek megfelelően átalakították; eltávolították belőlük a pogányokra emlékeztető dísztárgyakat, s az üres falakra többnyire bibliai jeleneteket festettek. A keresztény művészetben a falfestészet hagyománya még a katakombák, az őskeresztények földalatti sziklába vájt temetkezőhelyeinek idejéből származott. (A katakombák keletkezése nem függ össze a keresztényüldözéssel; nevük az Ad Catacumbas római temetőre utal, s a hatóságok már kezdettől tudtak róluk. Katakomba majdinem minden városban volt, ahol több keresztény lakott. Az egykori 54 római katakomba hossza összesen több mint 800 kilométerre terjed.)
A katakombák legrégibb falfestményei a III. század közepe tájáról maradtak fönn, s bár elismerjük, hogy a nyirkos levegő és az idő nem használt nekik, mégis bátran megállapíthatjuk: művészi értékük túlnyomórészt jelentéktelen. De még Callixtus vagy Thrason katakombáinak falfestményei is meglepően kezdetlegesek, holott ezek már a IV. század ötvenes éveiben készültek; hozzájuk képest a „hanyatlás" korának pompeji falfestményei remekműnek mondhatók.
Témájuk általában bibliai eredetű, de némelyiken már „világi motívumokat", sőt mondai alakokat és az antik mitológiából vett jeleneteket is fölfedezhetünk (Héraklész a hidrával; Héraklész a heszperidák kertjében; Démétér istennő, amely a Via Latina katakombájának IV. századból származó falfestménye; Krisztus mint Orpheusz; Ámor és Psziché a III. század végéről Domitillina katakombájában stb.). A keresztény templomok díszítésének kezdeti egyszerűsége hamar eltűnt, a festészet színvonala emelkedett; a képzőművészetek iránti közömbösség vagy ellenszenv föloldódott, s azok diadalmaskodtak, akik a művészetet az egyház szolgálatába állították.

A történelmileg rövid korszak tétlensége után, a IV. század végén a római képzőművészek tevékenysége ismét megélénkült. A templomok lenyűgöző falfestményekkel és mozaikokkal gazdagodnak, a jómódú keresztények kőkoporsóit mesteri kézzel megalkotott domborművek díszítik (Junius Bassus szarkofágja, az úgynevezett passziós szarkofág stb.), elismerést váltanak ki az első ismert keresztény szobrok (az ún. „Jó pásztor" változatai), és elkészülnek az első könyvillusztrációk (Biblia, Iliász, Aeneis).
Az egyház végérvényesen a bazilika jellegű templomépítési stílus mellett határoz, s a régebben nagy tömegek befogadására alkalmas középületek, a legkülönbözőbb célokra épített csarnokok most a templomok építéséhez szolgáltatnak mintát. Már Constantinus számos bazilikát építtetett; a római Szent Pétertemplomon kívül Konstantinápolyban a Szent Apostolok, Jeruzsálemben a Szentsír tiszteletére és Betlehemben az Úr születésének emlékére emeltek bazilikát.

A IV. század első negyedében épült föl Rómában a Szent Pálbazilika, a San Paolo fuori le Mura; az eredetileg kis templom, amelyet Constantinus alapított, az évszázad végéig öthajós templommá terebélyesedett, s a XVI. századig Róma legnagyobb temploma volt (jelenleg már csak másolata az 1823ban tűzvész áldozatává lett eredeti bazilikának). Ezzel a templommal egyidejűleg adták át rendeltetésének a San Giovanni in Laterano bazilikát (azóta lényegesen átépítették), később az Esquilinuson a Santa Maria Maggiore templom, majd a milánói San Lorenzo templom, valamint a ravennai San Apollinare és a remek mozaikjairól nevezetes San Vitale templom került tető alá, de templomok épültek Egyiptomban, Kisázsiában, Hispániában, Galliában, s a kereszténység diadalát hirdette az Isteni Bölcsesség konstatinápolyi temploma is.

Ám szakítsuk félbe a felsorolást. Már csak azért is, mert máskülönben átlépnők a késői császárság korának határát, amelyet az idő szabott meg számára. De azért is meg kell állnunk, mert ezek az alkotások már egészen új irányba mutatnak, úgyhogy voltaképpen nincs is közük az ókori Róma képzőművészetének történetéhez. Az volt a szándékunk csupán, hogy a nyugatrómai birodalom letűnése előtt szemlét tartsunk az antik kultúra utolsó virágai fölött.

Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969