logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A keresztény császárok és a hitehagyott Julianus

Constantinus három fiára, Constantinusra, Constantiusra és Constansra hagyta a birodalmat. A három fiú nevének hasonlatossága ne okozzon fejtörést; nem fogjuk őket összekeverni, ugyanis mindhárman azonnal munkához láttak, hogy a helyzetet minél félreérthetetlenebbül leegyszerűsítsék. Mindenekelőtt a legpéldásabb testvéri egyetértésben meggyilkoltatták unokafivéreiket és valamennyi rokonukat; egyszóval mindenkinek meg kellett halnia, akire az a gyanú hárult, hogy trónigénylőként léphet föl. Tervük megvalósítása végett Constantinopolisban kiterjedt katonai zendülést robbantottak ki, amelynek ürügyén leszámoltak minden kellemetlen lábatlankodóval. Most már aztán egymásnak estek.
A tizennégy évig tartó testvérharcból, amely nem szűkölködött a szövetkezés és árulás legagyafúrtabb változataiban (közben jó néhány trónbitorló is megkapta a magáét), Constantinus középső fia, Constantius került ki győztesen, és 351-ben az egész birodalom fölött átvette az egyeduralmat.

Csakhogy Constantius sokkal tehetségesebbnek és ügyesebbnek bizonyult a trónért vívott harcban, mint a trónon. Mivel végképp nem tudott tiszta képet alkotni a birodalom bonyolult problémáiról, a tanácsadók és hízelgők játékszerévé vált, a külpolitika irányítását egészen kiengedte a kezéből, s majdnem minden idejét a vallási kérdéseknek szentelte. Fiatal korától hitbuzgó kereszténynek vallotta magát — noha testvéreivel és unokafivéreivel szemben egyáltalán nem tartotta be a keresztény könyörületesség elveit —, s megértéssel helyeselte Arius alexandriai főpap tanait, aki a hivatalos egyházzal főképp a Krisztus személyiségének lényegére vonatkozó hittétel kérdésében nem értett egyet.
Arius szerint az istenség rangja Krisztust is megilleti ugyan, ő is éppúgy isten, mint az Atya és a Szentlélek, akikkel együtt az oszthatatlan Szentháromságot alkotja, ám Isten fiaként nem létezett olyan hosszú ideig, mint az Atya, aki Krisztust „megteremtette" és nem „nemzette", ahogyan ezt a Szentírás állítja. Tehát Krisztus nem „az Isten lényegéből" származik, hanem az Isten „szabad akaratából" öltött testet. Ha netán akképp vélekedünk, hogy ez a kérdés (és a Szentháromság jellegének ezzel összefüggő problémája) a római birodalom szempontjából a IV. század dereka táján aligha lehetett döntő fontosságú, akkor véleményünk homlokegyenest ellenkezik a császári udvar nézetével. Constantinus és Constantius a kérdés megoldására megkülönböztetett figyelmet fordított; mindketten naphosszat vitatkoztak a hittudósokkal és püspökökkel, egybehívták az egyházfőket, és mindenáron megegyezésre akarták kényszeríteni őket. Talán említenünk sem kellene, hogy a hitvitát Constantius nagyobb vallási buzgalommal és kisebb politikai érzékkel folytatta, mint Constantinus, az apja.

Hogy a császári udvar ilyen kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a vallási kérdéseknek, ezt elsősorban azért tette, mert voltaképpen az egyház problémái határozták meg a gyakorlati politika irányát. A különböző hittudósok nézeteinek eltérősége, ami politikai szempontból előzőleg elhanyagolható jelenségnek számított, a milánói ediktum kiadásával komoly tényezővé lépett elő: szakadással fenyegette az egyházat, s a későbbiekben meghiúsíthatta Constantinusnak azt a tervét, hogy kialakítsa az egységes és egyesítő állami ideológiát.
Constantinus 325-ben éppen a legbefolyásosabb „szakadárnak" tartott Arius miatt hívta össze Nicaeába az első egyetemes egyházi zsinatot, s bár a „nicaeai hitvallás" elfogadtatásával sikerült áthidalnia az ellentéteket, a szakadás veszedelmét nem hárította el. Arius a nicaeai zsinat után száműzetésbe vonult, ám tántoríthatatlan híve, Eusebius nikomedeiai, majd caesareai püspök idővel Constantinus kegyeibe férkőzött, s kieszközölte Arius visszatérését. Most a változatosság kedvéért Arius legádázabb ellenfelének, Athanasius alexandriai püspöknek kellett száműzetésbe mennie.

Amikor Constantius, aki fiatal korában Eusebius tanításaina3 hatása alatt állt, elfoglalta a császári trónt, az „igazhivőkkel" szemben az „ariánusokat" kezdte támogatni. Athanasiust, aki időközben viszszatért Alexandriába, ismét száműzetésbe küldte, de most már híveivel együtt, s a megüresedett püspökségeket ariánus papokkal töltötte be. Az emiatt felmerült ellentétek elsimítására Serdicába (a mai Szófia) újabb egyházi zsinatot hívott egybe; a tárgyalások azonban azzal értek véget, hogy a birodalom nyugati felének püspökei minden jelenvolt „keleti püspököt" kiközösítettek az egyházból (összesen nyolcvanat), a keletiek viszont a „nyugati püspököket" zárták ki (összesen kilencvenet), s kiközösítő határozatukban Athanasiusszal és I. Gyula pápával sem tettek kivételt.
A történtek után Constantius előbb Sirmiumban, majd Arlesban, aztán Milánóban rendezett zsinatot, végül pedig „kettős szinódust" (egyházi nagygyűlést) hívott össze: a nyugati püspökök Riminiben, a keletiek Szeleukiában tanácskoztak. A császár nagy beszédet intézett az egyházatyákhoz, próbálta meggyőzni őket, s a fenyegetéstől sem riadt vissza, miután pedig mindez nem segített, nem maradt más hátra, mint hogy büntetett és erőszakot alkalmazott (fizikai erőszakot is). De a szakadást nem sikerült megakadályoznia.

Mialatt Constantius minden figyelmét a Krisztus személyiségének lényegével összefüggő kérdések megoldására fordította, a birodalom súlyos bajba keveredett; majdnem egyidejűleg két oldalról érte támadás: nyugaton az alemannokkal és frankokkal, keleten a perzsákkal kellett fölvennie a harcot. A császár azonban nem sokat tétovázott, s rövid fontolgatás után olyan döntést hozott, amelyet legbizalmáSabb barátai igazi lángelméhez méltónak minősítéttek: a nyugati légiók élére Flavius Claudius Julianát állította, a keletre küldött hadak parancsnokságát pedig ennek fivérére, Gallusra bízta. Az újdonsült hadvezérek Constantinus császár mostohafivérének fiai voltak, s az egyedüliek Constantius férfirokonai közül, akiket a hatalom megkaparintása után nem gyilkoltatott meg.
Julianus akkoriban töltötte be a hetedik életévét, Gallus viszont gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, úgyhogy egyikük sem látszott veszedelmesnek. A fiúkat a nagyhatalmú rokon szigorúan elkülönítette az udvartól, és még szigorúbb papi felügyelet alá helyezte, azonban időnként mégis nyugtalanította a tény, hogy egyáltalán élnek. Elhatározta tehát, hogy jóváteszi, amit akkor elmulasztott.
A katonai tapasztalatokkal végképp nem rendelkező testvéreket megbízta két kisebb hadsereg főparancsnokságával, kitüntette a caesari címmel, s az ellenség karmaiba küldte őket. Gallus hamarosan kudarcot vallott, de mert életben maradt, Constantius kivégeztette. Julianus azonban minden várakozás ellenére jól megállta a helyét; megszerezte a gall lakosság támogatását, a határ menti alakulatokkal és segédcsapatokkal kiegészítette hadseregét, majd átkelt a Rajnán, s az alemannokat meg a frankokat is megverte. Sőt az Argentoratum (a mai Strasbourg) mellett lezajlott csatában foglyul ejtette a frankok vezérét, Chnodomart. Erre Constantius újabb alkalmat adott neki, hogy hősi halált haljon, s most keletre vezényelte. Amint azonban Julianus értesült bátyja haláláról, bosszút esküdött, és Constantius ellen fordult. De már nem ütközhettek meg, mert Constantius 361-ben meghalt, s Julianus lett a császár.

Julianust az Apostata, vagyis a „Hitehagyott" melléknévvel ruházta föl a történelem. A nem éppen hízelgő jelzővel a keresztény írók bélyegezték meg, mert elhagyta keresztény hitét (ariánusnak nevelték), s visszatért az ősi valláshoz. Erre az elhatározásra azonban épp elég oka volt, s úgynevezett eretneksége miatt ma már a keresztény történetírók sem marasztalják el.
Fivérével, Gallusszal együtt látnia kellett, hogy keresztény unokatestvérei milyen kegyetlenül gyilkoltatják meg minden vérrokonukat; kora ifjúságától keresztény papok sanyargatták, akiknek egyoldalúsága és föltétlen istenfélelmet követelő szigora lidércként nehezedett rá; elfordult a bizánci türelmetlenségtől, amely újult erővel lángolt föl az egyházi hitelvek körül kerekedett ádáz vitában; felháborodással töltötte el mindaz, amit a „Szent Palota" áskálódó és szolgalelkű udvaroncairól hallott.

Őreinek minden ébersége ellenére sikerült megszereznie a régi történetírók és bölcselők néhány írásművét, amelyek olvasása új világot tárt föl előtte. Nikomedeiai, majd később athéni tartózkodása idején kapcsolatba került Libaniosszal, az ékesszólás tanítómesterével, és Maximusszal, a hírneves bölcselővel, akiknek hatása alatt arra a nézetre jutott, hogy a kereszténység „félbarbár babona", s megszilárdult benne az a meggyőződés, hogy a papok valóban „az ész és szépség ellenségei".
Amikor említett galliai hadjáratára készülőben fölkereste Rómát, lenyűgözték a város múltjának csodás emlékei, s megdöbbentette az a kíméletlenség, amellyel a keresztények bántak ezekkel az emlékekkel. Olthatatlan vágyat érzett, hogy fölelevenítse a hajdani római dicsőséget — bár ezt a múltat bizonyos fokig eszményített formában képzelte el —, s meg akarta szabadítani attól a hordaléktól, amelyet a kereszténység rétegezett rá. Az ehhez a célhoz vezető egyedüli útnak azt tekintette, ha föltámasztja a római katonai erényeket, fölmagasztosítja az egyszerű és tiszta élet szépségeit, s régi rangjára emeli a római vallást.

A körülmények alakulása lehetővé tette, hogy ez a „visszakanyarodás a haladás útjára" erőszak nélkül mehetett végbe. A nagy fordulat árát csupán az áldozati állatok adták meg, amelyek vérével Julianus lemosta magáról a „keresztség foltját". Nem engedte meg a keresztények üldözését; nem eshetett bántódása sem az igazhivőnek, sem az eretneknek, s a vallás szabad gyakorlásának jogát a nem keresztényekre, tehát a zsidókra is kiterjesztette. Az ősi vallás új térhódítását mindenekelőtt eszmei síkon (a neoplatonizmus szellemében), szervezetileg és a keresztényektől visszavett néhány templom felújításával akarta elősegíteni.
A néptömegek rokonszenvének megnyerése végett kórházakat, a szegények számára szeretetotthonokat építtetett, s a szokásos élelmiszer-fejadagokon kívül pénzajándékokat is osztogatott. Erőszakos intézkedésekkel még az újkori katolikus egyháztörténészek sem vádolják; igaz ugyan, hogy a maguk szája íze szerint jellemzik: „Julianus bölcsen kormányozta az államot, s nem engedte meg a keresztények véres üldözését, de csupán azért nem, mert tudta, hogy a mártíromság elősegítené a kereszténység terjedését" (J. Spirko — 1942).
Mindössze azt vetik a szemére, hogy „megfosztotta az egyházat mindazoktól az előnyöktől, amelyekben elődei a kereszténységet részesítették", továbbá „meghirdette a vallásszabadságot, hogy az ariánus püspökök ismét elfoglalhassák helyüket". Egyszóval a régi római vallás részére ugyanolyan feltételeket alakított ki, mint amilyeneket Constantinus a milánói ediktummal a kereszténység számára biztosított.

Julianus azonban a tervezett reformokat nem valósíthatta meg maradéktalanul. A császári kötelesség harcba szólította a perzsák ellen, akik II. Sapur király vezetésével mélyen a római birodalom területére hatoltak. Akárcsak a galliai hadjárat idején, most is éppolyan egyszerűen és elszántan indult harcba; gyalogosan haladt hatvanezer katonája élén, megosztotta velük a fáradalmakat, az ő ételükből evett, mindig az első sorokban harcolt; bíborpalástját éppúgy belepte a sivatag homokja, mint a legionáriusok durva daróc-köntösét. Átkelt az Eufráteszen, Ktesziphon mellett rendbe hozatta azt a régi csatornát, amely Traianus korában épült, majd hajóra rakott katonáival behatolt a Tigris torkolatába, s vakmerő éjszakai rohammal szabaddá tette az utat az ellenséges partra (Cassius Dio szerint ebben a csatában csak hetvenöt katonát vesztett, ugyanakkor a perzsák veszteségei több ezer embert tettek ki).
Ktesziphon előtt letáborozott, de aztán lemondott a város ostromáról, s továbbindult a szárazföld belsejébe. Nem az a hiú vágy vezérelte, hogy Nagy Sándor nyomdokaiba lépjen; az volt a célja, hogy mielőbb utolérje és megsemmisítse a perzsa haderő magvát. Ámde az átszivárgott perzsa katonák, akiket idegenvezetőként szolgálatába fogadott, nem tagadták meg önmagukat, s mint Sapun király ügynökei az egész római hadsereget a sivatagba vezették, hogy ott aztán a tikkasztó forróságban éhen és szomjan pusztuljon.

A kétségbeesett Julianus nem tehetett egyebet, mint hogy visszafordult, s megindult a Tigris irányában. Agyoncsigázott katonáit a perzsák űzőbe fogták, néhányszor bekerítették, s végül harcra kényszerítették. Az elefántokkal támogatott perzsa lovasság megrohamozta a rómaiak derékhadát, és már-már végzetes csapást mért rá, amikor néhány könnyűfegyveresnek eszébe jutott Gaius Miinucius, a herakleiai hős kopjás példája, és hosszú késeikkel az elefántokra rontottak. Mihelyt a felbőszült és bömbölő állatok megszabadultak váratlan támadóiktól, olyan pánikot idéztek elő a csatamezőn, hogy a perzsa lovasság futásnak eredt. Julianus lóra pattant; nem törődött vele, hogy nincs rajta páncél, mert a kibírhatatlan forróság miatt éppen levetette, s lovasainak maroknyi csapatával a menekülők után iramodott, hogy útjukat állja, és lesújtson rájuk.
Amikor utolérte őket, egy perzsa lovas hirtelen megtorpant, majd közvetlen közelről, alig néhány lépésnyi távolságból dárdájával megcélozta Julianust. A fegyver éles hegye átszúrta a császár mellkasát, és egészen a májáig hatolt. Julianus megkísérelte, hogy kirántsa a dárdát a vérző sebből, de aztán eszméletlenül fordult le a ló hátáról annak a földnek porába, amely Róma számára immár örökre elveszett.

Az ájult Julianus csak a sátrában tért magához, s mert nem volt elegendő ereje, hogy talpra álljon és folytassa a harcot, egybehívta katonáit, s beszédet intézett hozzájuk. Utolsó szavait Cassius Dio ekképpen jegyezte föl:
— Barátaim és harcostársaim, közeledik az idő, amikor el kell távoznom tőletek; a pontosan fizető adós kötelességtudatával engedelmeskedem a természet parancsának. Az isteni kegyelem megnyilatkozásaként fogadom ezt a halálos sebet, amely megóv attól a veszedelemtől, hogy beszennyezzem az eddig csak a tisztesség és becsület erényeivel övezett hírnevemet ... Mindig elítéltem a gyilkos rémuralmakat, s a nép boldogulását tekintettem uralkodásom céljának. Intézkedéseimben a bölcsesség, igazságosság és a megbékélés törvényeit tartottam szem előtt ... A béke megőrzésére törekedtem mindaddig, amíg ez megfelelt a közjólét érdekeinek, ám ha a haza parancsszava fegyverbe szólított, nem haboztam ... Hálát adok az isteneknek, akik nem hagyták, hogy zsarnok kegyetlenségének áldozataként, összeesküvők orgyilkos tőre által vagy hosszú betegség gyötrelmei között haljak meg.

E szavak után, amelyeket igen halkan mondott, Julianus összeszedte maradék erejét, és még egyszer megszólalt:
— Barátaim, óvatosan tartózkodom minden olyan kijelentéstől, amely netán befolyásolhatna titeket az új császár megválasztásakor. Javaslatom elhamarkodott vagy megfontolatlan lehetne, s ha esetleg nem értene egyet vele az egész katonaság, végzetessé válhatna annak számára, akit ajánlanék. Tehát mint jó polgár csupán azt az óhajomat fejezem ki, hogy a rómaiak életét egy erényekben gazdag uralkodó áldásos korszaka ragyogja be.
Még egy korty vizet kért, ivott, aztán örökre lehunyta szemét.

Julianusszal a rómaiak utolsó nagy császára halt meg. Nem egészen két évig uralkodott

Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969