logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A birodalom felosztása

Julianus alakja a legkülönbözőbb irányokat követő számos történészt, írót és költőt ihletett meg. A történelmi művek közül J. Bidez Julianus császár élete (Párizs, 1939) és J. Geffcken Julianus császár (Lipcse, 1914) című munkája a legjelentősebb, míg a szépirodalmi alkotások sorából főképp D. Sz. Mereskovszkij Julianus Apostata című regénye emelkedik ki. Julianusról föltétlenül elmondhatjuk, hogy túlságosan későn született és nagyon is korán halt meg ahhoz, hogy szándékait megvalósíthassa, de az utóda uralkodásához fűzött reménye is hiú ábrándnak bizonyult.
Jovianus, az új császár becsületességéhez nem fért ugyan kétség, de ez az erény egymagában nem lehetett elegendő a sikeres uralkodáshoz. Jovianusból elsősorban a határozottság és a tetterő hiányzott. Noha Julianus hadseregének roncsait megmentette, ezért súlyos árat fizetett; a megkötött békeszerződés értelmében ugyanis számottevő keleti területeket engedett át a perzsáknak, s le kellett mondania Róma örményországi igényeiről. Hatálytalanította Julianus valamennyi vallási reformját is; kiderült, hogy ezek a reformok már nem találtak olyan termőtalajra, amelyben mélyebb gyökeret verhettek volna, s a régi vallásban nem volt már annyi erő, hogy fölidézze a kereszténység térhódítása előtti időket.

Amikor Jovianus nem egészen egy évi uralkodás után meghalt (364-ben), a katonaság Flavius Valentinianust választotta császárrá, aki társuralkodót nevezett ki maga mellé a fivére, Flavius Valens személyében. Mindketten ízig-vérig katonák voltak; no de most éppen ilyen vezetőkre vágyott a birodalom, amelyet minden oldalról szorongattak az újabb és újabb rohamokkal kísérletező barbárok, s ráadásul még belharcok is nyugtalanítottak. A társcsászárok a vallással nem törődtek, de az állam szerencsétlenségére a politikai, gazdasági és közigazgatási kérdések sem érdekelték őket. Valószínűleg azt hitték, hogy a birodalom és a hadsereg irányítása között nincs semmiféle különbség, s a problémák bármilyen bonyolult gordiuszi csomóját karddal kettévághatják.
A városok és falvak adóhátralékos polgárait kivégeztették; a munkaadójuktól megszökött kolónusokat és rabszolgákat bányába küldték; a szerzeteseket és remetéket, akik uralkodásuk idején ugyancsak megsokasodtak, besoroztatták katonának; a tetten ért tolvajokat és gonosztevőket kihallgatás nélkül fölkoncoltatták. Amikor a lakosság föllázadt a hivatalnokok túlkapásai miatt, a császárok ezt egyszerűen a kötelező polgári fegyelem megsértésének minősítették, s úgy intézték el az ügyet, hogy katonai büntető különítményt küldtek a helyszínre, s a békétlenkedők házát és termését fölgyújtották. Ezzel a módszerrel sikerült elfojtaniuk három nagy felkelést, mégpedig Britanniában, ahova egyidejűleg északról a piktek, skótok és szászok is betörtek, továbbá Kisázsiában, ahol az izaurok lázadtak föl, s végül Afrikában, ahol a Róma ellenes mozgalom vallási jelleget öltött („agnosztikusok felkelése"). De a római birodalom határait is szilárdan tartották, legalábbis Valentinianus császár 375-ben bekövetkezett haláláig.

A két társuralkodó közvetlenül a hatalom átvétele után minden alakiság mellőzésével fölosztotta egymás közt a birodalmat. Valens a keleti területeket kormányozta, és Konstantinápolyban székelt, Valentinianus pedig nyugaton maradt, s Ravennából intézte az államügyeket.
Valeintinianust a fia, Gratianus követte a trónon (375-383), aki mint hitbuzgó keresztény lemondott a pontif ex maximus rangról, s a pogány papokat minden tisztségüktől megfosztotta. 380-ban elrendelte, hogy a római birodalom minden alattvalójának a keresztény hit egyetlen elfogadott formájaként a nicaeai hitvallást kell követnie, s ugyanakkor a keresztény vallást az egész birodalom területére kiterjedő érvénnyel az egyedül elismert államvallássá nyilvánította. Ezzel uralkodói feladatát megoldottnak tekintette; a határok védelme és a hadsereg alig érdekelte, s amikor például a katonák panaszkodtak páncélzatuk és sisakjuk rendellenes súlya miatt, a fegyverzet és a kiképzés korszerűsítése helyett azt tanácsolta nekik, hogy akkor hát ne viseljenek se páncélt, se sisakot. Egyébként idejét jórészt azzal töltötte, hogy teológiai iratokat tanulmányozott, s a hit kérdéseiről vitázott Ambrosius milánói püspökkel.

Valens császárt ezalatt keleten egyéb gondok foglalkoztatták. A birodalom aldunai határait ellepték a vízigótok, s vezéreik arra kérték a császárt, hogy engedje meg letelepedésüket a római birodalom területén. Azt remélték, hogy itt védelmet találnak a hunok ellen, akik kiűzték őket előbbi otthonukból, s a mai Kazahsztán területéről mint a steppék förgetege nyugat felé törtek. Valens befogadta a vízigótokat, de azzal a kikötéssel, hogy le kell tenniük fegyverzetüket, viszont földet és gabonát ígért nekik. A római parancsnokok azonban a befogadott vendégeknél hagyták a fegyvert, részint nemtörődömségből, részint azért, hogy legyen mivel védekezniük, ha a hunok várt rohama bekövetkezik.
Csakhogy a vízigótok nem értettek a földműveléshez, s a kapott gabonát hamarosan fölélték; az újabb készleteket azután csak túlhajtott áron szerezhették be a hivatalnokoktól és nyerészkedőktől. Végül mindenből kifogytak, s az éhség fegyveres felkelésre kényszerítette őket. A helyi parancsnokok kudarcainak láttán maga Valens állt a hadsereg élére. De 378-ban a hadrianopoliszi (a későbbi Drinápoly, a mai Edirne) csatában vereséget szenvedett, s ahelyett, hogy meghátrált volna, inkább a hősi halált választotta. Amint Gratianus értesült Valens haláláról, seregeket küldött Konstantinápoly védelmére Theodosius vezetésével, akit társcsászárnak nevezett ki.

Theodosius visszaszorította a vízigótokat, majd békét kötött velük, amelynek értelmében megengedte nekik, hogy Illyriában letelepedjenek. Ám alig szilárdult meg a helyzet keleten, a birodalom nyugati felében a hatalombitorló Maximus felkelést szított, s a harcok során Gratianust 383ban megölték. A hatalmat a fia, az ifjabb Valentinianus vette át, 391-ben aláírásával megerősítette Theodosiusnak azt a rendeletét, amely a birodalom egész területén megtiltotta és felségsértésnek minősítette a pogány bálványimádást és a pogány templomok látogatását. A kereszténység tehát végérvényesen győzött: nem egészen egy évszázad leforgása alatt üldözött vallásból egyenjogú, majd uralkodó és végül a más hitűeket üldöző vallássá vált.
A római birodalom sorsa azonban ezzel ellentétesen alakult. Mialatt a kereszténység megszilárdult, a belső válságok alapjaiban megrendítették a birodalmat. A nyugati császárság nyugalmát ismét hatalmi harcok bontották meg, amelyekből a fejetlenség került ki győztesen. A nehézségek áthidalására Theodosius vállalkozott, akit egyébként a keresztények a Nagy melléknévvel tiszteltek meg. A császár az ellentétek ügyes kihasználásával, valamint az ígéretek és megfélemlítések hatásos módszerének segítségével fölülkerekedett, s 394-ben a birodalom két felét a saját uralma alatt sikerült egyesítenie. De a viszonyok rendezésére már nem maradt elég ideje, mert néhány hónappal később meghalt. Végrendelete értelmében a birodalom 395-ben két részre oszlott. A hatalmat Theodosius két fia vette át: keleten a tizennyolc éves Arcadius, nyugaton a tizenegy éves Honorius lett a császár.

Bizonyára csak az évszám véletlen egyezésével van dolgunk, amikor mint érdekességet megemlítjük, hogy a keletrómai császárságban a szenátusból ugyanabban az esztendőben távolították el végleg Nikének, a győzelem istennőjének szobrát, amelyben a nyugatrómai birodalom szenátusának épületére kitűzték a keresztet. Ám ebben szimbólumot is láthatunk.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969