logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Róma 370-ben

Miután a sok külső esemény kényszerítő hatása alatt nagyon is sokáig eltértem a Város ügyeitől, most visz- szétérek ezeknek a folytatására és kezdem Olybrius nagyon békés és szelíd kormányzóságával: Ez sohasem tért el az emberiesség követelményeitől, és nagyon gondosan ügyelt arra, hogy semmiféle tettét vagy kijelentését se találhassák túl keménynek. Nagyon szigorúan büntette a rágalmazókat; a kincstári nyerészkedésnek, ahol csak tehette, gátat vetett; tökéletes bírói pártatlansággal ítélkezett az igazak és a bűnözők ügyeiben, s elnézőn bánt az alattvalókkal.
De mindezen jó tulajdonságokra egy olyan hiba vetett árnyékot, amely a közre nézve ugyan nem volt ártalmas, de az ilyen magas hatósági személyen mégis foltot hagyott, éspedig az, hogy majdnem. egész szabad idejét szórakozással töltötte, a színházi előadásokat és a szerelmi kalandokat élvezte, bár tiltott és erkölcstelen dolgokat nem követett el.

Utána az Antiochiából származó szintén mulatós Ampelius kormányozta a Várost. Ez először udvarmester volt, majd két ízben császári helytartó, végül jó hosszú idő után elnyerte a kormányzói méltóságot; egyébként is népszerűség megszerzésében nagyon ügyes, olykor azonban mégis rideg és elhatározásaiban nem eléggé állhatatos. Korlátozhatta volna ugyan, ha csak kis mértékben is, a dőzsölést és a korhelykedést, ha nem hajlott volna annyira az engedékenységre, de ezzel eljátszotta maradandó jó hírnevét. Elrendelte ugyanis, hogy a borméréseket reggeli tíz óra előtt nem szabad kinyitni, hogy közpolgárnak borhoz vizet melegíteni sem szabad; hogy a kocsmárosok a nap meghatározott órája előtt sült húst nem szolgálhatnak fel; és hogy rendes ember ne egyék a nyílt utcán.
Az ilyen és még botrányosabb dolgok a folytonos engedékenység következtében olyan mérhetetlenül elharapództak, hogy a krétai Epimenidés sem tudta volna egyedül megtisztítani Rómát, ha - mint a mondában - visszatérhetett volna hozzánk az alvilágból; a gyógyíthatatlan erkölcsi romlás annyira hatalmába kerítette a legtöbb embert.

Mint már néhányszor alkalomszerűen megtettem, először a nemességnek, azután a köznépnek a hibáit fogom előadni, az, előforduló eseményeket pedig rövid kitérésben foglalom össze. Egyesek híres előnevük miatt tartják magukat kiválónak, és rendkívül büszkélkednek avval, hogy a nevük Reburrus vagy Flabunius, vagy Pagonius, vagy Gereon, vagy Dalius, Tarracius, Perrasius, vagy hogy más ilyen jól csengő ősi névvel büszkélkedhetnek.
Mások selyemruhákban pompáznak és mintha csak a temetőbe vinnék őket vagy - hogy ne használjak ilyen baljóslatú hasonlatot - mintha egy hadsereg utócsapatában volnának, lármázó rabszolga-csapat kíséri őket. Ha ilyenek, mindegyik ötven szolga kíséretében, belépnek a fürdő előcsarnokába, fenyegetőn kiabálnak: „Hol vannak a mieink!” De ha hirtelenében azt hallják, hogy megjelent egy ismeretlen szajha vagy egy kisvárosi közönséges ringyó, vagy egy testével kereskedő kivénhedt lotyó, versengve szaladnak össze, simogatni kezdik a jövevényt, és ízléstelen hízelgéssel annyira magasztalják, mint a parthusok Semiramist vagy az egyiptomiak Cleopatrát, vagy Karja lakói Artemisiát, vagy a palmyrabeliek Zenobiát. És ezt olyanok engedik meg maguknak, akiknek ősei között erkölcsrendészeti megrovást kapott az a szenátor, aki leányának jelenlétében meg merte csókolni a feleségét, mert ezt még akkor illetlen dolognak tartották.

Némelyikük, ha valaki a keblére akarja szorítani és ilyen módon üdvözölni, a csók elől megdühödött bika módjára félrehajtja a fejét, s a hízelgőknek csak a térdét vagy a kezét nyújtja csókra, abban a meggyőződésben, hogy azoknak ez is elegendő a boldogságra; az idegen iránt pedig véleményük szerint bőségesen eleget tesznek az udvariasság minden követelményének - még ha bizonyos tekintetben le is vannak kötelezve neki – ha megkérdezik: miféle meleg fürdőt vagy gyógyvizet használ, vagy kinek a házában szállt meg.
És ezek a tekintélyes emberek, akik a maguk elképzelése szerint kellőképpen becsülik az érdemeket, ha olyan hirdetésről hallanak, hogy valahonnan versenylovak és hajtók érkeznek, gyorsan odarohannak, nézelődnek és kérdezősködnek, olyan áhítattal, amilyennel őseik Castort és Polluxot nézték, midőn azok jelentették azt a régi győzelmet2 és ujjongó örömre gyújtották az egész Várost.

Házaikat fecsegő naplopók látogatják, akik a gazdagabbak minden egyes szavára a legválogatottabb hódoló szólamok közben tapsolnak, és a vígjátékok élősdijeinek tréfás hízelgését utánozzák. Amint ugyanis azok hízelegve magasztalják a hetvenkedő hadfiakat, és városok megostromlását, csatákat és az ellenség ezreinek a megsemmisítését tulajdonítják nekik, mint régi hősök vetélytársainak, ezek is úgy csodálják az emeleti oszlopsorokat, a színpompás márványburkolatú falakat, s ezeket az előkelő férfiakat isteneket megillető magasztalással dicsőítik.

A lakomákon olykor még mérleget is hozatnak be, hogy a feltálalt halak, szárnyasok és pelék értékét a súly szerint állapítsák meg; ezeknek a nagyságát a jelenlevők nem kis unalmára újra meg újra magasztalva emlegetik, hogy ilyen még nem volt, különösen pedig mikor ezeknek a följegyzésére ott áll vagy harminc titkár, toll-tokkal, írótáblával, úgyhogy már éppen csak a tanító hiányzik.
Némelyek úgy irtóznak a tudományoktól, mint a méregtől, de annál nagyobb buzgalommal olvassák Juvenalist és Marius Maximust3; ezeken kívül azonban semmiféle más könyvet nem vennének a kezükbe mérhetetlen renyheségükben; hogy miért, gyönge értelemmel én föl nem érem.

Fényes állásukhoz és származásukhoz képest azonban sok mindenfélét kellene olvasniok. Hiszen ők is hallották, hogy Sokrates, midőn halálra ítélték és már börtönbe is vetették, egy zenészt, aki nagyon szépen tudta előadni Stesichorus egyik dalát, arra kért, hogy tanítsa meg őt is erre, amíg még ideje van rá; s midőn a zenész azt kérdezte, hogy ugyan mit használhat ez már neki, hiszen másnap úgyis meghal, ezt válaszolta: „Hogy ennyivel is többet tudjak, s úgy távozzam az életből.”

A vétségek elbírálásánál csak kevesen tudják helyesen alkalmazni a szigorúságot. Ha például a rabszolgájuk kelleténél későbben hozza a meleg vizet, mindjárt háromszáz vesszőcsapással bünteti; ha azonban előre megfontolt szándékkal embert ő1, és mindenki a bűnös megbüntetését követeli, gazdája csak felkiált:
„Ugyan mit várhatunk az ilyen semmirekellő félbolondtól? De ha valamelyik még egyszer ilyesmit merészel elkövetni, az ugyan megjárja!”

Az udvariasság elengedhetetlen követelménye ezeknél, hogy az idegen, akit vendégségbe hívtak, ki ne mentse magát; inkább gyilkolja meg akár a vendéglátó testvérét; de egy szenátor, ha elmarad valaki, akit érett megfontolás után végre meghívott asztalához, épp oly súlyos csapásnak tartja, mint valami nagy anyagi veszteséget.
Egyesek, ha hosszabb utat tettek meg birtokaik megtekintése végett, vagy hogy hajtóvadászaton vegyenek részt, azt hiszik, hogy túltettek Nagy Sándor vagy Caesar hadjáratain; vagy ha az Avernus-tótól tarkára festett csónakon áteveztek Puteoliba, különösen, ha nagy hőségben merészkedtek erre, úgy érzik, mintha az aranygyapjúért mentek volna el. És ha esetleg az aranyozott legyezők között legyek telepedtek le a selyem függönyökre, vagy a napernyő hasadékán át egy kis napsugár tört be, panaszra fakadnak, hogy ők nem a cimmeriusok4 földjén születtek.

Mikor meg kijönnek Silvanus fürdőjéből, vagy Mammaea gyógyforrásából, mihelyt kilépett valamelyikük a vízből s megtörülközött a legfinomabb törülközővel, előszedi a ruhaprésből mindenféle színekben csillogó ruháit és gondosan megvizsgálja valamennyit; ugyanis annyit hoz magával, hogy tizenegy embernek is ,elegendő volna; végre kiválogat néhányat, fölveszi, fölhúzza ujjaira gyűrűit, amelyeket átadott a szolgának, hogy a nedvesség meg ne ártson nekik, majd kimért léptekkel távozik.
Néhányan nem szeretik a „szerencsejátékos” elnevezést, jobban tetszik nekik a „kockajátékos” név, pedig a kettő közt csak annyi a különbség, mint a tolvaj és a rabló között. Azt azonban el kell ismerni, hogy bár Rómában a barátságok eléggé langyosak, a szerencsejátékosoké szorosabb, mintha csak dicsőséges és verejtékes munka hozta volna létre, és a túlzott ragaszkodás szilárd köteléke tartja őket össze.
Az ilyen társaságok. tagjai annyira egyetértők, hogy Quintiliustestvéreknek lehetne őket tartani. Ezért lehetünk szemtanúi, hogy egy-egy alacsony rangú ember, aki azonban érti a kockajáték minden csínját-bínját, mintha csak Porcius Cato6 volna, aki a praetor-választáson minden várakozása és reménysége ellenére megbukott, erőltetett komolysággal és szomorú arccal jár-kel, mert valamilyen ünnepélyes lakomán vagy összejövetelen egy konzulviselt vendéget eléje ültettek.

Némelyek gazdag emberekre vadásznak, öregekre vagy fiatalokra, gyermektelenekre vagy nőtlenekre, de olyanokra is, akiknek van feleségük és gyermekük - mert ebben a tekintetben semmi különbséget sem tesznek és bámulatos szélhámoskodással rá akarják venni őket végrendeletük megszerkesztésére. Mihelyt azonban megtették végső intézkedéseiket, és vagyonukat azokra hagyták, akiknek a kívánságára végrendelkeztek, hamarosan meghalnak, mintha a végzet csak a végrendelet aláírására várt volna…
Más, aki csak közepes állásban van, fennhordja az orrát, régi ismerőseire is félvállról néz; szinte azt hihetné az ember, hogy Marcus Marcellus, aki most tért vissza Syracusae elfoglalása után.

Közülük sokan nem hisznek az égi hatalmakban, de azért ki nem lépnek az ajtón, s óvatosságból nem étkeznek és nem fürödnek addig, amíg a leggondosabban utána nem néztek a naptárban, hogy például milyen a Mercurius állása, vagy hogy a hold égi pályáján a Rák-csillagzat hányadik fokán megy keresztül.
Van olyan, aki, ha észreveszi, hogy hitelezője már szigorúbban követeli az adósság megfizetését, valamelyik versenykocsishoz menekül, aki minden aljasságra kapható, s megbízza, hogy az illetőt méregkeverés vádjával fenyegesse meg; ebből az csak az adóslevél visszaadása, és még tetemes költség megfizetése árán szabadul. Ehhez hozzájárul még az, hogy azt, aki kényszerből adósságot vállalt, mint igazi adást bezáratja és csak az adósság elismerése után bocsátja szabadon.

Máshol az alacsony, a régi közmondás szerint, éjjel- nappal veri a vasat, hogy rávegye férjét a végrendelkezésre, viszont a férj is állandóan szorongatja feleségét, hogy ugyanazt tegye. Erre mindkét fél jogtudósokkal tárgyal, egyik a hálószobában, a másik, az ő versenytársa, az ebédlőben, de teljesen ellentétes céllal. Ezek után jönnek a jelmagyarázók, akik, szinten ellentétes céllal, az áldozati állatok belső részeiből jósolnak és egyik részen bőkezűn ígérgetik a magas hivatalokat és gazdag asszonyoknak az elhalálozását, a másik részen pedig már-már a férjek temetésénél tartanak és figyelmükbe ajánlják az asszonyoknak, hogy meg kell tenni a szükséges előkészületeket ...
Mint Tullius mondja: „Ezeknek a világon csak az a jó, amiből hasznuk van: barátaikból éppúgy, mint állataikból azt szeretik legjobban, amelyikből a legnagyobb hasznot remélik.”
Ha ezek az emberek kölcsön után járnak, olyan kicsinyesek, mint a vígjátékakiban a Miconok ás Lachesek, de ha visszafizetésre szólítják fel őket, kihúzzák magukat és oly felfuvalkodottak, mintha a Hercules-fi Kresphontest és Temenust látnánk magunk előtt.
Most térjünk át a dologkerülő és henye népre. Itt is vannak ékes nevekkel dicsekedő emberek, akár ha némelyiknek cipője sincs; ilyenek a Cimessorokg, Statariusok, Semicupák, Serapinusok, és Cicimbricus, Gluturinus és Trulla, továbbá Lucanicus, Pordaca és Salsula és még számtalan sok más.

Ezek egész életüket borozásban, kockajátékban, bordélyházakban, mulatságokban és látványosságok szemlélésében töltik. Ezeknek a Circus Maximus a templomuk, az otthonuk, a gyűléshelyük és vágyaik netovábbja. Ott nyüzsögnek a piacokon, a keresztutakon, utcákon és egyéb gyülekezőhelyeken, csoportokba verődnek, vitatkoznak, perlekednek egymással, miközben az egyik ennek, a másik annak az igazát vitatja.
Köztük olyanok, akik már szinte a csömörig kiélték magukat, a hosszú tapasztalatuknál fogva tekintélyesebbek, Janusra és Eponára esküdöznek, hogy hamarosan összeomlik az állain, ha a következő versenyen nem az tör ki először a rajtvonalból, a ha a lazán tartott ostorhegyessel nem az kerüli meg a célt, akiért éppen ő rajong.

És ahol a léhaság bomlasztó ereje ekkora, természetes, ha a lóversenyek várva várt napjának hajnalán, mikor a nap még föl sem kelt, egymás hegyén-hátán rohannak, olyan gyorsasággal, hogy még magukat a versenykocsikat is megelőzik; csak a verseny eredménye izgatja őket, egyre-másra fogadalmakat átesznek és nagyon sokan az éjszakát is átvirrasztják nyugtalanságukban.
Ha innen átmennek egy ócska színelőadásra, a színészek jutaima a kifütyülés, ha le nem pénzelték előbb a csőcseléket. Ha pedig elmarad egyszer az ilyen lárma, a taurisi nép példájára utálatos és ostoba szavakkal azt kiabálják, hogy ki kell kergetni minden idegent a városból, pedig mindig azoknak a segítsége támogatta és tartotta fenn őket. Szöges ellentétben van mindez annak a régi népnek hajlamaival akaratával, amelynek sok tréfás és kedélyes megjegyzését őrizte meg a történelem.

Most azonban kitalálták, hogyha zajosabb tapsot akarnak, minden látványosságnál az utójáték bohócának, az állatviadornak, a versenykocsisnak, mindenféle színésznek, a magas és alacsonyabb rendű tisztviselőknek, sőt még az asszonyoknak is odakiáltják a fizetett tapsolókkal: „Tanulhatna tőled!” De hogy annak mit kellene megtanulnia, senki sem tudná megmondani.
A legtöbben, akiknek a has az istenük, mihelyt megszimatolják konyhaszagot és hallják az asszonyok éles hangját, az éhségtől rikácsoló pávák módjára már kakaskukorékoláskor ott tipegnek lábujjhegyen a paloták előcsarnokában és rágják a körmüket, amíg el nem készül az ebéd. Mások alaposan szemügyre veszik az undorító nyers húst, miközben fő, úgyhogy azt hihetné az ember: Demokritos vizsgálja tanítványaival a felboncolt állatok belső részeit és előadást tart arról, hogy az utókor milyen anódon gyógyíthatja meg majd a belső betegségeket.


(Amm. Marc. XXVIII 4.)


Ammianus Marcellinus: Róma 370-ben.
Ford.: Földy József