logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Hamilkár győzelme a Makarnál

Tudjuk, hogy a Karthágót a szárazfölddel ősszekötő földszorost a zsoldosok elvágták, lezárva az átjárókat a Dzsebel Amar dombjai és a Dzsebel Nahli magaslatai kőzött, amelyek nyugat felől ellenőrzik a földnyelvet. Polybios (I. 75. 5) hozzáteszi, hogy a felkelők szilárdan tartották az egyetlen hidat, amelyen át lehetett kelni a Medzserdán (a görög történetírónál Makar); márpedig ezen Hamilkárnak mindenképpen át kellett jutnia, hogy elérjen Uticába. Ma már nehéz meghatározni a Medzserda régi medre főlött vert híd helyét: vagy azon az ágon volt, amely ekkoriban a tengerbe torkollott— a mai partvonalnál jóval beljebb — a Dzsebel Amar magaslatainak északi végénél, a mai Szebala nevű település közelében, vagy (és ez a kevésbé valószínű) egy kicsit följebb a folyón, Dzsedeida közelében, egy olyan helyen, ahol a folyó ágya a történeti idők teljes hosszán át változatlan maradt.
Mindenesetre Hamilkár észrevette, hogy amikor a szél egy bizonyos irányból fúj — valószínűleg keletről —, a folyó torkolatánál, a tengerpart mentén egy homoknyelv képződik, amelyen át lehet gázolni. Annál is könnyebb hitelt adnunk Polybios beszámolójának, mivel az új partvonalon egy hasonló jelenség folytán ma is ugyanilyen homoksáv választja el a tengertől a Szebkha er-Rianát és azon túl az egykori Uticai-öböl kiterjedt mocsarait.

Hamilkár megragadta az első kínálkozó alkalmat, és az így képződött gáton éjszaka átkelt a folyó torkolatán, hogy lecsapjon a zsoldosok által őrzött hídra. A pun hadvezér, a hidat tartó kis hadsereg és az Utica alól erősítésül érkező jelentősebb csapattest harapófogójába kerülve, úgy tett, mintha visszavonulna, aztán erőinek zömét, amely a hátvédben csoportosult, szembefordította a fegyelmezetlenül támadó ellenséggel (Polybios I. 76. 5).
Az összecsapás a zsoldosok súlyos vereségével zárult: 8000 embert veszítettek, ebből 2000 fogságba esett. A túlélők elmenekültek, ki Utica, ki Tunisz felé. Hamilkár elfoglalta a hidat, és körös-körül megtisztította a vidéket. Ez az első valódi győzelem visszaadta Karthágó önbizalmát. A helyzet azonban továbbra is aggasztó volt.

Nemsokára, miközben Mathós még mindig Hippu Akrát ostromolta, Spendios serege egyesült egy erős gall zsoldoscsapattal, egy bizonyos Autharitos irányítása alatt, ami nagy veszélybe sodorta Hamilkárt: bekerítették egy hegyekkel körülvett kis síkságon, amelyben egyesek a Khanget-el-Hadzshadzs gyűrűjére ismertek, Tunisztól délkeletre, nem messze az ókori Ne-pheristő1.
A karthágóiak helyzetét tovább súlyosbította egy numida lovasegység jelenléte a hátukban, a numida vezér átállása azonban megoldotta a gondot: Naravas, akinek a családját régi szálak kötötték Karthágóhoz, Hamilkár rendelkezésére bocsátotta körülbelül 2000 lovasból álló csapatát, az pedig neki ígérte a lánya kezét, ha hű marad Karthágóhoz. Az ígérettel kapcsolatban csak azt őrizte meg a történelem, hogy a karthágói fővezér harmadik lányáról volt szó: Flaubert ruházta fel őt a legkifinomultabb történelmi regényhősnő, Szalambó szertartásos pózaival és bűvös csáberejével.
Hála Naravasnak meg a lovasságának, Hamilkár kikeveredett a csávából. Egy nehéz csatában aratott győzelem után a pun vezér ügyesen rendezte a helyzetet. A foglyul ejtett zsoldosoknak — akik Polybios szerint (I. 78. 13) 4000-en voltak — felajánlotta, hogy álljanak be hozzá, és fel is szerelte őket az ellenségtől zsákmányolt fegyverekkel. Azokat pedig, akik visszautasították ajánlatát, szabadon engedte, hogy hazatérhessenek.

Hamilkár emberséges és diplomatikus eljárásmódja bukással fenyegette a zsoldosok vezéreinek bajkeverési politikáját. A büntetlen elvonulás lehetősége a felkelők zömét kísértésbe hozhatta, és tömeges elpártolást okozhatott. Ennek meggátolására Autharitos, a gall vezér, aki pun nyelvtudásának köszönhetően szinte az összes zsoldossal meg tudta értetni magát, egy brutális válaszlépést javasolt a gyűlésben, amely mindenkit jóvátehetetlenül bűnbe sodort.
Még mindig a kezükben volt Giskón, Lilybaion egykori kormányzója, aki az első tárgyalásokat folytatta velük Sikkában. Autharitos azt javasolta, kínozzák halálra. A terror egykettőre diadalmaskodott a néhány másképp gondolkodó fölött, akik az emberség mellett emeltek szót. Őket megkövezték, Giskónt és több száz társát pedig lemészárolták.
Karthágóban nagy volt a felháborodás. Ráadásul most minden baj egyszerre szakadt a város nyakába.
Már a szardíniai zsoldosok is fellázadtak, és átvették a hatalmat a szigeten; később látni fogjuk, hogy nem tartották meg az ellenőrzést fölötte, de felkelésük eredményeként Szardínia hamarosan elveszett Karthágó számára. Utica és Hippu Akra városai, amelyek mindeddig hűségesek voltak a pun metropoliszhoz, most elpártoltak. A balszerencse betetőzéseként egy jelentős konvoj, amely Emporiáról, vagyis a Kis-Syrtis Karthágó által ellenőrzött kereskedelmi telepeiről érkezett ellátmánnyal és hadianyaggal, viharba került és odaveszett.

Karthágó külső ellenségei hasznot húzhattak volna a város nehézségeiből, de nem ezt tették. Hierón, Syrakusai tyrannosa, akitől Karthágó sürgős élelmezési segítséget kért, sietett teljesíteni a kéréseket. Persze már a szicíliai háború legelején, 263-ban szövetséget kötött Rómával; de, ahogy Polybios megállapítja (I. 83. 3), inkább nyitott kapcsolatra gondolt. Úgy vélte, ha segít Karthágónak életben maradni, azzal teheti a legtöbbet azért, hogy megőrizze saját királyságát kényelmetlen oltalmazójával szemben.
Ami a rómaiakat illeti, világosan látható, hogy eszük ágában sem volt kihasználni az alkalmat legyőzött ellenségük megszorongatására, inkább várakozó álláspontot foglaltak el, tiszteletben tartva a Lutatius-féle szerződés rendelkezéseit. Így aztán visszautasították az uticaiak ajánlatát, akik felajánlották, hogy városukat a kezükre adják: ha elfogadják ezt az ajánlatot, azzal megszegték volna a szerződést.

A zendülő szardíniai zsoldosok ismételt hívásaira sem válaszoltak — legalábbis egyelőre —, akik megpróbálták a szigetre csalni őket. Az Afrika területén fellázadt zsoldosok tekintetében Róma igen tartózkodó maradt. Persze volt egy pillanatnyi súrlódás a karthágói kormányzattal, amikor a punok letartóztatták és börtönbe vetették azokat az itáliai kereskedőket, akik élelmet szállítottak a lázadóknak: Róma követeket küldött, hogy követelje a körülbelül 500 fogoly szabadon engedését.
Karthágó engedett, és cserébe kieszközölte azoknak a hadifoglyoknak a szabadon bocsátását, akiket a szicíliai háború vége óta még mindig fogságban tartottak (Polybios I. 83. 5-8) . Ezután Róma, eltörölve a Lutatius-féle szerződés egyes záradékait, nagylelkűen felhatalmazta Karthágót, hogy zsoldosokat toborozzon Itáliában (Appianos: Libyka 5), és mint láthattuk, Hannón ezeknek a toborzásoknak köszönhetően szervezhette meg hamarjában az első sereget a lázadókkal szemben.
Mi több, a római senatus megengedte, hogy a kereskedők bármit szállítsanak Karthágóba, amire a pun városnak szüksége van, azt azonban megtiltotta, hogy Karthágó belső ellenségeit utánpótlással lássák el. Megállapíthatjuk tehát, hogy valóságos szolidaritás állt fenn — ha nem is specifikusan a római patres és Karthágó vénei, azaz arisztokráciája között, ahogy azt egyesek leírták, de legalábbis az egymással vetélkedő két nagy város között: a veszély, amelybe Karthágó a zsoldosai miatt sodródott, nem egyedi, hanem nemzetkőzi veszély volt. A felfordulás „ragályosnak" bizonyulhatott; Róma ezt pontosan megértette 265-ben, a volsiniibeli (Bolsena) rabszolgalázadás idején, amikor végül sikerült ellenőrzése alá vonnia Dél-Etruriát.


Forrás: Serge Lancel - Hannibál Osiris Kiadó 2005