A szenátori arisztokrácia bizalmi embere az ambíciózus Cneius Pompeius Strabo éveken keresztül a római köztársaság meghatározó személyisége volt. Hatalmát azonban nem tudta felhasználni arra, hogy a római társadalom számára elengedhetetlenül szükséges reformokat végigvigye. Közéleti pályafutását három nagyobb periódusra oszthatjuk. Első időszakát az egyensúlyra törekvő politikája jellemezte (i. e.82-70); második szakaszában rendkívüli hatalommal rendelkezett (i. e. 67-61), végül a hatalom megosztására kényszerült, ami a bukásához is vezetett (i. e. 60-49).

A nobilitas köreibe nem túl régen került család leszármazottjaként az apja által kiépített hatalmas klientúrával a háta mögött i. e. 83-ban, 23 éves korában magánhadseregével Sullához csatlakozott, aki Pompeiust anélkül, hogy korábban bármilyen magisztrátusi tisztséget is betöltött volna, tehát homo privatusként, imperium proconsulareval ruházta fel (privatus cum imperio). Propraetorként először Szicíliában szerzett érdemeket, ahol is i. e. 82-ben Marius ide visszahúzódó hívei (marianisták) felett aratott fölényes katonai győzelmet. Ezzel a tettével Sulla egyik jelentős támogatója lett Crassus, Metellus és Lucullus mellett. Ezt követően (i. e. 81-80) Africa provinciában harcolt a marianisták ellen, ahol katonai teljesítményét elismerve a Magnus (Nagy) címmel ruházták fel (ezt a címet Nagy Sándor óta senki sem viselte). Ekkor, 26 éves korában afrikai győzelmének elismeréseként a szenátus diadalmenetet engedélyezett számára.
Három évvel később, i. e. 77-ben még mindig egyszerű magánszemélyként ismételten kivételes imperiummal (imperium proconsulare) ruházták fel, hogy a Marius hívének számító Sertoriust Hispaniából kiűzze. Imperiuma nem korlátozódott a számára kijelölt provinciára, hanem azon túl is érvényesült, és időbeli korlátai sem voltak. Így helyzete valójában egy katonai monarchiáéra emlékeztetett. Pompeiusnak csak súlyos nehézségek során sikerült legyőznie Sertoriust, így csak i. e. 71-ben tért vissza Itáliába, a Spartacus-féle rabszolgafelkelés (i. e. 73-71) utolsó csíráit Etruriában ő fojtotta el.

Pompeius M. Licinius Crassusszal még i. e. 71-ben megállapodtak abban, hogy együtt jelöltetik magukat a következő év konzuli választásaira. Mindkettőjük pályázása sértette a Sulla által felállított cursus honorumra vonatkozó szabályokat. Crassus praetorsága óta alig fél év telt csak el (a szükséges két év helyett), Pompeius pedig 34. életévét alig betöltve a cursus honorum körébe tartozó magisztraturák akármelyikének a gyakorlása nélkül lett konzuljelölt. Esélyeiket növelte Crassus presztízse, amit a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverése során szerzett, valamint az, hogy jelentős vagyona lévén pénzügyletei során kapcsolatba került a nobilitas számos tagjával. Pompeius a maga részéről nagy népszerűségnek örvendett, amit széles körben elismert katonai tehetségének köszönhetett elsősorban, ezen túl a lovagrend támogatását is élvezte. Ezek után a szenátus kénytelen volt törvényesnek nyilvánítani jelöltségüket. Mindkettőjüket consullá választották i. e. 70-re, s rögtön elkezdték választási ígéreteik valóra váltását.

A római nép óhajának megfelelően hatályon kívül helyezték (lex Pompeia Licinia de tribunicia potestate) Sulla törvényeit a tribunus plebis jogkörének korlátozásáról. Korábban (i. e. 75-ben) már megszüntették Sulla rendelkezését a néptribunusok politikai karrierjének korlátozása vonatkozásában (lex Aurelia de tribunicia potestate), most teljes egészében visszaálltak az i. e. 82. előtti jogaik. Konzulságuk másik jelentős törvénye a L. Aurelius Cotta prétor által előterjesztett új bírósági törvény (lex Aurelia iudiciaria) volt, amely megszüntette a szenátoroknak azt a monopóliumát, hogy csak ők lehettek a bíróságok tagjai.
Az új bírósági törvény értelmében a bíróságok egyharmadát a szenátorok, egyharmadát a lovagok, további harmadát a lovagrendbe nem tartozó, de kellő vagyonnal rendelkező polgárok, a tribuni aerarii (az államkincstár alkalmazottai, akiket az első vagyoni osztályba tartozók közül választottak) adták. Így 2/3-uk a pénzügyi elit, 1/3-uk a politikai elit köréből került ki.

Pompeius, aki pályájának elején Sulla feltétlen támogatója volt, konzuli hivatali ideje alatt számos Sulla idejében hozott reform hatályon kívül helyezését támogatta. Hosszú távú politikai programjának hiányát személyes ambíciói pótolták. Szerepe i. e. 70-re megerősödött, egyértelműen a római állam első személyisége lett, „princeps rei publicae”, ami kiváltotta az optimaták nemtetszését, így hamarosan új támogatók után kellett néznie, akiket az ellentétes politikai táborban talált meg.



Pókecz Kovács Attila
tanszékvezető egyetemi docens