Ami egy személy számára elérhetetlen hatalom volt, azt megosztották három személy között. Az első triumvirátus i. e. 60-ban titokban létrejött Pompeius, Crassus és Caesar között. Pompeius tekintélyét és vagyonát, Licinius Crassus a pénzügyi csoportok, elsősorban a lovagrendű publicanusok támogatását, míg Caesar a jövőbe vetett reményeit adta a szövetséghez. Az első triumvirátus a szenátus hatalmával, a római köztársasági alkotmánnyal szemben jött létre. Ez utóbbit ekkor elsősorban Cicero és az ifjabb Cato (Cato Uticus) képviselte. Fontos hangsúlyozni, hogy eltérően a második, később létrejövő triumvirátustól, Pompeius, Crassus és Caesar szövetsége politikai szövetség volt, nem pedig egy magisztrátusi testület.

Az első triumvirátus megkötése egyben megállapodást jelentett a három személy között a jövőbeni politikai célkitűzéseik egyeztetése vonatkozásában. Így Caesart két szövetségesének támogatásával i. e. 59-ben consullá választották, aki hivatali éve alatt eleget tett a vele szemben megfogalmazott elvárásoknak. Egy agrártörvényt fogadtatott el Pompeius veteránjainak földhöz juttatása céljából (lex Iulia agraria), majd jóváhagyta Pompeiusnak a keleti provinciák átszervezése érdekében hozott döntéseit (lex Iulia de actis Cn. Pompei confirmandis), valamint egyharmaddal csökkentette Asiaban a publicanusok által fizetendő, az államnak járó összeget (lex Iulia de publicanis).
Caesar konzulsága alatt két alkalommal is ellentétbe került a szenátus érdekeivel. Elsőként akkor, amikor új törvényt fogadtatott el a tartományi helytartók visszaéléseit szankcionálandó (lex Iulia de pecuniis repetundis), egyúttal szigorú pontossággal meghatározta a tartományi helytartók kötelezettségeit; másodszor akkor, amikor csökkentette a szenátus befolyását az ilyen ügyeket tárgyaló büntetőbíróságokban. A néppárt támogatását egy nagylelkű földosztással egybekötött agrártörvénnyel igyekezett megnyerni (lex Iulia agraria Campana), amely során az itáliai Campaniában 20 000 római polgárt juttatott földhöz. Ez ugyan az i. e. 70-ben tartott census alkalmával számba vett 910 000 római polgárhoz képest elenyésző szám volt, ennek ellenére nem sorshúzással lehetett birtokba lépni, hanem a kedvezményezettek a háromgyermekes paterfamiliasok voltak. A konzulságát követő évben promagisztrátusként a két galliai tartomány (Gallia Cisalpina és Gallia Transalpina) helytartói tisztségét kapta meg öt évre szólóan. Ez szabad kezet biztosított számára a barbár Gallia vonatkozásában is, hogy azt meghódíthassa, ami személyéhez ragaszkodó légiókat, tekintélyt, pénzt eredményezhetett számára.

Pompeius is kapott némi elégtételt az őt ért sérelmekért azzal, hogy Róma város élelmezésének felelősévé (cura annonae) nevezték ki i. e. 57-től kezdődően öt évre, korlátlan proconsuli imperiummal felruházva a cél elérésének biztosítása érdekében. Ez tekintélyt parancsoló hatalmat eredményezett számára, hiszen Róma élelmezése, illetve kiéheztetése függött tőle. A későbbiekben ezt a jogkört a császárok éppen ezért maguknak tartják majd fenn.
A triumvirátust i. e. 56-ban Luccában megújították, amelynek értelmében Caesart további öt évre meghosszabbítják proconsuli tisztségében Galliában. Crassus és Pompeius az i. e. 55. évre együtt jelöltették magukat consulnak, a tisztséget meg is szerezték. Hivatali évük lejártával Crassust, mint a Syria provincia élére kinevezett promagisztrátust a parthusok elleni hadjáratok vezetésével bízták meg (ahol egy súlyos vereséget hozó csatában i. e. 53-ban életét is veszti), Pompeiust pedig Hispaniába nevezték ki helytartónak.

Az egyensúlyi helyzet nem tartott a triumvirátus végéig sem, mivel Crassus halála után Pompeius ahelyett, hogy visszatért volna Hispániába, proconsuli imperiumát megtartva Rómában maradt. Ez a sullai alkotmányreformok óta azt jelentette, hogy imperium militiae-vel is rendelkezett, ami Itáliában kizárt lett volna. Ezen túl saját helyettesítésére legatust küldött Hispaniába (a legatus, vagyis megbízott, kiküldött kinevezése szintén császári jogkörré válik a későbbiekben). Caesar távollétét kihasználva Pompeius i. e. 52-ben a szenátus támogatását kihasználva egyedül jelöltette magát consulnak úgy, hogy a cura annonae-t és a proconsuli imperiumot is megtartotta, amellett, hogy ez utóbbit i. e. 45-ig meg is hosszabbíttatta.
Az egyes tisztségek viselése önmagában is törvénytelen volt, ráadásul ezek kumulálódtak is újabb jogszerűtlenséget megvalósítva. Így i. e. 53-ban Pompeiust consul sine collega választották meg. Ezek után a Pompeius és Caesar közötti ellentétek olyan pontra jutottak, amikor a kettejük közötti összecsapás elkerülhetetlenné vált. Mivel Pompeius és hívei minél előbb szerették volna, ha Caesar homo privatusként tér vissza Rómába, mindent megtettek proconsuli tisztségéből való leváltása érdekében. Caesar tisztában volt vele, hogy ez politikai karrierjének végét is jelentette volna. Ezért i. e. 49-ben ismét konzullá jelöltette magát az i. e. 48-as évre, tartományi helytartói tisztségének megtartása mellett. Ezt minden további nélkül megtehette, hiszen legutóbbi konzuli hivatali éve óta 10 év már eltelt, s emellett Pompeius consulsága idején i. e. 53-ban elfogadtak egy törvényt (plebiscitum de petitione Caesaris), amelynek alapján bárki anélkül jelölt lehetett, hogy Rómában tartózkodott volna.

Ugyanakkor Pompeius i. e. 53-ban számos egymásnak is ellentmondó törvényt is megszavaztatott, így egyik törvénye (lex Pompeia de provinciis) előírta, hogy a provincial helytartói és a Rómában betöltött magisztrátusok között 5 éves időtartamnak kell eltelnie, majd ismét elfogadtatta, hogy a jelöltséghez kötelezőn Rómában kell tartózkodni (lex Pompeia de iure magistratuum), vagyis a hivatalra pályázó csak imperium nélküli magánszemély lehetett. Saját törvényének némileg ellentmondóan Pompeius konzulsága idején meghosszabbíttatta a szenátussal saját proconsuli kinevezését újabb öt évvel (plebiscitum de imperio Cn. Pompeio et M. Crasso prorogando). Ezen túl a politikai helyzet is Caesar érdekeivel szemben változott, mivel az i. e. 50. év optimata konzulja, C. Claudius Marcellus azt javasolta a szenátusnak, hogy Caesart váltsa le galliai proconsuli tisztségéből és rögtön küldjön a helyére egy új helytartót. Ekkor Caesar sikeresen megnyerve a szenátorok egy részének támogatását (a rossznyelvek szerint Gallia aranyának köszönhetően), a másik konzul támogatását (L. Aemilius Paulus) bírva az egyik néptribunuson (C. Scribonius Curion) keresztül vétójogával megakadályozta C. Claudius Marcellus indítványát. Ezzel Caesar időt nyert, egyben arra a felismerésre jutott, hogy légióinak támogatását megőrizve kell második konzulságát megpályáznia.

Ezt követően a szenátusban gyorsan követték egymást az események, egy senatus consultum ultimum i. e. 50-ben Pompeiust csapatok felállítására hatalmazta fel. A szenátus i. e. 49-ben jóváhagyta a Caesar leváltását szorgalmazó consuli indítványt, és Caesar egyik nyílt ellenségét, L. Domitius Ahenobarbust nevezte ki utódjául a galliai proconsuli tisztségre, így nem maradt volna más választása, mint hadseregét elbocsátani. Ekkor (i. e. 9. január 12-én) döntő lépésre határozta el magát, ugyanis légióival átlépte provinciájának és Itáliának a határát jelentő Rubicon folyót, és elkezdte a menetelést Róma felé. A szenátus és Pompeius elmenekült, de a döntő ütközetre hamarosan sor került i. e. 48-ban Pharsalosnál, ahol Pompeius vereséget szenvedett, majd Egyiptomban keresve menedéket meggyilkolták. Ezzel Caesar lett Róma egyedüli ura.



Pókecz Kovács Attila
tanszékvezető egyetemi docens