A Caesar halálát követő első szenátusi ülésen Cicero a pompeianus párt nevében egy törvényt fogadtatott el az összeesküvésben résztvevőknek amnesztiát adva, a diktatúrát pedig örök időkre eltörölve. Két nappal halála után Caesart és diktatúráját el kellett volna felejteni. Caesar hívei azonban ügyeltek arra, hogy az elhunyt népszerűsége továbbra is megmaradjon, ezért Cicerót száműzték Rómából. Kik lettek Caesar utódai? Marcus Antonius, aki egyik fő támogatója és hadvezére is volt, s egyben az i. e. 4. év konzulja is. Az általa irányított légiókon túl ő törvényes hatalommal is rendelkezett. Vele szemben Caesar magánjogi örököse, Octavianus is részt kért a hatalomból, aki unokaöccse és adoptált gyermeke is volt a meggyilkolt diktátornak.
Két örökös az egyszemélyi diktatúra folytatójaként hosszú távon lehetetlennek tűnt, azonban rövid távon a köztársaságpárti szenátus (pompeianusi erőkkel) erejével szemben összefogásra volt szükség. Ezért i. e. 43-ban a Caesar halálát követően kialakult anarchia fölszámolására a Caesar-párt vezetői (Octavianus, Antonius és Lepidus) létrehozták a második triumvirátust. Hatalmuk legalizálásaként a népgyűléssel 5 évre szóló kollektív konzuli teljhatalmat szavaztattak meg maguknak (lex Titia de tresviris rei publicae constituendae), s mint tresviri rei publicae constituendae jogosultságot nyertek magisztrátusok kinevezésére, törvényhozásra, bíráskodásra, melynek keretében fellebbezés lehetősége nélkül halálos ítéletet is hozhattak, továbbá földosztásra, pénzverésre.

A triumvirek egyúttal a Római Birodalom területét is felosztották egymás között. Octavianus kapta a nyugati provinciákat, Lepidus Africat, Marcus Antonius keletet, ahová megérkezve azt ő többé élete végéig már el sem hagyta. Marcus Antoniust kezdetben a keleti provinciák pacifikálása, majd a parthusok elleni háborúk, végül Kleopátra tartotta távol Rómától. Álma egy hellenisztikus monarchia létrehozása volt, amelyben társa és gyermekeinek anyja, Kleopátra is támogatta.
A második triumvirátust i. e. 38-ban megújították (lex de tresviris in alterum quinquennium confirmandis?). Ennek hatálya azonban i. e. 32-ben lejárt. Időről időre meghosszabbított hatalmuk Caesar diktatúrájától csupán csak kollegialitásuk folytán különbözött. Octavianus propagandájának hatására Róma egy hellenisztikus monarchia általi meghódításának veszélye egyre erőteljesebbé lett. Így a háború a két kultúra között, amelyet a latin műveltségű nyugat és a hellenisztikus kelet jelentett, elkerülhetetlenné vált. A két törvényes hatalommal már nem rendelkező Caesar örökös közötti végső összecsapás i. e. 31-ben Actiumnál történt.

A háborúba indulás előtt Octavianus személyes esküt tett hűségéről, biztosítva valamennyi itáliai népet. Az actiumi tengeri csatát Octavianus és Agrippa csapatai nyerték Marcus Antoniusszal szemben, Egyiptomot pedig a római birodalomhoz csatolták. Ettől fogva Octavianus aki ekkor 32 éves a birodalom egyedüli ura lett. Politikai zsenialitásának köszönhetően a Caesar által megalapozott monarchikus berendezkedést tovább tudta erősíteni úgy, hogy a köztársaság helyreállításának illúzióját mindvégig fenntartotta.

A köztársaság csaknem egy évszázados válsága nem oldotta meg tehát Róma alapvető problémáit. A Gracchusok nagylelkűsége, Sulla véres diktatúrája, a Pompeius által erősíteni kívánt szenátus vagy Caesar „monarchiája" alapvetően semmit sem változtattak meg sem a római társadalmi struktúra, sem a kormányzás módja tekintetében, amely elengedhetetlenül szükséges lett volna a hatalmas méretűre duzzadt birodalom irányíthatósága érdekében.
A hatalomban egymást követő vezetőknek azonban többé-kevésbé világos elképzeléseik voltak a társadalmi egyenlőtlenségek és az itáliaiak, valamint a provinciaiak alávetett helyzete által kiváltott nehézségek megoldására. Akár a szükségszerűség, akár személyes ambícióik révén elfogadták a köztársasági keretek között szokatlan rendkívüli hatalmat, amelyet meggyőződésük szerint a köztársaság válságának megoldása érdekében kívántak felhasználni. Ez alatt az utolsó köztársasági évszázad alatt lett nyitottá Róma városa az itáliaiak felé, s szűkebb mértékben a provinciaiak irányába is. Ebben az időszakban többszöröződött meg a rómaiak által alapított kolóniák száma, amely ugyan felszámolta a szenátus monopóliumát az ager publicus vonatkozásában, ugyanakkor a földosztások révén a rómaiakat és a provinciabelieket egymáshoz közelítette.

A köztársaság válságának időszaka azonban véglegesen megszüntette az i. e. 3. és 2. századra megszilárdult köztársasági alkotmányos intézményeket. A régi köztársasági berendezkedés, a jól bevált alkotmányos intézmények, amelyek évszázadokon keresztül alkalmasak voltak az egyéni teljhatalom kialakulásának megakadályozására, ezúttal sorra csődöt mondtak. Az egyszemélyi hatalmat ugyanis olyan hagyományos köztársasági intézményekkel leplezték, mint a néptribunusi, a konzuli, a promagisztrátusi és a diktátori.
Az újonnan fellépő vezetők emellett olyan új címeket is felvettek, amelyeknek már nem lehetett a tartalmát pontosan meghatározni és az alkotmányos keretek közé illeszteni (pl. imperator, princeps). A köztársasági magisztraturák kereteitől megszabadulva (annuitás kollegialitás, cursus honorum) az egyes tisztségviselők egy személyben több hivatal hatáskörét is magukhoz vonták, s ez az általánossá váló gyakorlat a köztársaság utolsó évszázadát átvezette a császárság korszakába.



Pókecz Kovács Attila
tanszékvezető egyetemi docens