A római alkotmány fejlődését a Gracchusoknak a római társadalom demokratizálására tett kísérletének bukása után az i. e. 121-44-ig tartó csaknem egy évszázadban a nobilitáson belül két párt (factio) küzdelme határozta meg. Az optimates (azaz a „legjobbak"), vagyis a szenátusi többség mereven ragaszkodott a fennálló köztársasági intézményekhez, s ellene volt a legcsekélyebb társadalmi reformoknak is. A vele szemben álló populares (a „néppártiak") a népgyűlésre, s egyben a lovagrendiek támogatásának elnyerésére is támaszkodtak, valamint célul tűzték ki az elodázhatatlan társadalmi reformok véghezvitelét.
Mivel az ellentétek az alkotmányos rend keretei között nem voltak feloldhatók, a felek a nyers erőszakhoz folyamodtak. Az ellenfél közellenséggé (hostis) nyilvánításával, gyakorta kiirtásával (proscriptio) járó polgárháborúkban meghatározó szerephez jutott az új zsoldoshadsereg, amelyet a néppárti Marius hozott létre a birtokos parasztság általános hadkötelezettségén alapuló hadsereg helyett. A kiszolgált veteranusok letelepítése és sokszor az eddigi birtokosok sérelmével történő földhöz juttatása visszatérő problémája lesz a köztársaság utolsó századának.

A hatalomért küzdők sorában hárman is voltak, akik tényleges egyeduralmukat legalizálni igyekeztek: Sulla, Pompeius és Caesar. Az optimata Lucius Cornelius Sulla a szenátus hatalmának helyreállításától várta az államélet válságának leküzdését. Egy népgyűlési törvény alapján i. e. 82-ben korlátlan időre szólóan konzullá, egyszersmind dictatorrá (legibus scribundis et rei publicae restituendae) neveztette ki magát. Célját, a köztársaság helyreállítását csak a köztársasági alkotmánnyal szöges ellentétben álló eszközökkel tudta megvalósítani. Miután reformjai az egyeduralom irányába mutattak, ezért Sulla saját közjogi rendszerének ellentmondásos jellegét belátva, 79-ben minden tisztségéről lemondott, és a közélettől visszavonult. Uralmát követően újításait a büntetőbíróságok kivételével eltörölték.

Pompeius Magnus, aki hol az optimates, hol a populares támogatását élvezve a római állam első számú vezetője lett (princeps rei publicae). A hagyományos köztársasági magisztraturák közül valamennyi jelentősebbet betöltötte, több éven keresztül rendkívüli hatalommal is rendelkezett, ennek ellenére személyes ambíciói megvalósításán túl a római államélet megújításához elengedhetetlenül szükséges reformokat nem tudta keresztülvinni.
Az államélet megújítására irányuló harmadik kísérlet Iulius Caesar nevéhez fűződik, aki vetélytársai (Crassus és Pompeius) félreállítása után olyan hatalmi jogosultságokat szerzett meg magának, amelyek gyakorlatilag már a monarchia bevezetését jelentették.



Pókecz Kovács Attila
tanszékvezető egyetemi docens