Az ifjabb M. Livius Drusus i. e. 91-ben néptribunussá történő választása olyan folyamatot indított el Róma és itáliai szövetségesei (socii) között, amely véres háborúba torkollott. Ő annak a M. Livius Drusus néptribunusnak a fia volt, aki Caius Gracchusszal szemben a populista túlígérés politikájával igyekezett támogatást szerezni tervei megvalósításához. A Liviusok családja a római arisztokrácia leggazdagabbjai közé tartozott részben hatalmas földbirtokai, részben pénzügyletei révén.
Az ifjabb Livius Drusus i. e. 91-ben széles körű reformprogrammal lépett fel, amely a szövetségesek érdekeit is megfelelően képviselte. Drusus akárcsak korábban C. Gracchus -, maga is megpróbált egyszerre több problémát kezelni, de a külsőségekben néppárti politika mögött a szenátus hatalmának megerősítési szándéka állt. Első lépésként i. e. 91-ben egy bíróságokról szóló törvényt fogadtatott el (lex Livia iudiciaria), amely visszaadta a szenátoroknak az állandó büntetőbíróságokban történő ítélkezés monopóliumát (a szenátus tagjainak létszámát megduplázta 300 új lovagrendű kinevezésével), valamint egy új bíróságot is felállított, amelynek a bírák jövőben előforduló korrupcióit kellett vizsgálnia, ami a bíróságok munkájában részt vevő polgárok mentelmi kiváltságát korlátozta.
Ezt követően a népnek tetsző törvénykezésbe kezdett, ami agrárés gabonaosztásra irányuló törvényekben nyilvánult meg (lex Livia agraria, lex Livia frumentaria). Emellett az eladósodott polgárok terheinek csökkentése érdekében dolgozott ki törvényt (lex Livia nummaria), amelynek értelmében csökkent réztartalommal (1/8 arányban) lehetett új pénzt kibocsátani. Az adósok ezzel az új pénzzel fizethették ki régi adósságaikat, ami jelentős könnyebbséget jelentett számukra, ellenben a pénzkölcsönzéssel foglalkozó lovagok érdekeit súlyosan sértette. Drusus együttesen terjesztette a comitia tributa elé programját (agraria, frumentaria, iudiciaria) és sikerült is törvényjavaslatait megszavaztatnia. Ezen túl a reformok sürgősségét és szükségszerűségét belátó szenátort is maga mellé tudott állítani.
Ellenfelei mégis támadást intéztek ellene az i. e. 98-ban elfogadott törvény, a lex Caecilia Didia de modo legum promulgandarum alapján, amely megtiltotta, hogy a magisztrátus több, tárgyilag össze nem függő indítványt közös javaslatba foglaljon (rogatio per saturam). Mivel Drusus törvényei ilyenek voltak, megsemmisítették őket. Ekkor Livius Drusus olyan törvényjavaslatot dolgozott ki, amely az összes szövetségesnek (socii) a római polgárjog megadását javasolta. A szenátori rend érdekeit képviselő konzul (L. Marcius Philippus) megakadályozta a törvényjavaslat népgyűlés elé terjesztését. Ezt követően, amikor Drusus i. e. 91 októberében hazatért, klienseitől körülvéve leszúrták, majd néhány óra múlva elhalálozott. Halálával kitört a szövetségesek háborúja.

A következő évben 12 itáliai szövetséges nép (közéjük tartoztak a picének, a marsusok, a paelignusok, a vestinusok, a marrucinusok, a hirpinusok, a samnisok, az apuleiak, a lucanusok és a campanusok) egy föderációt hozott létre Rómával szemben, amelynek fővárosát a paelignus Corfiniumban hozták létre és Italicanak nevezték el. A felkelésben részt vevők nem akartak mást, mint osztozni annak a birodalomnak a kormányzásában, amelynek létrehozásában maguk is fontos szerepet játszottak. Ennek egyik fontos alapfeltétele pedig a római polgárjog megszerzése volt. A helyzet Róma számára súlyos veszélyekkel járt, hiszen saját légióihoz hasonló harcmodorú, hatalmas létszámú hadsereggel (az itáliaiak háromszoros túlerőben voltak) találta magát szemben.
A felkelők minden rómait ellenségnek tekintettek, így nőket, gyermekeket sem kímélve mindenkit lemészároltak. Sikereik eredményeként Róma már i. e. 90-ben elkezdte megadni az egyes itáliai népeknek (hogy megossza egységüket) a római polgárjogot (lex Iulia de civitate latinis et sociis danda). Majd folytatva ezt a törekvést, a lex Calpurnia de civitate sociorum a katonai parancsnokok számára lehetővé tette, hogy a szövetségeseknek katonai szolgálataik ellentételezéseként római polgárjogot adjanak. Végül miután a rómaiak több csatát is megnyertek, két év öldöklés után elvesztették a háborút, amelynek eredményeként i. e. 89-ben a lex Plautia Papiria de civitate sociis danda megadta a római polgárjogot valamennyi a Pó folyótól délre, Itáliában élő szabad személy számára.

A kiterjesztett római polgárjog azonban újabb problémákat vetett fel, s a nobilitas ezúttal sem állt a helyzet magaslatán. Az új polgárok tömegeit ugyanis valamelyik választókerületbe, tribusba kellett volna beosztani. A szenátusi arisztokrácia azonban érdekeit féltve először csak három tribusba engedte volna az új polgárok ezreit besorolni, majd ezt követően a meglévő 35 mellé nyolc új tribus létrehozását javasolták. Ezzel a szövetségesekből kikerülő polgárok csak a népgyűlések szavazatainak egynegyedét adhatták volna. Ez a lecsökkentett politikai szerep újabb tiltakozást váltott ki, ezért P. Sulpicius Rufus néptribunus törvénye (lex Sulpicia de novorum civium libertinorumque suffragiis) i. e. 88-ban vissza is vonta ezt a korlátozást, s lehetővé tette a bármelyik tribusba történő besorolást.
A másik nehézség a régi, sokféle szövetséges intézmény egységesítéséből származott. A megoldást a fundificatio jelentette az egységes itáliai „alkotmányos" berendezkedés felé. Ez egyfelől megszüntette az egyes városok régebbi intézményi rendszereit, másrészt Rómától kértek és kaptak új, egységesebb közigazgatást. A városokban csaknem mindenütt megjelent a régi tisztviselőket helyettesítő quattorviri collegiuma. A városokat ettől kezdve municipesnek kezdték el nevezni.

A római elit éretlen politikai gondolkodását mutatták az események. Ugyanis teljesen feleslegesnek bizonyult a későbbiekben a római polgárjogról történő alkudozás, amikor a gyakorlatban csak kevés polgár vette a fáradságot, hogy a félszigetet átutazva Rómában is gyakorolhassa polgárjogát. A volt szövetségesekkel való szembefordulás azonban így elvezetett az első polgárháborúhoz, amelyet több is követ majd, elvezetve majd a köztársaság megszűnéséhez.



Pókecz Kovács Attila
tanszékvezető egyetemi docens