A római köztársaság bukását a második pun háború következményének mondták, és van is némi igazság ebben a megfogalmazásban. Az Itália-szerte dúló harcok és pusztítások hosszú évei (i. e. 218-201), valamint a hazai és idegen földön teljesített katonai szolgálat hosszú évei elszegényítették, részben tönkretették a parasztságot. Az ezután következő esztendőkben a háború során szerzett hispaniai provinciák még hosszabb távoli szolgálatot igényeltek, ugyanekkor a keleti hadműveletek ontották a pénzt, amelynek legnagyobb része a felsőbb osztályok, különösen a senatorok zsebébe vándorolt.
Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy ezt a pénzt földbe fektették, és mivel a háborúk temérdek rabszolgát eredményeztek, az új birtokok rabszolgákkal népesültek be. A paraszti tulajdonosok kezdtek kiszorulni, és fokozatosan kialakult a földtelen parasztokból álló falusi proletariátus. Ezek a gyökerei a földkérdésnek, amely a római köztársaságot fennállásának hátralevő szakaszán végigkísérte.

A második pun háború és még inkább az ezt követő tengeren túli háborúk megrontották Róma és az itáliai szövetségesek kapcsolatait. Az egymás után leigázott itáliai városok és törzsek olyan szerződések megkötésére kényszerültek, amelyek értelmében kötelesek voltak sorkatonaságot állítani és harcolni Róma háborúiban.
Amíg ezek a háborúk Itáliában folytak, olyan közös ellenség ellen, mint a gallok, addig a szövetségeseknek nem volt különösebb panaszuk. De most, midőn azért kellett harcolniuk, hogy tartományokat hódítsanak, vagy hadisarcokat hajtsanak be Róma kizárólagos hasznára, nyugtalankodni kezdtek. Ráadásul a római magistratusok és a senatus a második pun háború idején szokássá fejlesztették, hogy önkényesen parancsolgassanak a szövetségeseknek, és ezt a szokást békeidőben is megtartották.

A földkérdés lobbantotta lángra azt a tüzet, amely végső soron elhamvasztotta a köztársaságot. Tiberius Gracchus i. e. 133-ban elfogadott törvényjavaslata, amely szerint az állami földet kis parcellákban szét kell osztani a szegény polgároknak, bőséges járadékot biztosítva a korábbi bérlőknek, olyan dühödt ellenállást váltott ki a senatori földbirtokosok körében, hogy egy csoportjuk meglincselte Gracchust. Ez az esemény nyitotta meg a magukat optima-táknak és popularisoknak nevező csoportok között a heves összetűzések sorát.
Az előbbiek magvát előkelők (olyan emberek, akiknek apja, nagyapja vagy távolabbi őse consul volt) szűk klikkje alkotta. Ezek többé-kevésbé kisajátították a legmagasabb tisztségeket, és mint a senatus hangadói nagymérvű támogatást élveztek a vagyonos osztályon belül, sőt Cicero szerint a módos felszabadítottak között is; nem tudták azonban teljesen hatalmukban tartani a magasabb tisztségeket.
Konzervatívak voltak, akik szentnek tekintették a tulajdonjogot, s ezért elkeseredetten szembeszegültek minden olyan kísérlettel, amely a föld újrafelosztására vagy az adósságok eltörlésére irányult. Védték az ősi alkotmányt és az ősi vallást, amelyekkel gátat vethettek a forradalmi törvényhozásnak. Bár néha engedniük kellett a popularisok, a „néppárt" nyomásának, mindig kormányon maradtak.

A popularisok sokkal nehezebben körülhatárolható csoportot alkottak. Vezetőik politikus egyének közül, illetve politikusok rendkívül szűk köréből kerültek ki. Ezek időnként megpróbáltak törvényeket hozni a nép érdekében (amelyen ők a köznépet értették). Legtöbbjük szintén az előkelők közül származott, s általában a néptribunusi méltóságot használta fegyverként; ez szabályos törvényhozói tisztséget jelentett - ha a senatus törvényt akart alkotni, rendszerint felkereste a tribunusokat, hogy terjesszék azt a népgyűlés elé, a tribunus pedig a senatus jóváhagyása nélkül is fogadtathatott el törvényt -, és egyéb félelmetes hatalommal is járt, mint például a mindenre kiterjedő vétójoggal vagy a legmagasabb rangú magistratusok nép előtti felelősségre vonásának jogával (az illetők hivatali évének lejárta után) ; ugyanakkor könnyen elérhető tisztség volt, hiszen minden évben tíz tribunust választottak.

A popularisok szabályos törvényhozói programot dolgoztak ki. Első helyen az szerepelt, hogy kisbirtokot osszanak föld nélküli polgároknak. Először korlátozás nélkül akarták ezt, később, amikor Marius föld nélküli parasztokat kezdett toborozni a hadseregbe, a földosztást kiszolgált katonákra korlátozták, akiknek igényeit nyilvánvalóan előtérbe kellett helyezni. A program következő pontjaként azt kívánták, hogy az állam lássa el gabonával, elfogadható áron, Róma proletariátusát.
A popularisok időről időre felvetették az adósság problémáját, ami gyakran mezőgazdasági eladósodást jelentett. Korán sikert értek el a titkos szavazás bevezetésében, amely kiterjedt a népgyűlési döntésekre, a törvényhozásra, a választásokra és a bíróságokra. Azért is küzdöttek, hogy római polgárokat ne lehessen törvényes bírósági tárgyalás nélkül kivégezni; a senatus ugyanis nagyon hajlott arra, hogy figyelmen kívül hagyja a polgároknak ezt az elemi jogát, mihelyt politikai válságot sejtett. Leginkább popularisok támogatták az itáliai szövetségesek polgárjogának megadását is.
Általában foglalkoztatta őket a provinciák lakóinak jóléte; a hivatali zsarolásról szóló törvények legtöbbjét popularisok vitték sikerre. Végül lovagokkal (400 000 sestertius pénzvagyonnal rendelkező, de nem senatori rangú polgárokkal) helyettesítették a büntető bíróságokban esküdtként működő senatorokat.

A popularisok időről időre a népesség más-más rétegétől kaptak támogatást, aszerint, hogy milyen intézkedéseket sürgettek. Amikor a földosztásról szavaztak, a föld nélküli parasztok vonultak Rómába, a gabonaosztáshoz inkább a városi szegénységnek fűződött érdeke. Az adósság eltörlését a parasztbirtokosok követelték lármásan. A lovagok hol ehhez, hol ahhoz a párthoz csatlakoztak. Szívesen támogattak volna olyan popularis vezetőt, aki szavatolja a büntetőbíróságok feletti ellenőrzésüket, de a földosztás és az adósságeltörlés gondolata egyenesen az optimaták táborába hajtotta őket.
A szövetségesek választójogának megadását senki sem kívánta, csupán ők maguk; de minthogy választójoggal nem rendelkeztek, politikailag nem számítottak. Ilyen vagy olyan meggondolásból az optimaták, a lovagok, a városi proletariátus és a parasztság is ellenezte a szövetségesek választójogát. A tényt ismerjük, de az okokra csak következtetni tudunk. Általában mindenki vonakodott kiterjeszteni - s ezáltal gyengíteni - a polgári kiváltságokat.
Az előkelők (a nobilitas) kétségtelenül attól tartottak, hogy az itáliai városok arisztokrata családjai megtörhetik a római főtisztségek betöltésében élvezett monopóliumukat. A lovagok attól félhettek, hogy gazdag itáliai csoportok esetleg megelőzik őket az adóbérlésben, és versengenek velük a lovagi katonai rangokért, a hadseregben elnyerhető praefectusi és tribunusi tisztségekért. A városi proletariátus némi joggal félhetett attól, hogy szegény italicusok költöznek be Rómába, és majd konkurrenciát jelentenek a gabonafejadag tekintetében; a parasztok attól, hogy a szövetségesek is földosztást követelnek a maguk számára.

A tribunusok mindenkor el tudtak fogadtatni törvényeket a concilium plebis (népgyűlés) révén, ahol a harmincöt tribus gazdagjai és szegényei természetes arányban jutottak képviselethez, és így a szavazást az alsóbb rétegek döntötték el; a senatus viszont Róma állandó kormányzó testülete volt, és a rangidős tagok, a volt consulok irányították. A popularisok sohasem tudták átvenni az ellenőrzést a kormányzat felett, csak az i. e. 87-82 közötti forradalmi helyzetben. Ritkán érték el a consulságot vagy akár a praetorságot is, mivel az optimaták ellenőrizték a comitia centuriatát.

Ebben a 193 szavazatú gyűlésben a lovagok 18 centuriája és az első (legvagyonosabb) réteg 7o centuriája majdnem a szavazatok többségével rendelkezett. Természetes rokonság állt fenn e szavazók és az optimaták érdekei és érzülete között; mindkét fél vagyonos volt, és konzervativizmusra hajlott.
Az előkelők mint consulok és proconsulok, praetorok és propraetorok kezükben tartották a legbecsültebb tisztségeket. A lovagi és első osztálybeli centuriák azonban csupán csekély számú tagból álltak, azaz viszonylag kevés szavazót mondhattak magukénak, és ezért minden szavazót érdemes volt megvesztegetni. Bizonyos, hogy a consul választásokon olyan méretű vesztegetés folyt, amilyet csak az optimaták engedhettek meg maguknak. A popularisok így soha nem jutottak jelentékeny képviselethez a senatusban, még kevésbé kerültek többségbe. Meg kellett elégedniük állandó ellenzéki helyzetükkel, és esetenként kikényszeríthettek bizonyos intézkedéseket a senatus ellenében.

I. e. 95-ig a köztársaság politikai küzdelmei véres zendülésekben merültek ki, amelyeket a senatus kegyetlen megtorlásai követtek. 91-ben az itáliai szövetségesek fegyveres felkelést robbantottak ki, mivel elkeseredtek amiatt, hogy a szavazás előestéjén meggyilkolták Drusus tribunust, aki törvényjavaslatot nyújtott be választójoguk megadása érdekében.
A szövetségesek zöme elfogadta Róma ajánlatát, hogy aki haladéktalanul leteszi a fegyvert, megkapja a választójogot; de jelentős hányaduk - a samnisok és egyéb hegyvidéki törzsek - tovább harcolt; elkeseredett, véres háború következett, amely i. e. 87-ben fejeződött be a felkelők többségének kapitulációjával; a samnisokat azonban i. e. 82-ig nem tudták véglegesen összeroppantani. Formailag nem folyt polgárháború, mivel a szövetségesek idegeneknek számítottak, nem pedig polgároknak, de minthogy nem a függetlenségért harcoltak, hanem a polgárjogért, a küzdelemnek érzelmileg polgárháborús színezete volt.
A valódi polgárháború is hamarosan elkövetkezett.
A senatus igyekezett korlátozni az új itáliai polgárok választójogát. Egy popularis tribunus, Sulpicius törvényjavaslatot terjesztett elő az itáliaiak teljes választójogának megadására, de mivel csak az optimata consulok, Pompeius és Sul-la ellenében fogadtathatta volna el, meg kellett nyernie Mariusnak és több ezer veteránjának támogatását.
Marius hadseregpolitikájának eredményeképpen roppantul megnőtt a parancsnok hatalma emberei fölött - mind a tényleges szolgálatban, mind az után. A föld nélküli parasztok, akik a seregek zömét alkották, jól tudták, hogy parancsnokuktól függ, megkapják-e a vágyott kisbirtokot - a senatus automatikusan elvetett minden földdel kapcsolatos törvényjavaslatot -, ezért politikailag őt támogatták. Marius veteránjai már nem csupán szavazataikkal tették magukat hasznossá, hanem a halogató taktikához folyamodó magistratusok megfélemlítésével is.

Szerencsétlenségre, Marius azt a feltételt szabta, hogy vegyék ki a Mithridatész elleni háború parancsnokságát Sulla consul kezéből, aki törvényesen kapta ezt a felhatalmazást, és adják át neki. Sulla - aki ekkor Nolánál táborozott seregével, amely már a szövetségesek Róma elleni háborújában is az ő parancsnoksága alatt harcolt - embereihez fordult, hogy védelmezzék meg jogait. Tisztjei elhagyták, de katonái követelték, hogy vonuljanak Rómába. Sulla könnyen elfoglalta Rómát, eltörölte Sulpicius törvényeit, elfogadtatott néhány olyan törvényt, amely a senatus uralmának megszilárdítását célozta, és proskribáltatta - törvényen kívül helyeztette - tizenkét fő ellenfelét.
Ez az első alkalom, amikor egy római magistratus reguláris római sereg élén megszerezte a kormányzat fölötti ellenőrzést, és talán az első olyan eset, amikor egy politikai vezető a törvényszéki eljárás formáit mellőzve tétette el láb alól ellenfeleit. De a játszmát ketten játszották, és mihelyt az egyik játékos, Sulla, keletre távozott, a popularis vezetők vonultak be seregeikkel Rómába, törvényen kívül helyezték ellenfeleiket, és magukhoz ragadták a kormányzást. Öt évvel később Sulla visszatért veterán seregével, szétzúzta az állam hadait, óriási proskribálást rendezett, és dictatorrá nevezte ki magát - időbeli korlátozás nélkül és korlátlan hatalommal.

Caesar később azt mondta, hogy Sulla analfabéta volt a politikában, hiszen kiadta kezéből a dictaturát (Suetonius: lulius, 77.; szójáték: nem értett a diktáláshoz). Sulla meggyőződéses optimata volt, de a kormányzást unalmas feladatnak tartotta. Megkísérelte, hogy újjáélessze a régi köztársaságot, amelyre minden optimata nosztalgiával tekintett vissza.
A tribunatus intézményét teljesen megbénította; úgy szabályozta a cursus honorumot (a tisztségek hagyományos rendjét), hogy senki sem érhetett el magas polgári tisztséget és had seregparancsnokságot érett koráig; megerősítette a senatust, 300 lojális lovaggal kétszerezve meg létszámát. Ezt nem lehet szerencsés lépésnek minősíteni. Az új tagok nem vallották a régi senatori családok makacs optimata elveit, és számos lagymatag engedményt tettek a tribunusi agitációnak.

A valóságos veszélyt ezentúl nem a tribunusok jelentették, hanem azok a feltörekvő, férfiak, akik a seregek feletti hatalom elnyerésében lehetőséget láttak dicsőség, befolyás és hatalom szerzésére. Legtöbbjük a popularisok címkéjét használta fel, de valójában nagyon kevesüknek fűződött igazán érdeke a popularis program megvalósításához.
Iulius Caesar jeles kivétel; szenvedélyesen részt vállalt a földosztásban, s nemcsak a veteránokra - Pompeiuséira és a magáéira - gondolt, hanem Róma városi proletárjaira is, akik közül consulsága idején húszezret Campaniában telepített le, nyolcvanezret pedig dictatorsága alatt tengeren túli coloniákban. A többiek legfeljebb színlelték a popularis vonzalmat, de személyes célok lebegtek szemük előtt. Szélesebb körű felhatalmazást, nagyobb hadseregeket, több pénzt akartak és tartósabb tisztségviselést, mint amit a senatus hajlandó volt megengedni. Mindezt csak egy popularis tribunustól elfogadtatott törvény révén lehetett elérni.

Pompeius karrierje kitűnően szemlélteti ennek igazságát. Optimataként huszonhárom éves korában magánsereggel támogatta Sullát i. e. 83-ban. Amikor a visszavonuló Lepidus consul, egy popularis, i. e. 77-ben fellázadt, Pompeius parancsnoki megbízatást kapott Lepidus optimata kollégájától, Catulustól. Mihelyt csapatok kerültek parancsnoksága alá, Pompeius zsarolta a senatust, hogy küldjék őt pro-consulként Hispaniába Sertorius popularis vezér leverésére. Miután ebből a hadjáratból i. e. 7o-ben nagy sereggel visszatért, tovább zsarolta a senatust: engedje meg neki - az alkotmány írott szabályai ellenére -, hogy a consulságra jelöltesse magát; egyik napról a másikra popularis lett, s visszaállította a tribunatust.

A tribunatusnak sok hasznát vette három évvel később, amikor Gabinius néptribunus a senatus ellenében elfogadtatta azt a törvényt, amely szerint három évre az egész Földközi-tenger vidékére kiterjedő parancsnoki megbízatást kapott, hogy a kalózokat megrendszabályozza.
A következő évben egy másik popularis tribunul, Manilius még szélesebb körű hatalmat adatott Pompeiusnak a Mithridatész elleni háború befejezésére. A későbbiekben az ilyen rendkívüli parancsnoki megbízatások - mindig tribunusi törvények alapján - egyre inkább szokásossá váltak. Hangsúlyozták, hogy a korszak rendkívüli stratégiai szükségletei kívánják meg ezeket az intézkedéseket.

A lex Gabiniát lehetett ilyen módon igazolni; a kalózok elleni hadjárat sajátos hatalmat és eszközöket kívánt. De a senatus tökéletesen gondoskodhatott volna minderről, mint ahogy i. e. 74-ben tette, amikor Marcus Antonius praetornak területileg korlátlan parancsnoki megbízatást adott (imperium infinitum), és ezt a megbízatását három évig meghagyta. Stratégiailag azonban semmi szükség nem volt rendkívüli hatalmat adni Pompeiusnak a Mithridatész elleni háborúra, még kevésbé Caesarnak Galliában, 59-ben; Pisónak és Gabiniusnak Macedoniában és Syriában 58-ban; Pompeiusnak és Crassus-nak Hispaniában és Syriában 55-ben. Végül összecsapás következett két főparancsnok között; mindegyik hatalmas, ve-zérhű hadsereggel rendelkezett.
Caesar, az optimatáktól utált és rettegett popularis Galliára támaszkodott; Pom-peius, aki most ismét optimata lett, és féltékenykedett Caesar dicsőségére, Hispaniára. Az optimaták és Pompeius elhatározták, hogy derékba törik Caesar pályáját, Caesar viszont eltökélte, hogy másodszor is consul lesz. Ez polgárháborúhoz vezetett, és Caesar győzött. Sullához hasonlóan dictator lett, de Sullától eltérően nem mondott le sohasem. A köztársaság véget ért.

Nehéz elképzelni, hogyan kelhetett volna ismét életre. A senatus tekintélye semmivé foszlott. A régi gondolkodásmód, amely biztosította, hogy magistratusok és promagistratusok kövessék utasításait, elvesztette érvényét. A hadseregek vezéreik rendelkezéseinek engedelmeskedtek, még akkor is, ha a római kormányzat ellen kellett harcolniuk.
Sulla megkísérelte szilárdabbá tenni a senatust, de gyengébbé tette, mint valaha. Arra törekedett, hogy a katonai parancsnokságok rangidős emberek kezében maradjanak, és évenként nevezte ki őket, de a néptribunatus minden korlátozó intézkedés ellenére újjáéledt, és rendkívüli parancsnoki megbízatásokat osztogatott.
Orvosság lehetett volna, ha visszatérnek a Marius előtti hadsereghez, és nem önként jelentkezőkből toborozzák a hadsereget, hanem kisbirtokosokat soroznak be, akik nem támogatják parancsnokaikat polgárháborúk esetén. A másik orvosság az lehetett volna az állam számára, ha a kiszolgált katonáknak földet oszt, mert a juttatott földet bizonyára nem óhajtották volna zendüléssel kockáztatni. Egyik javaslat sem vetődött fel. Az első nagyon népszerűtlen lett volna a kisbirtokosok körében. A második szerfölött költséges lett volna; valószínűleg a polgárok közvetlen adóztatását kívánta volna meg. Augustus talált megoldást az ő visszaállított köztársaságában, de az már nem volt köztársaság.