logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Sulla lemondásának problematikája.

Dictatúrája harmadik évében (Kr. e. 79-ben), hatalma tetőpontján Sulla váratlanul leköszönt a teljhatalomról. Lemondása nemcsak a kortársakat lepte meg, hanem a modern kutatók is a legkülönbözőbb magyarázatokat igyekeztek kitalálni e lépés indoklására. Hivatkoznak betegségére (Sulla valóban egy év múlva meg is halt), fáradtságára, kiábrándultságára, cinizmusára, illetőleg arra, hogy a helyzet konszolidálódása után vissza akarta adni a hatalmat a senatusnak. A különféle szubjektív indítékok találgatása helyett célravezetőbb a Sulla-féle dictatúra objektív tarthatatlanságának, belső ellentmondásainak kimutatása. Itt a következő szempontokat kell figyelembe venni:

1. Sulla dictatúrája a konzervatív arisztokrácia államhatalmát lett volna hivatott szolgálni, de ezt csak a hagyományos keretek áthágásával, a köztársasági-politikai renddel összeegyeztethetetlen eszközökkel kísérelhette meg. Tehát a senatori rend érdekében, egyúttal azonban a senatusnak mint kollektívának a háttérbe szorításával, szinte teljes mellőzésével kellett volna eljárnia.

2. A dictatúra alapja, fő támasza a hadsereg volt. A hadsereg zöme deklasszált parasztokból állt, akik újra földhöz akartak jutni, s akiknek érdekei eleve szemben álltak a földbirtokosok senatori rétegével. S a senatus vezető szerepének a továbbiakban ennek a - mint alább majd látni fogjuk - politikailag még korántsem közömbös tömegnek az erejére kellett volna támaszkodnia.

3. Sulla uralma biztosításában jelentős szerep jutott libertinusainak, a tízezer Cornelii-nek : nyilvánvaló képtelenség a rabszolgatartó állam épületét volt rabszolgákkal tartósan megtámogatni.

4. Végül Sulla rendszere a lovagok és a senatorok szembeállításával megosztotta a rabszolgatartó uralkodó osztályt ahelyett, hogy egyesítette volna erejét.

Kétségtelen, hogy Sulla dictatúrája egyfelől összeegyeztethetetlen volt a hagyományos köztársasági renddel, a senatus vezető szerepével; ugyanakkor konzervatív jellege, szűk társadalmi bázisa, következetlenségei gátolták a rabszolgatartó állam tartós konszolidálását. Ehhez megfelelő bázist csak a populares adhatott volna a dictatúrának. Sulla uralma tehát csak igen viszonylagos és átmeneti erősítést jelentett a nobilitas számára, s nem kisebb mértékben előkészítette, mint amennyire késleltette a senatus vezető szerepének összeomlását, a köztársaság bukását. Nem tekinthető véletlen jelenségnek az, hogy a dictator vívmányainak felszámolásában éppen legközvetlenebb hívei, fegyvertársai - elsősorban Pompeius és Crassus - jártak elöl.


Forrás: Ferenczy Endre - Maróti Egon - Hahn István: Az ókori Róma története Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1998.