logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A felkelés bukása.

Pedig a bruttiumi félsziget déli részére szorult felkelőket most már a kényszerűség is szorongatta. Időközben ugyanis Crassus a Tarentumiöböl és a Tirrén-tenger között 55 km hosszúságban árkot ásatott, s erődítéseivel elvágta a rabszolgák észak felé vezető útját. Egy viharos téli éjszakán azonban Spartacusnak sikerült áttörnie az erődvonalat. Brundisium felé igyekezett, hogy onnan hajón jusson át a Balkánra. Kénytelen volt azonban visszafordulni, mert hírét vette M. Lucullus megérkezésének.
Közben Pompeius is visszaindult Hispániából. Ez nemcsak Spartacust késztette a döntő összecsapás siettetésére, hanem Crassust is. Ugyanis nem akart osztozni senkivel a győzelem kivívásának dicsőségében. Spartacus helyzetét nehezítette, hogy még Brundisium felé nyomulása során Gannicus és Castus vezetésével egy több mint 10 000 főnyi seregrész elszakadt a főerőtől, s ezeket Crassus üldözésükre eredt légiói lekaszabolták.

Ezután (Kr. e. 71-ben) került sor a döntő ütközetre Apuliában. A rabszolgasereg hősiesen küzdött a most már túlerőben lévő római csapatok ellen. Spartacus személyes párviadalra akarta kényszeríteni Crassust, azonban nem sikerült átvágnia magát a vezérüket őrző római katonák gyűrűjén. Mintegy 60 000 rabszolga maradt a hadszíntéren (Liv. per. 97. Oros. V 24,7). A rómaiak győzelme után a rabszolgasereg maradványa szétszóródott; egy nagyobb, mintegy 6000 emberből álló csapatnak sikerült észak felé áttörnie. Ezek azonban csakhamar Pompeius Itáliába érkező hadseregével találták magukat szemben.
A megtorlás ezúttal is kegyetlen volt. Több ezer elfogott rabszolgát feszítettek keresztre. Crassus és Pompeius katonái valóságos hajtóvadászatot rendeztek a menekülők ellen. Ennek ellenére számos rabszolgának sikerült menedéket találnia Lucania erdeiben és a bruttiumi hegyek között. Kisebb-nagyobb csapatokban bujkálva rajtaütéseikkel éveken át rettegésben tartották a környékbeli településeket. Később, Catilína felkelése idején (Kr. e. 63-ban) még szép számmal jelentkeztek közülük, készen a felkelőkhöz való csatlakozásra. Ezt követően is csak külön praetori csapatok kiküldésével sikerült felmorzsolni Spartacus utolsó életben maradt híveinek csapatát...

A Spartacus nevéhez fűződő, nagyszabású rabszolgafelkelés hatalmas megrázkódtatást okozott a rabszolgatartáson alapuló, mindenhatónak látszó római államnak. Ebben az összefüggésben nem csak a rabszolgák pusztításai, a termeléskiesés, a munkaerő nagymérvű megsemmisülése által okozott anyagi kár a lényeges.
Az is kétségtelen, hogy a rabszolgák felkelése nem jelentett Róma számára tartós veszedelmet, bár Spartacus hatalma tetőpontján, Kr. e. 72 tavaszán talán 100 000 embert is fegyverbe tudott állítani. Azonban a rabszolgák győzelmének történeti feltételei nem voltak adottak, a rabszolgatartó rend elég erős volt uralma fenntartásához.
Spartacusék sikerei végső soron a római állam katonai erői időleges megosztottságának kihasználására vezethetők vissza. A második szicíliai felkelés körülményeinek tanulságaihoz hasonlóan, ezúttal is beigazolódott, hogy a rabszolgatömegek elfojtott lázongása, az állandó feszültség azokban az esetekben és azokon a helyeken találta meg a kitöréshez szükséges rést, amikor és ahol a római államhatalom, a központi elnyomó apparátus átmenetileg meggyengült, feltételezve ehhez természetesen a rabszolgák kellő számú jelenlétét.

A Spartacus-féle felkelés kibontakozása elsősorban mint a rabszolgatartó termelési mód korlátainak, egyben a hagyományos köztársasági államszervezet válságának tünete jelentős. Az eseményeknek a római állam belátóbb vezetőit meg kellett győzniük az uralkodó osztály (a senatori és a lovagrend) erői összefogásának szükségességéről. Objektív kihatásaként pedig a rabszolgaháború az egyik legjelentősebb tényező volt a katonai diktatúra kialakulásához vezető folyamatban.



Maróti Egon