logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Pompeius és Cicero.

Közben újabb háború fenyegetett Mithridatésszal is. Előbb 83-ban támadt kisebb konfliktus a pontosi uralkodóval, s ennek során Mithridatés visszaverte Muren a betöréseit. Ennél komolyabbá vált a helyzet, amikor Róma 74-ben eldöntötte, hogy annektálja Bithyniát, amely esemény a harmadik Mithridatés elleni háború kitöréséhez vezetett. Történt ez pedig éppen egy olyan időszakban, amikor Hispániában Sertorius erői fenyegettek, Dél-Itáliában pedig Spartacus fellázadt rabszolgatömegei (Kr. e. 73 -71). Mára már az is igazolódott, hogy e három helyszín és három ellenséges erő között valóban létre is jöttek a lehetséges együttműködést célzó kapcsolatok.
A pontosi királyt azonban az ekkori római fővezér, Lucullus legyőzte Kyzikosnál, és el is űzte királyságából az uralkodót, aki vejénél, I. Tigranésnál keresett menedéket Arméniában. Lucullus ugyan a továbbiakban is győzelmet aratott Mithridatés és Tigranés felett, ám a seregében támadt lázadás lehetővé tette Mithridatésnak, hogy visszaszerezze Pontost.

66-ban Pompeius váltotta fel Lucullusi, aki újabb vereséget mért Mithridatésra, és újból rátette a kezét Pontosra, amelynek királya a Krímbe menekült. Itt egy lázadás arra kényszerítette Mithridatést, hogy öngyilkosságot kövessen el. Pompeius számára mindez egy korábbi katonai megbízatás folytatását jelentette, amennyiben 67-ben arra kapott minden korábbinál nagyobb hatalmat, impérium infinitumot az egész Mediterráneum mentén és 50 mérföldre még a partvidék belsejében is, hogy 500 hajójával megtisztítsa a tengereket a kalózoktól. Ennek gyors és sikeres teljesítése után nyert főhatalmat egy tribunusi törvényjavaslat nyomán a keleti helyzet rendezésére (Cilicia, Bithynia és Pontos vonatkozásában). Itt látványos katonai sikereket ért el, amelyek olyan nagy hatást tettek a közvéleményre, hogy Alexandrosszal, vagyis Nagy Sándorral kezdték összevetni.

Pompeius felszámolta az ekkorra alaposan meggyengült hellenisztikus Seleukida-királyságot, vagyis Syriát, s 63-ban Jeruzsálemet is elfoglalta, kialakítva Róm a keleti provinciáinak új rendszerét (Iudaeát és Palaestinát) úgy, hogy mindennek következtében a római kincstár bevételei megkétszereződtek. Mindennek nyomán roppant hírnév kezdte övezni, s ez, akárcsak hatalmas gazdagsága, valamint kiterjedt provinciális clientelája mind nagyobb aggodalommal töltötte el a pozícióit féltő nobilitast, amely vonakodott jóváhagyni a hadvezér keleti intézkedéseit.
Olyan nagy volt a félelem a sikeres hadvezér keletről való hazatérése miatt - hiszen attól lehetett tartani: Sullához hasonlóan, keletről visszatérve, ő maga is magához ragadja majd a hatalmat -, hogy terv született a római erőviszonyok átalakítására, arra, hogy ott az erőket olyan módon összpontosítsák, hogy azzal biztosítsák a Pompeiusszal szembeni kellő ellensúlyt.
Voltaképpen ez képezi a Catilina-összeesküvés hátterét és egész politikai összefüggési rendszerét, amelyhez végül is szorosan hozzákapcsolódott a korszak egy másik ismert politikusának, Cicerónak a tevékenysége, miközben - részben a színfalak mögött - jól megfigyelhető volt Pompeius két ekkori riválisának: Crassusnak és Caesarnak a manőverezése is.

Catilina először teljesen hagyományos úton próbálkozott megszerezni Rómában a kormányzati vezetést. Egymás után többször is megpróbálta elnyerni a consulatust, hogy így vigye keresztül adósságcsökkentő programját, amely egyaránt kedvezett volna a senatusi arisztokrácia és a pleb s eladósodott elemeinek, a sullanus veteránoknak csakúgy, mint a tönkrement marianusoknak . Csak miután ismételten alulmaradt a választási küzdelemben, döntött az összeesküvés, illetve a fegyveres megmozdulás mellett. Ez utóbbiba persze bele is hajszolhatták, mert sokan szerették volna, ha Pompeius Itáliába történő visszatérésekor az Appennin-félsziget nem lett volna fegyveres erő nélkül, hogy az esetleges dictatort fel lehessen tartóztatni.

Ezt célozta volna már 64/63 fordulóján az a földtörvényjavaslat is, amely rogatio Servilia elnevezés alatt ismeretes. Ez nemcsak nagyarányú földosztást irányozott volna elő, hanem egy olyan tíztagú földosztó bizottságot is életre hívott volna, amely nemcsak nagy anyagi forrásokkal rendelkezett volna, hanem széles katonai bázissal is, főként Egyiptom erőforrásaira hagyatkozva.
Valószínű, hogy a Catilinával ekkor szövetségben álló Crassus és Caesar e törvény segítségével szerette volna kiegyenlíteni Pompeius lehetőségeit. Cicero fellépése miatt azonban ez a popularisnak beállított javaslat is megbukott, ami végül is éppen az összeesküvés útját egyengette. Ez viszont arra adott lehetőséget a consuloknak és a senatusnak, hogy ismét éljenek a szükségállapot kihirdetésének lehetőségével. Ez viszont megint csak felhasználható lehetett volna Pompeiusszal szemben is, amennyiben Sullához hasonlóan megpróbálta volna magához ragadni a hatalmat.

Mindenesetre Catilina Rómában szervezkedő szövetségeseit elfogták, és börtönben kíméletlenül kivégeztették, annak ellenére, hogy egyes senatori körök is, beleértve magát Caesart, ezt megpróbálták megakadályozni.
Maga Catilina már 63 novemberében el kellett hogy hagyja Cicero nyomására Rómát, s felkelést szervezett Itáliában, főleg Etruriában, ahol egyik alvezére, Manlius Faesulaeban (ma: Fiesole) alakította ki a lázadás központját.

62 januárjában azonban Catilina vereséget szenvedett Piacentiánál (ma: Piacenza) C. Antoniustól, Cicero consultársától. így a keletről visszatérő Pompeiusnak hiányzott már az ürügy, hogy megtartsa hadseregét, amelyre egy működ ő felkelés lehetőséget adott volna.


..