logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Optimaták és Populares .

A lakosság egy nem elhanyagolható hányada, s ne m is csupán a senatusi arisztokrácia tagjai, a hagyományos poliskeretek megőrzésére törekedett, s ha voltak is szerény reformelképzelései, ezeket a senatus irányításával, ne m pedig a népgyűlésre támaszkodva próbálta megvalósítani. Ez az irányzat fékezni szándékozott a hódító politika intenzitását, csökkentve az alávetett területek dinamikus kizsákmányolásán, úgy tartva, hogy ahol a római adóbérlők megjelennek, ott megszűnik a res publica.

Az optimaták törvényekkel igyekeztek körülbástyázni Róm a tradicionális polis rendjét, következetesen föllépve a néptribunusok, az adóbérlők és általában az ún. populares ellen. Elvben ez az optimata-irányzat a monarchiától kívánta megóvni a népet a senatus virtusával és moderatiójával, mértékletességével, s éppen ezért fellépett az egyes hadvezérek hatalmi igényeivel szemben, ahogy erre az ifjabb Cato tevékenysége mutatta a Kr. e. 1. században a legkövetkezetesebb példát.
A valóság azonban az, hogy mivel az optimates nem támaszkodtak sem egységes politikai, sem szociális bázisra, ezért gyakran maguk is kénytelenek voltak igénybe venni a hadsereg támogatását. E tekintetben Sulla kínálja a legnyilvánvalóbb bizonyítékot. Bár mintegy húsz törvényével a hagyományos városállam legösszefüggőbb és legstrukturáltabb programját fogalmazta meg s próbálta megvalósítani, ezt mégsem annyira a nobilitas köreire támaszkodva érte el, mintegy így építve ki új Romulusként egy arisztokratikus rendszert, hanem törekvéseit a hadsereg révén foganatosította.

Az optimates, ahogy arról mind a Scipio-kör tradíciói, mind az ifjú Cato tanúskodhatnak, elsősorban a stóikus tanra támaszkodva kísérelték meg törekvéseik filozófiai igazolását, esetenként szinte már végletesen túlhangsúlyozva a honestum és a bonum: a társadalmilag tisztességes és jó, valamint az ezekkel összefüggő officium, azaz a kötelesség kategóriáit. Az optimates elképzelései nem csupán kifejezetten politikai fórumokon szólaltak meg, hanem esetenként a színház is az ő nézeteiket visszhangozta, ahogy erre vonatkozólag forrásaink többször tájékoztatnak bennünket.
E törekvéssel szemben bontakozik ki az ún. populares irányzata, mely a városállami korlátok lerombolását, a res publicának valóban res populiként, a né p ügyeként való kezelését, a princeps populus, a „világ első népe „ részéről egy intenzív terjeszkedő politika folytatását s a provinciáknak a római nép tulajdonaként való általános hasznosítását, a libertás egyetemesebb biztosítását tűzte ki célul az aequabilitas iurison, vagyis a lehetséges jogi egyenlőségen, illetve a néphez való fellebbezésen, a tisztségviselés szélesebb körű szavatolásán keresztül, megoldva egyúttal az egyik leglényegesebb problémát: a földkérdést is.
Vissza akarták ugyanis állítani azt a feltételezett ideális korai állapotot, amikor még minden római polgár rendelkezett földdel, mert szerintük az ember csak akkor léphet fel a res publica védelmében, ha van tulajdona, amit megoltalmazhat. Mindennek megvalósítása érdekében elsősorban a népgyűlésre, illetve egy olyan, nem igazán államhatalmi funkcióra próbáltak meg támaszkodni, mint amilyen a néptribunátus volt.

Az optimatesétől eltérő programjuk tehát az övéktől különböző politikai módszerek alkalmazásával is együtt járt. Épp ezért első pillantásra meglepőnek tűnhetik, hogy a popularisok is főképp a stóicizmust állították ideológiájuk szolgálatába - noha nem kizárólagosan -, hiszen például a mozgalom egyik elindítója: Tiberius Gracchus egyfelől maga is Panaitios tanítványa volt, másfelől pedig programjának kidolgozói közt ott találjuk azt a cumaei Blos(s)iust, aki, mint a stóicizmus egyik képviselője, később annak az Aristonikosnak is támogatást nyújtott, aki Kis-Azsiában a rómaiakkal szembeni ellenállást vezette Pergamon annektálása ellen.

Mindennek az a magyarázata, hogy az egyes filozófiai áramlatok ne m kötődtek meghatározott politikai törekvésekhez, illetve hogy az egyes politikai irányzatok programjuk igazolásához készek voltak bármilyen ideológia elemeit felhasználni, beleértve a római hagyományokra való céltudatos hivatkozást is, melyről a popularisok sem látszanak sohasem megfeledkezni. Hasonló jelenség később, a császárkor folyamán is megfigyelhető lesz majd, amikor a princeps és ellenzéke gyakran ugyanarra a sztoicizmusra hivatkozik.
Sem az optimates, sem a populares próbálkozása nem tudott azonban igazán célt érni. Ennek az a magyarázata, hogy egyik fél sem képviselt valóban egységes és szervezett politikai erőt, mert nem állt mögötte szilárd társadalmi tömegbázis, úgy­ hogy az adott formában és módon a jelzett elképzelések nem voltak valóra válthatók. Ilyen körülmények között két lehetőség kínálkozott, közülük az egyik inkább elméleti út volt, a másik pedig gyakorlati.

Az elméleti lehetőség: valamiféle szintézis életre hívása volt az optimata és a popularis ideológia között, hogy így lehessen kikovácsolni szélesebb tömegbázist azon elkerülhetetlen államreform számára, amelyet a még mindig meglévő polisi gazgatási rend és a ténylegesen fennálló római világhatalom szükségletei közt mutatkozó ellentmondás tett elengedhetetlenné. A filozófia és a retorika területén az egyik kor­ társ politikus választotta ezt az utat: M. Tullius Cicero.
A gyakorlati lehetőség abban állt, hogy a létező legegységesebb, legszervezettebb és leghatalmasabb erőre, a hadseregre támaszkodva valósítsák meg a fennálló római államhatalom megváltoztatását. A principatus valójában e második út mellett döntött, de úgy, hogy elméleti-ideológiai szempontból az első változat tanulságait is kamatoztatta.


..