logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Octavianus .

A tyrannocidák vezérének M. Iunius Brutus számított, akit Cassius Longinus biztatott fel arra, hogy kövesse őseként számon tartott, az utolsó Tarquiniust elűző L. Iunius Brutusnak a példáját, így szabadítva meg Rómát a zsarnoktól. Ezzel - legalábbis erkölcsileg - valóban a szervezkedés felelőse lett.
Az összeesküvőknek maguknak azonban aligha volt előre átgondolt és igazán kimunkált tervük. Az általuk végrehajtott huszonhárom tőrdöfést követően képtelennek bizonyultak a hatalom magukhoz ragadására és célszerű kihasználására, szemben azzal a népharaggal, amelyet főként Antonius szított fel Caesar temetése alkalmával. Az egyik félnek ez a határozatlansága, szemben a másik fél célratörő magatartásával, ismét újabb polgárháborúhoz vezetett, amely újból Itáliát borította vérbe, tehát azt a területet, amelyet előzőleg a Caesar és Pompeius közötti harcok viszonylag megkíméltek.

Most az Appennin-félsziget lakosságát sújtotta a kiéheztetés, egész népességek elhurcolása és máshová telepítése vagy éppen felkoncolása. Ez a rendkívül nehéz helyzet odavezetett, hogy míg korábban Róm a képtelen volt szakítani a senatus vezette állam gondolatával, addig a véres polgárháborúk után mind a régi senatusi arisztokrácia megsemmisülése révén, amelyet az újabb, minden korábbinál kegyetlenebb és kíméletlenebb proscriptiók is előmozdítottak, mind a véres polgárháborúktól való megcsömörlés következtében lehetőség kínálkozott egy egyszemélyi hatalom elfogadtatására, még ha azt leplezni kellett is.
A Brutusszal és Cassiusszal, majd Sex. Pompeius és végül Antonius ellen folytatott hatalmi harcokból is győztesen kikerülő Octavianus látszólagos önmérsékletének ez volt az igazi meghatározója az új rendszer körvonalainak kimunkálásában. Ezt a helyzetértékelést tarthatjuk a legdöntőbb tényezőnek a világtörténelem egyik legsajátabb és leginkább burkolt monarchiájának, azaz az augustusi principatusnak a megteremtésében, noha vannak olyanok, mint például M. G. Schmidt, akik inkább hangsúlyoznák Augustus türelmét és egyéb személyes adottságait, melyeket viszont éppen a források ne m mindig látszanak megerősíteni. Róma fokozatosan kiemelkedő ura ugyanis valóban nagyon értett a szerepjátszáshoz (vö. Chr. Meier, Suet., Aug., 99,1)

Mindennek bekövetkeztéhez azonban még legalább másfél évtizednek kellett eltelnie, amely nagyon nehéz időszak volt a Római Köztársaság utolsó, politikai válsággal terhes évszázadán belül. Voltak olyanok, akik megkísérelték volna helyreállítani a hagyományos res publicát, ahogy Cicero is szerette volna, talán kijátszva magának Caesarnak ifjú örökösét, Octaviust, akinek ettől kezdve a Caesar Octavianus névre kellett volna hallgatnia. Ő azonban, akinek jó politikai érzéke volt, s tisztában volt Caesar politikai örökségének negatív súlyával, valószínűleg sohasem élt ezzel a lehetőséggel. Cicero azonban megpróbálta kijátszani a gyűlölt ellenféllel, Antoniusszal szemben, noha ez hosszabb távon végül is ne m sikerült. Cicerón és barátain gyorsan túllépett az idő.

Kr. e. 43. nov. 23-án törvényes formát öltött az ún. II . triumvirátus, amely valójában az első ilyen hivatalos hatalmi megegyezés volt Rómában Antonius, Lepidus és Octavianus (a majdani Augustus) között abból a célból, hogy öt éven át együttesen irányítják majd a római világot. Hatalmuk gyakorlatilag abszolút volt, nagyobb, mint a Sulláé, és 42-ben széles körű proscriptiót vittek keresztül, de úgy, hogy ennek jegyzékei egészen 39-ig nyitva maradtak, és megfélemlítésül szolgáltak.
A tresviri el voltak szánva, hogy minden lehetséges ellenfelükkel végeznek. Így lett áldozat Cicero is, de ott volt a megöltek közt Lepidus fivére és Antonius nagybátyja is. Philippinél azután legyőzték Brutus és Cassius, az ún. Caesar-gyilkosok katonai erejét. Ő két a popularis érzelmű körök már előzőleg távozásra kényszerítették Itáliából, s maguk a Keleten építették ki állásaikat, főként a II. triumvirátussal szemben.

A triumvirátust később újabb öt évre megújították, felszámolták Sex. Pompeius szicíliai ellenállási fészkét, de Lepidust hamarosan leváltották, és az így kialakult kettős szövetség Antonius és Octavianus között, amely a birodalmat lényegében felosztotta nyugatra és keletre, bár már 33-ban lényegében felbomlott, végül is Actiumnál hullott teljesen szét (Kr. e. 31. szept. 2.), ahol Octavianus 400 hajóból álló flottája vereséget mért Kleopátra és Antonius 500 egységből álló hajóhadára. Ezzel Octavianus lényegében a római világ ura lett, de az egyiptomi királynő és Antonius egyiptomi kudarca, illetve öngyilkossága után voltaképpen már semmi sem akadályozta abban, hogy egyedül irányítsa a Római Birodalom sorsát.

Elődei kudarcából tanulva, bár azok is szívesen hangoztatták a libertás megvédését, úgy állította be, mintha maga csupán a res publica libera helyreállítását végezte volna el. Ezért hatalma köztársasági előzményeit hangsúlyozta, 31- től 23-ig folyamatosan viselve a consulságot, s 27-ben minden rendkívüli hatalmáról is lemondott, úgy tüntetve fel, hogy ezzel az államot átruházta a senatusra és a népre azok szabad rendelkezésével. Enne k részletezése és pontos mérlegelése azonban már ne m a köztársaság történetéhez tartozik, hanem a principatus intézménye és kora tárgyalásához.


Octavianus maga és barátai ne m használták az Octavianus nevet, ugyanis Caius Octaviusként született (Cicero consulságának évében), és miután nagyanyjának fivére, Caesar fiává fogadta, annak nevét, a Caius Iulius Caesart vette fel. Mindazt, amit 44-től elért, mint Caesar fia érte el: örökségét átvenni érkezik Rómába, ebben az ügyben tárgyal Antoniusszal és a senatorokkal, apja végrendeletét teljesítve (pénzt osztva) alapozza meg népszerűségét a római plebs előtt.
Amikor hadsereget toboroz magának, nemcsak a pénz viszi légióiba Caesar veteránjait, hanem apja neve is. Majdnem egy­ éves ellenségeskedés és taktikázás után - ezalatt Octavianus húszévesen megszerzi serege hathatós segítségével a consulságot - a Caesar-hívek egysége megvalósul. Szükség van a megegyezésre, hogy szembeszállhassanak Cassius és Brutus seregével (42, Philippi) és a Szicíliát megszálló Sextus Pompeiusszal, akit majd 36-ban fog Octavianus jó barátja és egyik legfontosabb hadvezére, Agrippa legyőzni. De amiatt is elengedhetetlen a megegyezés, mert még egyikük sem elég erős, hogy Caesar helyére lépjen, és egyedül irányítsa Rómát.
Miután hármójuk közül a leggyengébb, Lepidus kihullott a szövetségből 36-ban, már csak ketten készülnek a hatalomról való végleges döntésre. Octavianus Itáliában szívós politikával és propagandával erősíti pozícióit, amit Antonius sem a nem túl sikeres keleti hadjáratokkal, sem Kleopátrával ne m tud ellensúlyozni. Actiumnál lezárul a polgárháború.

Mint láttuk tehát, a köztársaság utolsó százada, amely gazdasági és kulturális szempontból Róm a kiteljesedését hozta a hellénizmus és az itáliai hagyományok szimbiózisa révén, ugyanakkor mély politikai válságot is magával hozott, amennyiben a régi senatusi arisztokrácia vezette városállami kormányzat képtelen volt megfelelni egy világbirodalom valódi szükségleteinek. Ez a krízis pedig rendkívüli módon elhúzódott, mert a hagyományaihoz szívósan ragaszkodó római társadalom képtelen volt belátni, hogy a páratlan hatalmi helyzetet rendkívüli gyorsasággal meg­ teremtő senatus immár képtelen eleget tenni megváltozott feladatának.
Mindazonáltal a sokáig alternatíva nélküli válság időszakában is megjelentek már olyan körülmények, amelyek valamiképpen mégis az átalakulás és a megújulás irányába mutattak, ami elsősorban a hadseregre alapozott központi személyes hatalom kör­ vonalazódását jelentette.


..