logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Marius és Sulla .

Az államhatalom megváltoztatásáig azonban még hosszú utat kellett megtenni, s addig is elkerülhetetlenné vált, hogy a „pártpolitikai alapon” megoldhatatlan politikai válságjelenségeket főképpen katonai úton próbálják elrendezni, ami a korszak egyes hadvezéreinek kiemelkedő szerepében, illetve az ún. hozzájuk vagy környezetükhöz kapcsolódó „mozgalmakban”, másfelől pedig az egymást követő polgárháborúkban mutatkozik meg.

A Kr. e. 2/1. század fordulójának államirányítási krízisét jelzik az afrikai és galliai események. Az előbbire szolgál bizonyítékul az ún. Iugurtha elleni háború, amely a Numida Királyság körül robbant ki, s jelezte a régi senatusi arisztokrácia korruptságát. Enne k ellenére Q. Caecilius Metellus valószínűleg átütő sikert ért volna el itt, ha alvezére (legátusa), C. Marius nem a maga hasznára fölözte volna le parancsnoka eredményeit. Ő azonban a helyi római-itáliai kereskedőket, valamint a kiszolgált veteránokat saját érdekében kifejtett propagandára használva fel, elérte, hogy őt tették meg consulként (Kr. e. 107) az előbbi helyére fővezérnek.
Marius új erőket vont be a római légiókba, azokat az önkéntes nincsteleneket - proletarii -, akik elvben és gyakorlatilag alapvetően ki voltak zárva a hadseregből, s nekik most az új hadvezér szavatolni látszott a fölemelkedést: nagy hadizsákmányt és a hazatérést követően földosztást ígérve. Ez ugyan nem jelentett alapvető hadseregreformot, hiszen a censuson alapuló hagyományos sorozás, dilectus is a megszokott mederben folyt tovább, még ha a minimális censust néhán y évvel korábban le is csökkentették1500 as-ra.

Mindazonáltal egy kiemelkedő katonai vezető, vagyis a homo novus Marius népszerűségben és támogatottságban magasan a többiek fölé emelkedett. Róma politikai sebezhetőségét a Iugurtha-háborúnál sokkal inkább megmutatta a kimberek és a teutonok támadása. Itt egymással keveredő germán és kelta népességről van szó, amely mintegy 250-300 ezer főt tehetett ki, de úgy, hogy ebből mintegy 100 ezer lehetett a fegyverforgatók létszáma. Ezek előbb Noricumba és Dél- Galliába törtekbe (105-ben Arausiónál [ma: Orange] aratva győzelmet), majd magába Itáliába is, olyan pánikot keltve a rómaiak körében, hogy azok még egy szörnyű áldozati rituálét is elvégeztek, feláldozva az istenek kiengesztelésére egy-egy kelta és görög párt. Végül is Mariusnak, akit 104-től 101-ig folyamatosan megválasztottak consulnak, Vercellaenél (ma: Vercelli) 101-ben sikerült megsemmisítenie a kimbereket, miután előzőleg már a teutonok felett is diadalt aratott. Ennek eredményeként 100-ban is consul lett, s előbb együttműködött a popularis Appuleius Saturninusszal, akinek mozgalmát azután saját veteránjaival fojtotta el.

A szóban forgó Saturninus a Római Köztársaság utolsó századának egyik legrejtélyesebb, igen neheze n meghatározható figurája. Biztos, hogy igen kedvelte a zavarkeltést, és előnyben részesítette a popularis módszert. 103-ban, majd 100-ban is együttműködött Máriusszal abban, hogy az utóbbi veteránjai földet kapjanak, létrehozott egy bíróságot is az árulási ügyek kivizsgálására (de maiestate), s felállított egy gabonaosztó intézményt a nép számára. Miután a következő év egyik consul jelöltje életét vesztette az eldurvuló politikai küzdelemben, a senatus ellene is bevetette végső határozatát, amelyet Marius arra használt fel, hogy végezzen Saturninusszal. Magának a politikai helyzetnek további kihasználásával Marius ne m tudott élni.
Ez jól megmutatkozott 91-ben, amikor M. Livius Drusus, ahhoz hasonlóan, ahogy korábban C. Gracchus tette, ismét megpróbálkozott többek közt magának a szövetséges kérdésnek a megoldása érdekében is egy szélesebb koalícióval, beleértve ezúttal a senatust is. O maga egyike volt azoknak az ifjú nobiliseknek, akik L. Licinius Crassus körül sereglettek össze, nagyra értékelve annak mind szónoki képességeit, mind egyéb eszméit, s ugyanakkor a válságba sodródó köztársaság szinte valamennyi problémájára megpróbált megoldást keresni. Többek közt 300 equest soroltak volna be a senatusba, ahol viszonylag csekély szerepet játszhattak volna. Viszont a bíróságok tagjait ebből a kibővített senatusból állították volna össze. Ez erősen mérsékelte volna a lovagok önálló politikai jelentőségét, legalábbis C. Gracchus idejéhez képest.

A leginkább ambiciózus személyek ugyan kiemelkedtek volna, de a többiek meg lettek volna fosztva a hatalomtól. Drusus coloniákat és földosztást is javasolt a szegénységnek, az itáliaiaknak pedig polgárjogot ígért. Bár az oligarchia megőrizte volna vezető szerepét, sokan mégis bizalmatlanok voltak a néptribunusszal szemben, aki ellen L. Március Philippus consul vezetésével sorakoztak fel.
A senatus érvénytelenítette a törvényeket, és röviddel később Drusus titokzatos körülmények között merénylet áldozata lett. Ez pedig közvetlenül kiváltója lett szövetséges háborúnak (lásd fentebb), amikor jó ideig alapvetően a fegyverek beszéltek, az elsöprő erejű polgárháború fegyverei, hogy azután kisebb-nagyobb megszakításokkal ez folytatódjék egészen addig, mígnem az államnak a „polgári villongásoktól kifáradt valamennyi tagját az állam első embere megjelölés alatt hatalma alá vette” Augustus - ahogy később Tacitus megfogalmazta (Ann., 1,1).

A beszűkült városállami kereteket ettől kezdve főleg a sok megpróbáltatással járó polgárháborúk feszegették, és csak kisebb mértékben a szelídebb belpolitikai harcok, amelyek azért alkalmanként maguk is meglehetősen durva formákat öltöttek. A szövetséges háború pusztító következményeit mindenesetre semmiképpen sem lehetett visszacsinálni. Itáliában ettől kezdve hosszú éveken át hatalmas katonai erők állomásoztak és tevékenykedtek, vagyis azon a földön, amely a második pun háború óta gyakorlatilag érintetlen volt a háborús pusztításoktól. Ráadásul ezek a seregek kikerültek a polgári ellenőrzés alól, és gyakorlatilag azt tekintették legfőbb kötelességüknek, hogy maradéktalanul teljesítsék hadvezéreik parancsait, beleértve a szabad rablás alkalmait is.
Ez a háborús horizont a későbbiekben még inkább kiszélesült, amikor 88-ban ehhez egy tengeren túli hadjárat is hozzájött, úgy azonban, hogy annak kezdete szorosan egybefonódott egy másik polgárháborúval. Azalatt ugyanis, miközben Rómát lekötötte a szövetséges háború, VI. Mithridatés Eupatór, Pontos híres királya, aki ekkor Róma legveszélyesebb ellenfelének számított, elfoglalta Bithyniát és Cappadociát.
Ügyes diplomáciával és mesterien bánva a propagandával, és mivel Róm a is túlreagálta az eseményeket, úgy tudta beállítani a helyzetet, mintha a rómaiak lettek volna az agresszorok, s mindennek következmény e lett az első mithridatési háború kirobbanása (89-85), amely a keleten működő római és itáliai üzletemberek általános lemészárlásával indult (talán 80 ezer ember megölésére került ekkor sor).

A szövetséges háborúban, főként a dél-itáliai fronton magát kitüntető Sulla nyerte el a 88-as consulatust az ekkor legerősebbnek számító nobilis család, a Metellusok támogatásával, hiszen feleségét, Caecilia Metellát is innen vette, akárcsak később Pompeius. A Máriusszal szimpatizáló néptribunus, P. Sulpicius Rufus azonban megfosztotta Sullát ettől az imperiumától, s Mariusra ruházta át, hogy így nyerje meg őt saját politikai céljainak. Bár Sulla előbb úgy nyilatkozott, hogy belenyugszik a döntésbe, később azonban, tapasztalva csapatainak támogatását, akik reménykedtek Asia kirablásának lehetőségében, végrehajtotta első „marcia su Romá”-ját, vagyis Róm a elleni menetelését. Tisztjei ugyan elhagyták, az egy L. Licinius Lucullus kivételével, és eljárása még az egyébként őt támogatókat is megdöbbentette: a hadvezér Sulpiciust hivatalában megölette, híveit pedig üldözőbe vette, úgyhogy Marius is Afrikába menekült.
Maga Sulla fegyveres erővel több törvényt keresztülvitt, ugyanakkor bele kellett nyugodnia, hogy saját jelöltjével szemben ellenségét, L. Cornelius Cinnát válasszák meg consulnak 87-re. Sulla úgy hagyta el Rómát, hogy figyelmen kívül hagyta a bírósági megidézéseket, majd partra szállt Görögországban, hogy megkezdje a Mithridatés elleni hadműveleteket.

A római hadvezér le is győzte a pontosi király erőit Chairóneiánál és Orchomenosnál, bevette és kifosztotta Athént, majd 85-ben gyors békét is kötött vele Dardanosban, hogy minél előbb visszatérjen Itáliába, ahol a marianusok ragadták kezükbe a hatalmat, többek közt a maguk „marcia su Roma”-ját is végrehajtva, sőt Cinna új hadsereget küldött ki egy másik hadvezér irányításával a Pontosszal folytatandó háborúra, így kívánva leváltani Sullát.
Bár Mithridatés egyelőre visszaadta hódításait, nyilvánvaló volt, hogy a keleti kérdés egyik fél számára sem volt teljesen rendezettnek tekinthető. Sulla ugyan időközben a maga oldalára állította a másik hadsereget, és saját fennhatósága alatt igyekezett átmenetileg elrendezni a görögországi és a kisázsiai ügyeket, melyeket még a 90-es évekből jól ismert, mindazonáltal ne m volt hajlandó tűrni ellenfeleinek itáliai hatalomgyakorlását. így a Mithridatés elleni háború újabb polgárháborúba csapott át.

Miután Mithridatést legyőzve Sulla visszatért Itáliába 83-ban, seregét ismételten Róma, illetve az ottani kormányzat ellen vezette, végrehajtva második „marcia su Roma”-ját. Ezzel pedig egy brutális polgárháború vette kezdetét, amelyből Sulla 82- ben győztesen került ki. Kíméletlenül kivégeztette az egykori szövetségesek közül kikerülő és a marianusok mellé állt samnis és marsus hadifoglyokat, s belekezdett ellenfelei tömeges kiirtásába is a proscriptiók, vagyis „halállisták” révén.
Több mint félszáz senatorral és lovaggal végeztek ilyen módon. Egészen embertelen eljárásokkal találkozunk: hullák megcsonkításával, a temetés megtagadásával, damnatio memoriaevel és teljes vagyonelkobzással, valamint a leszármazottaknak a polgárjogból történő kizárásával, hogy a politikai eljárás folyamata megfordíthatatlan legyen. Róma a politikai tisztogatás addig ismeretlen méretét kellett hogy megismerje és elszenvedje.

Maga Sulla dictator lett, a második pun háború óta először töltve be ezt a rendkívüli magistratust, azzal a céllal, hogy felülvizsgálja Róm a törvényeit (dictator legibus scribundis et rei publicae constituendae). Egyes kutatók ezzel kapcsolatban ugyan az „alkotmányos rend” revíziójáról beszélnek, ami azonban ne m pontos, mert Rómának valójában ne m volt modern értelemben vett alkotmánya, maga a res publica csak érvényes törvények tradicionális rendjében működött, ami ugyancsak a régi városállam gyakorlatához való ragaszkodást húzta alá.
A marianusok megszokott popularis intézkedési módjaival szemben Sulla az irányítás legfőbb hagyományos letéteményesének, a senatusnak a hatáskörét kívánta növelni. Ehhez létszámát eleve megkettőzte (300-ról 600-ra emelve). Ugyanakkor a néptribunusok szerepét radikálisan korlátozta, alárendelve a senatus ellenőrző tevékenységének, s fékeket helyezett a jelentősebb és magasabb rangú magistratusok működése elé is.

Az ekképp kialakult rendszer azonban ne m tudott tartósan megfelelni azoknak a kíméletlen erőfeszítéseknek, amelyekkel a római dictator keresztülvitte elképzeléseit. Halála után azon nyomban olyan mértékű reakció következett be, hogy intézkedései közül csak rendkívül kevés tudott fennmaradni. Ugyanakkor az igénybe vett módszerek, mint még látni fogjuk, sok tekintetben például szolgáltak azoknak az ambiciózus rómaiaknak, akik szerették volna áttörni a régi városállam hagyományos kereteit. Főleg Sulla rendszerének vallási és kultikus vonatkozásai voltak azok, amelyek igen tanulságosaknak bizonyultak, s még azok is megpróbálták őket követni, akik inkább a popularis eljárásokhoz tértek vissza a politikai cselekvésben.
Sulla mindenképpen nagyon tudatosan folyamodott a Város szent határának, a pomoeriumnak a kiterjesztéséhez, ami olyan ceremónia keretében történt, mely csak azokat illette meg, akik megnövelték a populus Romanust, s ezáltal mintegy Róm a újraalapítójának mutatkozott. Bár voltak, akik Sulla önkényébe n a monarchikus törekvések megnyilvánulását vélték felismerni, valószínű, hogy a római hadvezér szándéka egyáltalán nem ez volt. Ő inkább a hajdani, ideálisnak elképzelt res publicát szerette volna visszaállítani, ám ehhez a maga drasztikus módszereit alkalmazva.
Ezt igazolhatja, hogy a dictaturáról még a 81-es év vége előtt lemondott, hogy a consulatust öltse fel, majd pedig teljességgel visszavonuljon a politikai élettől. E mögött a döntése mögött aligha pusztán megromlott egészségi állapotát (ugyanis 78- ban betegségben meghal) sejthetjük okként.

Sulla tanulóiskolájából sokan kerültek ki a későbbiekben, hiszen a dictator támogatói között ott találjuk mind az ifjú Cn. Pompeius Magnust, aki Szicíliában és Afrikában szilárdította meg Sulla hatalomátvételét, mind L. Sergius Catilinát, aki Sulla nevében végrehajtotta az egyik legfőbb marianus, Marius Gratidianus kivégzését.
A Sulla által életre hívott rendszer már csak azért sem bizonyulhatott tartósnak, mert ne m sikerült felszámolnia a polgárháborúkat. Ezek Sulla halála után szinte azonnal feléledtek. Első felszítója az a M. Aemilius Lepidus, az azonos nevű későbbi triumvir apja volt, aki maga is alaposan megszedte magát Sulla proscriptióiból, s később Pompeius támogatásával lett consul 78-ban, de immár egy Sulla-ellenes platform alapján. Amikor Etruriába küldték, hogy ott leverje a földjüktől megfosztott birtokosok lázadását, maga állt a felkelők élére. Majd Gallia Cisalpina proconsulaként, amely területtel családjának kapcsolatai voltak, létszámában megerősítette hadseregét, s ő is megkezdte a maga „marcia su Romá”-ját. Csak a Város határában, a Milvius hídnál állította meg őt Catulus, a kimberek egyik korábbi legyőzője; majd Pompeius mért rá vereséget Etruriában. Nem sokkal később Lepidus Szardíniában hunyt el.

Ami a korábbi és Sulla által felszámolt marianus erőkből megmaradt, az Q. Ser- torius körül gyűlt össze Hispániában. O maga sabin eredetű lovag volt, aki katonai tapasztalatait a germáno k ellen harcoló Marius hadseregében szerezte.

87-ben már Cinnát segítette Róm a elfoglalásában, amely város mintha a belpolitikai csatározások valóságos martalékává lett volna, bár maga Sertorius ekkor ellene volt Marius római vérengzéseinek.

83-as praeturájának lejártával Hispániába ment helytartónak. Sulla győzelme után ugyan távoznia kellett innen, de 80-ban visszatért, hogy lázadást szervezzen az ibér törzsekre támaszkodva, és sikerült itt összefognia mind a marianus, mind pedig a Lepidus-felkelés menekültjeit. Ezekből valóságos ellensenatust szervezett, amelyet a törvényes római kormányzatként igyekezett beállítani. Pompeius és Metellus csak neheze n tudtak megbirkózni vele, s 72-ben a rá féltékeny alvezére, Perperna gyilkolta meg az egyébként igen karizmatikusnak látszó politikust és hadvezért.


..