logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Julius Caesar.

Pompeius tanult a 80-as évek dictatorának kudarcából, s ezért 62-es itáliai hazatérése alkalmával megkísérelt együttműködni mind a senatussal, mind a szűkebb körű nobilitasszal. Ez azonban kudarcba fulladt, úgyhogy Pompeius előbb Caesarral lépett politikai szövetségre, majd Crassusszal is.
Caesar 60-ban tért meg Itáliába katonai sikereket hoz ó Hispánia ulteriori helytartóságából, amiért triumphust remélhetett volna. Ennél azonban többre értékelte a politikai cselekvés lehetőségét. Jelöltette magát a következő évi consulságra, s meg is választották, nem kis mértékben annak a hatalmas zsákmánynak köszönhetően, amelyre helytartósága alatt tett szert az addig meglehetősen eladósodott, s így főleg Crassusnak kiszolgáltatott arisztokrata.

Hatalma gyakorlása során céljának tekintette az optimata-oppozíció visszaszorítását (ezt a másik consul, Bibulus vezette), s popularis módon olyan törvényeket vitt keresztül erőszakkal a népgyűlésen, amelyek Pompeius veteránjain kívül a római szegénység egy részének is földet adtak; jóváhagyták Pompeius keleti intézkedéseit, köztük azokat az adóbérleti intézkedéseket, amelyek éppen Crassus üzleti riválisainak érdekét szolgálták, úgyhogy Crassus ekkor még kívül kellett hogy maradjon Caesar és Pompeius érdekszövetségén.
Ez azt jelenti, hogy Kr. e. 59-ben még nemlétezett az a magánjellegű politikai szövetség, amelyet I. triumvirátus néven szoktak emlegetni. Ez valójában csak 56-ban alakulhatott meg, talán éppen Lucában, a három politikus megállapodásával, miután Caesar mind Pompeiusszal, mind Crassusszal egyezséget tudott teremteni, éspedig teljesen privát alapon, még ha a szövetkezésnek később súlyos kihatásai lettek is az állami életre. Ezt megelőzően azonban nem beszélhetünk a három politikus megegyezéses együttműködéséről.

Az ún. I. triumvirátus időpontja régóta vita tárgya a kutatásban, hiszen a szerződés természetéből adódóan - titkos megegyezés volt - a kortársaknak kevés és homályos információjuk lehetett róla, és ez az információhiány forrásainkon is érződik. Nemcsak a modern tudomány, hanem már az ókori szerzők is az események logikája alapján következtették ki a megegyezés idejét (többféle logika alapján többféle időpontot).
A legkorábbi időpontként 60 nyara jöhet szóba, ekkor tér haza Hispániából Caesar; a következő időszak 60 őszi vagy téli hónapjai, vagyis a consulválasztás utáni időszak. Ez utóbbi esetben Caesarnak a consullá választásához még nem volt szüksége Pompeiusék segítségére, azt saját „apportként” vitte a társulásba. Felmerülhet még a consulságának legeleje, 59 első hónapjai, ez esetben a megegyezést Caesar további terveinek (például a proconsulság) és programjának megvalósításához, elsősorban az első földtörvénye által keltett politikai viharokhoz kapcsolhatjuk.
Itt Cicero két levele által kínált bizonytalan információk mellett (amelyek a Crassusszal vagy Crassus nélkül kérdésben sem perdöntőek) van egy érdekes, bár szintén többféleképpen értelmezhető adalék: Crassus és Pompeius résztvétele abban a 20 fős bizottságban, amelynek feladata volt az 59 elején a senatus és Bibulus heves tiltakozásának ellenében keresztülvitt földtörvény megvalósítása. Legvégső időpontként pedig 56, a lucai találkozó adható meg; mint fentebb láttuk, e mellett Crassus érdekeine k korábbi vélhető sérelmei szólnak. Ugyan a lucai találkozó is csak egy informális egyeztetés volt az állam erős emberei között, de az itt megjelenő senatorok és magisztrátusok nagy száma mégis némileg a politikai élet részévé tette.
De ez a fontos momentum sem döntő abban a kérdésben, hogy a hagyományosabb 60-as vagy a néhány évvel későbbi dátum-e a helyes, illetve, hogy egy Caesar-Pompeius szövetség triumvirátussá bővüléséről van-e szó, vagy kezdetektől a három politikus egyezségéről.

Caesar mindenekelőtt a saját érdekét tartotta szem előtt. Ezért egy néptribunus, Vatinius segítségével öt évre magához ragadta Gallia Cisalpina és Illyricum tartományok irányítását, sőt később Gallia Transalpinát is megszerezte magának. Mindez óriási terület felett adott hatalmat a proconsulnak, a mai Dél-Franciaország területétől Észak-Itálián át egészen a Balkánig.
A provinciák feletti imperiumának meghosszabbítása később arra is lehetőséget adott Caesar számára, hogy közel tíz évre távol maradjon Rómától, ami azonban egyáltalán nem csökkentette politikai befolyását. Sőt épp ellenkezőleg: Caesar további területek meghódításával, amiért a gall háborút folytatta, óriási gazdagságra tett szert, s mivel telente többnyire Észak-Itáliában tartózkodott, s gondoskodott tevékenységét megörökítő emlékiratai római terjesztéséről is, jelentős anyagi támogatást juttatva számos eladósodott senatornak, rendkívül nagy politikai befolyásra tett szert magában Rómában, annak ellenére, hogy a senatus mind súlyosabbnak érezte azt a törést, amely közte és a római helytartó között feszült.

Caesar egy szövetséges gall törzs, az aeduusok védelmében avatkozik bele Gallia Transalpina ügyeibe a többi gall törzs, illetve az azokkal szövetséges germánok ellenében. Először a helvetiusokkal csap össze, majd legyőzi Ariovistus germán király seregét is, visszaszorítva őket a Rajnán túlra. 57- be n az északi, harcias belga törzsek ellenállását számolja fel, 56-ban pedig már Gallia meghódításáról értesítheti a senatust a saját és alvezérei sikerei eredményeként.
A terület pacifikálása azonban még évekbe telik, 56 végén a Rajnán átcsapó germánokat semmisíti meg, sőt, átkelve a Rajnán, kiszorítja Róm a új határának előteréből a germán törzseket. Britanniába is átkel, hogy az itt lakó kelták területén is megelőző és elrettentő hadjáratot folytasson (korábban segítették galliai rokonaikat). 53-ban fellázadnak a gallok, törzseik nem túl szilárd szövetségének élére az avernus Vercingetorix áll. A döntő összecsapásra Alesiánál kerül sor 52-ben, Caesar győz, és a következő évben az ellenállás maradékait is felszámolja.

Egyébként is Rómában az 50-es években éleződtek a feszültségek, és súlyos belső zavargások ütötték fel a fejüket, nem utolsósorban a néptribunusi agitációk révén, amelyek közül különösen kivált jelentőségében ama P. Clodiusé, aki kezdetben valószínűleg Pompeius és Caesar támogatását is élvezte, s akinek kalandos pályafutása azzal kezdődött, hogy 68-ban lázadást szított a Keleten hadakozó Lucullus hadseregében.
Később 61-ben azért került perbe, mert jelenlétével megsértette Bona Dea ünnepét, amelyből a férfiak ki voltak zárva. Ezzel Caesar feleségét is hírbe hozta, bár lehet, hogy az akkor már pontifex maximus Iulius Caesar így akart megszabadulni akkori asszonyától.

Clodius 59-ben adoptio révén átkerült a plebeiusok közé, s így előkelő patrícius-származása ellenére 58-ra megválasztották néptribunusnak. Ezt a tisztét a Cicero elleni fellépésre használta fel, akinek emiatt számkivetésbe kellett mennie. Clodius a nobiles ellen több szigorú intézkedést foganatosított, igyekezve megnyerni a nagyvárosi szegénységet is. Erre szolgált az ingyen gabonaosztás (annona), valamint az iparos-collegiumok legalizálása. A popularis módszerek alkalmazásában a legszélsőségesebb eljárásokig is elment, fegyveres alakulatokat is szervezve, mé g rabszolgákból is. Ebben az ellentáborból is követőkre akadt, amennyiben Milo is hasonló csapatokkal grasszált Rómában és környékén.

Clodiust kettejük bandáinak egy ilyen 52. januári összecsapása alkalmával ölték azután meg. Clodius ezt követő gyászszertartása további atrocitásokra adott alkalmat. A senatus mind kevésbé tudott ura lenni a helyzetnek. A hatalom egyre inkább átment azoknak az egymással megegyez ő politikusoknak a kezébe, akik az idők folyamán valamilyen okból mindjobban kikerültek a senatusi ellenőrzés alól, s ugyanakkor nagy clientelával, illetve hatalmas vagyonnal rendelkeztek, mint például Pompeius, Crassus és Caesar.

Miután 55-ben Pompeius és Crassus együtt voltak consulok, Crassus Syriát kapta provinciául, azzal a céllal, hogy Parthia ellen érjen el katonai sikereket, mintegy így emelkedve fel a katonai glória tekintetében másik két társához. Ez azonban nem sikerült neki, mert 53-ban Carrhaenál vereséget szenvedett, s életét vesztette. Crassus halálával, és miután Pompeius felesége is, aki Caesar leánya volt, gyermekágyban elhunyt, újból kiéleződött a hatalmi versengés a politika színterén még megmaradt Pompeius és Caesar között.

Az időközben katonai sikereket nélkülöző Pompeius kezdett mindinkább utolsó reménye lenni annak a senatusnak, amelynek tekintélyét Caesar galliai döntései mindinkább aláásták, holott egyébként magának a római hadvezérnek - minden kortársi propaganda ellenére - aligha voltak átgondolt monarchikus törekvései, semmiképpen sem állt szándékában valamiféle tyrannis, vagy ahogy ekkor latinul mondták: regnum megvalósítása. A helyzet azonban elkerülhetetlen módon újabb polgárháború irányába mutatott.
Egy senatusi döntés azt követelte Caesartól, hogy mondjon le hatalmáról provinciái felett, és bocsássa el hadseregét. Ez azt jelentette volna, hogy a Rómába visszatérő hadvezér ki lett volna szolgáltatva ellenfeleinek, akiknek lett volna idejük vádat emelni ellene, s elítéltetése aligha maradt volna el. A döntésbe való belenyugvás tehát mindenképp politikai öngyilkossággal lett volna egyenlő. Ezért Caesar aligha vállalhatott más megoldást, mint hogy azt választotta: kész lángra lobbantani a polgárháború tüzét, azét a polgárháborúét, amely később úgy vonult be a történelembe, mint a Caesar és Pompeius közti polgárháború, s amely azzal vette kezdetét, hogy Caesar átkelt a maga tartományát Itáliától akkor elválasztó határfolyón, a Rubicon (talán a mai Fiumicino Rimininél).

Az erőviszonyok közelről sem tűntek kiegyensúlyozottnak. A támadóként fellépő Caesarnak kezdetben mindössze egy legio állt közvetlenül a rendelkezésére Itáliában, miközben ellenfelének három is volt az Appennin-félszigeten. Igaz, ebből kettő korábban Caesar parancsnoksága alatt állt, és reá esküdött fel, úgyhogy félni lehetett az elpártolásától. Ugyanakkor viszont Pompeius kezén volt maga a birodalom fővárosa: Róma, s mögötte sorakozott fel a törvényes rend legfőbb letéteményese, a senatus is. Ráadásul hatalmas pompeianu s erők állomásoztak mind nyugaton, vagyis a hispániai tartományokban, mind keleten, főként az Itáliához közeli Balkánon. így kézenfekvőnek látszott, hogy Caesar hamarosan óriási harapófogóba kerülhet még akkor is, ha egyidejűleg neki is nagy és az ellenfelénél koherensebb erőt képviselő serege volt Galliában, ahonnan már meg is indult egy további légiója Itália felé.
A Iuliusok nemzetsége eme tagjának tehát nem volt szabad kivárnia, és ő valóban a rá oly jellemző gyorsasággal (celeritas) cselekedett: először kiszorította Pompeiust Itáliából, majd Rómába vonult, azután pedig felszámolta a harapófogó egyik szárát: Hispániát, ahol Pompeiushoz hű csapatok állomásoztak.
Pompeius, aki úgy állította be magát, mint a senatus által irányított res public a védelmezőjét, kezdetben ért ugyan el sikereket, de azután, 48 nyarán dönt ő vereséget szenvedett a thessaliai Pharsalosnál, és miután Egyiptomba menekült, ott meggyilkolták a partraszállása alkalmával.

A Pompeius feletti győzelmet Caesar egyéb katonai sikerei követték Egyiptomban, Pontosban, majd Afrikában és Hispániában (Kr. e. 48^45), amelyek őt az egész Római Birodalom urává tették. Közben mind nagyobb személyes hatalmat is kiépített magának, bár ezt valójában úgy tette, hogy közben a senatus tekintélyét ne csorbítsa.
Caesar politikai súlyának fokozását olyan tényezők kívánták szavatolni, mint több egymás utáni consulsága, a dictatori megbízásnak mind hosszabb időszakokra való megadása (előbb egy teljes évre, majd tíz évre, később korlátlanul), továbbá rendkívüli megtiszteltetések elfogadása, amelyek néha már-már monarchikus vagy éppen isteni státust biztosítottak számára. Mindezt ugyanakkor arra használta fel, hogy számos konstruktív reformot valósítson meg, mint amilyen például az adósságok kompromisszumos rendezése volt, illetve a tengeren túli coloniáknak a létesítése, sok római, itáliai és provinciális számára biztosítva ilyen módon a megélhetést.
Keresztülvitt egy naptárreformot is, mely voltaképpen napjainkig fennmaradt kisebb-nagyobb változtatásokkal. A központi hatalom „alkotmányos” rendezését azonban ő sem valósította meg, ő sem hajtott végre „igazi intézményes forradalmat”, miként egyesek szeretnék elhitetni, ami jelzi, hogy a senatus túlhaladottságát maga Caesar sem ismerte fel igazából. Ezt támasztja alá az a körülmény, hogy egyfelől elbocsátotta régi katonáit, másfelől tervezett parthus hadjáratával ismét külpolitikai vonalon szerette volna stabilizálni megrendült tekintélyét. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, egy kb. hatvantagú összeesküvés 44. március idusán végzett vele, azt nyilvánítva ki ürügyül, hogy királlyá kívánta tenni magát.
Ez így minden bizonnyal nem felelt mega valóságnak, de az tény, hogy Caesar működése nagymértékben közel hozta a res publica libera végét. A döntéseket ő maga hozta, nem pedig más nobilisek, akiknek tehetetlenségét a hatalommal szemben nemis próbálta meg elleplezni. Ez nagymértékben sértette a nobilitas tagjait, akik egy része el is tette őt láb alól, éspedig Pompeius curiájában, éppen az egykori hatalmi rivális kolosszális szobra előtt.


..