logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Gracchusok .

A fentebb előadott, átfogó és általános elemzést követően ideje, hogy áttekintsük a kor eseménytörténetét is, amely bővelkedett azokban a jelentős pillanatokban és személyiségekben, amelyek Európa klasszikus műveltségbeli öröksége révén többnyire példaértékűekké lettek a kontinens történeti közgondolkodása szempontjából, s az európai civilizáció megannyi területén mintegy normaként jelentkeztek.

A politikai válság kezdeteit két előkelő ifjú római politikus tevékenysége jelzi: Tiberius Sempronius Gracchusé és C. Sempronius Gracchusé, akik egy a nobilitashoz tartozó korábbi censor fiai voltak, s anyjuk, Cornelia révén az idősebb Scipio Africanus unokáinak számítottak. Anyjuk egyébként az első római matróna volt, akinek portréját a hagyomány valóban hitelesen és meglehetős pontossággal rajzolta meg. Maga a két fiatalember pedig olyan volt, hogy áthatotta őket a görög kultúra és filozófia.

Tiberius Gracchus Kr. e. 133-ban lépett fel mint néptribunus egy olyan reformtervezettel, amelynek a lényege egy földtörvény lex agraria volt. Enne k tartalmában egyébként nemvolt semmi rendkívüli. Egyáltalán nem irányozta elő a föld újrafelosztását, hanem csak az állami föld (ager publicus) egy meghatározott kategóriáját vette célba, egy régebbi törvény alapján előírva, hogy abból egy római polgár nem rendelkezhetik többel 500 iugerumnál (125 ha) , kivéve azt az esetet, hogy egy, illetve két fiúgyerek után még újabb 250-250 iugerum járt.
Az így felszabaduló föld került volna azután felosztásra a nincstelen római polgárok között. Mindez folytatni kívánta a kisbirtokos parasztság fenntartására irányuló korábbi római törekvéseket, lehetővé téve ugyanakkor, hogy az előző birtokosok a megváltás következtében a maguk megmaradó földjén egyidejűleg intenzívebb művelésre térhessenek át, miként már ilyen gazdálkodás folyt a Cato-féle villákban is.

Az állam szempontjából mindkét intézkedés előnyösnek mutatkozott, hiszen egyfelől a katonaságot erősítette volna a római kisparasztság számának emelése, s a senatusi arisztokrácia anyagi helyzetének stabilizálása is hasznos lett volna a közigazgatás tisztasága szempontjából. A törvénnyel szembeni erőteljes ellenállást ezért anna k kellett kiváltania, hogy a gracchusi elképzelés nem a senatusra alapozta a törvény kieszközlését, hanem a népgyűlésre. A törvénnyel szembeni heves oppozíció mögött tehát mindenekelőtt a politikai eljárás és módszer megkérdőjelezése állt. Ezért vették rá egyes vezető senatorok az egyik néptribunusi, M. Octaviust arra, hogy tilalmával (vető, intercessio) megakadályozza a törvény szavazásra bocsátását. Ezen akadály elhárítására azonban Tiberius ismét szokatlan megoldást választott: feltette a kérdést, hogy hivatalban maradhat-e az a néptribunus, aki szembehelyezkedik a népakarattal.

Octaviust el is távolították, egy másik személyt állítva a helyére. Így a földtörvényt megszavazták, és végrehajtásával egy háromtagú bizottságot bíztak meg. A finanszírozással kapcsolatban azonban újabb vita alakult ki, mert erre Tiberius III. Attalos pergamoni király örökségét szemelte ki, s ezzel ismételten megsértette a senatus hatáskörét, amely testületnek addig az ilyen jellegű ügyekben állást kellett foglalnia.
Ugyanakkor Tiberius a népgyűlés hagyományával is szembekerülni látszott, amennyiben a következő évre is megpályázta a néptribunátust. Ezzel pedig alkalmat kínált a tyrannisra törés vádaskodásának megfogalmazására. Egy senatori csoport Scipio Nasica pontifex maximus vezetésével rátört a választó népgyűlésre, s Tiberiust több társával együtt megölte, holttestét pedig a Tiberisbe vetette, mert az állam ellenségét nem illette meg az eltemetés. Mindez egy olyan közösségben zajlott le, amelyben a politikai ellentétek mintegy másfél évszázada erőszakmentesen rendeződtek. Most azonban a megszokott helyzettel ellentétben nem mutatkozott lehetőség a kompromisszumos megoldásra, s ez teljességgel felforgatni látszott a tradíciókat.

Az a tudományos elképzelés, hogy Gracchus törvényjavaslata elsősorban az eljárás módja (és kevésbé a törvény tartalma) miatt váltott ki heves oppozíciót, azt az ókori véleményt helyezi új megvilágításba, amely a földbérletek visszavonásában látja a fő érdeksérelmet. Enne k egy sokat citált megfogalmazása:
„A gazdagok összeverődtek, siránkoztak, a szegényeknek felhánytorgatták saját egykori nagy tetteiket, az általuk létesített ültetvényeket és épületeket, egyesek felhozták, hogy a földet pénze n vették meg szomszédaiktól, s most a földdel együtt a pénzt is elveszítik, mások atyáik sírjára hivatkozva akarták e földeket ősi birtokuknak feltüntetni. Egyesek azt emlegették, hogy feleségük hozományát költötték a földre, vagy hog y a földet leányaiknak hozományként adták, a hitelezők a földekre kiadott adósságleveleket mutogatták.” (App., b. c, 1,10, Hahn István ford.)

A heves ellenálláshoz az is hozzájárult, hogy az ager publicus okkupálói között szép számban voltak a szövetséges elitek tagjai is, akik úgy érezhették, hogy veszteségeikért maguk semmi kárpótlást sem kapnak, ahogy szegényebb polgártársaik viszont a földjuttatásból maradtak volna ki. Mindez mint már fentebb is láttuk alaposan kiélezte az ún. „szövetségeskérdést”, amely rendkívüli módon megnehezítette a beszűkült városállami vezetéssel amúgy is nagymértékben küszködő római kormányzat helyzetét.
Ezért próbálkozott meg enne k a nehézségnek az orvoslásával is az a C. Gracchus, aki 123-122-ben mint néptribunus megkísérelte megújított és részben átalakított formában továbbvinni bátyja reformkísérletét. Ezért ő megpróbálta minden lehetséges erő szövetségét szembeszegezni a senatus hatalmi pozíciójával. Ehhez a plebs rusticának felkínálta az agrárreform kibővített változatát, amelyet maga már nemcsak viritim módon képzelt el, hanem coloniák létrehozásával is, kiterjesztve a terv megvalósítását a tengeren túlra is, de úgy, hogy az itteni telepítésben már a latin joggal rendelkezők is szerepet kapjanak. Az így megszülető karthágói colonia terve

Colonia Iunonia voltaképpen már előrevetítette Caesar és Augustus későbbi nagyszabású telepítési elképzelését a provinciák határai között, ami oly fontos lépésnek mutatkozik majd a romanizáció folyamatában. Mindehhez persze voltak már bizonyos előzménye k a korábbi római politikában is.
Újszerű volt viszont, ahogy C. Gracchus a plebs urbanáról is gondoskodni kívánt olyan módon, hogy egy lex frumentaria alapján az áringadozástól függetlenül, stabil és nem túl magas áron biztosította volna számára a gabonát, amely a lakosság ezen részének legfőbb tápláléka volt. Ezzel párhuzamosan a néptribunus igyekezett önálló szerepet biztosítani azoknak a római lovagoknak, akik addig a városállamon belül a senatorok leghűségesebb segítői voltak, noha maguk nem törekedtek a cursus honorumra, amely a senatorok megkülönböztetett státusát biztosította. C. Gracchus egy lex iudiciaria révén most az equitest tette meg a legfontosabb bíróság esküdtjeivé (Índices), legalábbis felerészben, tudniillik annak a bíróságnak az élére állítva őket, amely a provinciákban elkövetett zsarolási ügyekben (de repetundis) hozott ítéletet. Ez mind a sena tori rangú helytartó, mind az addigi senatori bíráskodás egyfajta korlátozását jelentette.

A meglehetősen eltérő és heterogén csoportok érdekeit azonban neheze n lehetett hosszú távon összebékíteni és összehangolni, főleg azt követően, hogy Caius a meglehetősen népszerűtlen „szövetséges problémát” is napirendre tűzte. Ezt egyik hivataltársa, M. Livius Drusus sohasem teljesített túlígérgetéssel hiúsította meg, s a népszerűtlenné váló Gracchust már meg sem választották néptribunusnak a 121-es esztendőre.
Az ekkor fellángoló nyugtalanságot, a reformerek erőszakhoz való folyamodását használta fel ürügyül L. Opimius cónsul arra, hogy kinyilváníttassa a Senatus Consultum ultimumot, ami a szükségállapot kihirdetését jelentette. C. Gracchus és az őt támogató Fulvius Flaccus fejéért azonos súlyú arannyal fizettek meg. Ezt követően pedig Opimius helyreállította a fórumon Rómában a Concordiatemplomot, mintegy azt kívánva ezzel kifejezni: az állam meghasonlott testében helyreállt az összhang.

C. Gracchus törvényhozása legmaradandóbb mozzanatának az bizonyult, hogy ettől az időtől kezdve a publicani (az adóbérlők) igen fontos szerepet kezdtek játszani a tartományok anyagi kiaknázásában. C. Gracchus reformpolitikájának kudarca ugyanakkor jól megmutatta, hogy a senatus ellenében nem lehet tágítani a szűk városállami politikai kereteken, mert egy ilyen fellépéshez nincs meg a kellő intézményes és társadalmi alap, miként az már fentebb kifejtésre került. Enne k ellenére úgy tűnik fel, hogy nagyjából a Gracchusok időszakától lehet a római politikai életben két egymástól eltérő politikai módszerről beszélni, még ha ezek képviselői nem alkottak is önálló politikai pártokat, ahogy régebben egyes történészek elképzelték.


..