logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Marius, Sulla és a köztársaság válsága

Azokban az időkben, amikor Rómát súlyos belső bajok gyötörték, a légiók változatlanul teljesítették kötelességüket. Nem mindig a legnagyobb sikerrel, mert több volt az ellenség, mint a rátermett hadvezér, de azért annyira mégis megállták a helyüket, hogy a római külpolitika legfőbb céljainak elérését biztosítani tudták.
Időszámításunk előtt 132-ben Pergamon föllázadt a római uralom ellen. Arisztonikosz, aki III. Attalosz egyik elődjének házasságon kívül született fia volt, fölszabadította a rabszolgákat, majd két évig ellenállt a légióknak, amíg végül fogságba ejtették, Rómába vitték, és a többi lázadó okulására elrettentő példaként kivégezték. Időszámításunk előtt 125-ben a gallok megtámadták a Rómával szövetségben álló Massilia városát. Marcus Fulvius Flaccus konzul a gallok üldözése közben átlépte az Alpokat, az utána következő konzulok pedig a vereségektől sem mentes hosszú háború eredményeként elfoglalták a Pireneusokig terjedő egész területet. A rómaiak aztán a Cézanne festményeiről ismert Saint-Victoire hegy kéklő ormain túl megalapították Aquae Sextiae városát, a mai Aixen-Provence elődjét. Időszámításunk előtt 118-ban Narbo gall városból római gyarmatot létesítettek, és Gallia Narbonensis néven új tartományt szerveztek. Akkortájt a római légiók a Duna folyamvidékét is elérték, innen azonban vissza kellett vonulniuk, délnyugaton viszont elfoglalták a Baleárokat, a kalózok paradicsomát.

A légiók pajzsa azonban nem oltalmazhatta a végtelenségig a legyengült Rómát, amely a szenátus népellenes politikájának következményeként a mélyponthoz közeledett. Hiszen a légiók ereje sem volt már a régi, mert az erkölcsi züllöttség, a megvesztegethetőség, amely a városban polgárjogot nyert, immár a hadsereget is kikezdte. Mind gyakrabban fordult elő, hogy a fővezéri tisztet nem a harcban szerzett érdemek alapján, hanem a hatalmasok előszobáiban hagyott összeg nagysága szerint töltötték be. Az előkelő származású nemes ifjak fölényesen vállon veregették a csaták sebforradásos hőseit; az árulás csupán pénzkérdéssé vált. Sallustius, aki az akkori viszonyok leírására vállalkozott, művének bevezető mondatai után egyszerre csak megtorpant, s így sóhajtott fel: „Úgy látszik, hamarabb elfogy az időm, mint a megírandó anyag! ..."

A római birodalom határain túl Jugurtha numídiai király, Massinissa utóda figyelt föl elsőként a belső bajokkal vívódó Róma gyengeségére. Nem mindennapi adottságokkal rendelkezett, a hatalom megszállottjaként tört céljai felé, s féktelen becsvágyát csak az eszközök megválogatásának kíméletlensége múlta fölül. Amikor trónra lépett, meggyilkoltatta az unokafivérét, a rómaiakkal szövetségben levő Hiempsalt, s elfoglalta országát. Nem sokkal ezután másik unokatestvérének, Adherbalnak a meggyilkolására is kísérletet tett, aki szintén Róma szövetségese volt.
Adherbal Rómába menekült, hogy segítséget kérjen, de Jugurtha ezzel nem sokat törődött. Rómába küldte teljhatalmú megbízottját, s lelkére kötötte, hogy ne takarékoskodjék a pénzzel. Jól számított, ugyanis sikerült elérnie, hogy a szenátus katonaság helyett csak vizsgáló bizottságot küldött Afrikába. Jugurtha a bizottság tagjait is megvesztegette, s azok aztán Adherbal királyságának nagyobb részét neki ítélték; mindössze arra kellett kötelezettséget vállalnia, hogy most már nem bántja Adherbalt. Mihelyt azonban Adherbal visszatért Rómából, és partra szállt Numídiában, Jugurtha megtámadta országa fővárosát, Cirtát, legyőzte unokafivérét, s hogy nyugta legyen tőle, minden teketória nélkül kivégeztette. Sőt a biztonság okából fölkoncoltatta a város minden férfilakosát, akik közt néhány római polgár is akadt.

Rómában mély felháborodással fogadták a cirtai vérengzés hírét, s a népgyűlés hadat üzent Jugurthának. Amikor az időszámításunk előtti 111-ik esztendő tavaszán a római seregek partra szálltak Numídiában, Jugurtha megvesztegette a katonai vállalkozás mindkét római vezérét, s azok, mintha hadjáratuk kudarccal végződött volna, aláírták a békét. Caius Memmius néptribunnak ez sehogy sem tetszett, s követelte, hogy a szenátus rendelje Jugurthát Rómába, és vonja felelősségre a cirtai eseményekért. Jugurtha jött is, magabiztosan, aggodalom nélkül.
Memmius megkezdte a vallatást, ám ugyancsak megvesztegetett hivataltársa megtiltotta a numídiai királynak, hogy válaszoljon a feltett kérdésekre. Végül Jugurtha a maga hibájából mégis csávába került: megkísérelte egyik ellenlábasának meggyilkolását, aki a szenátus vendégeként éppen Rómában tartózkodott, amire aztán minden kiderült. A korrupt szenátorok azonban elsimították a dolgot, s Jugurthát nem büntették meg, csupán Róma elhagyására szólították föl.

— Ö, te megvehető város! — kiáltott föl Sallustius szerint, amikor kilépett a városkapun. — Menthetetlenül elbuksz, mihelyt akad valaki, aki megvásárol!

Noha Jugurtha jóslata tényekre támaszkodott, mégsem teljesedett be; úgy látszik, a történelem nem szereti a prófétákat. A háború újabb fellángolása után Numídiába küldött első római hadvezért Jugurtha megint csak megvesztegette, de ezt már a római nép nem tűrhette tovább. Széles körű vizsgálatot követelt, amely rávilágított a nemesség nagy részének megvesztegethetőségére. Az ezt követő bírói ítéletekkel igen sok szenátort kitiltottak Rómából, köztük Opimiust, a volt konzult, Gaius Gracchus halálának okozóját is.
A hadsereg irányítását tapasztalt vezérekre, valamint a feddhetetlen erkölcsű és tisztakezű Quintus Caecilius Metellusra bízták, s Metellus időszámításunk előtt 109ben Jugurtha seregeit megverte. A végső győzelmet azonban csak négy évvel később, újabb harcok után sikerült megszerezni, mégpedig Gaius Marius konzul vezetésével: Jugurthát fogságba ejtette, s időszámításunk előtt 104 januárjában bilincsekbe verve Rómába hozta. Marius tiszteletére fényes diadalmenetet rendeztek, Jugurthát pedig kivégezték.

Ugyanabban az időben, amikor Róma délen Jugurthával háborúskodott, a légióknak északon is nehéz harcokat kellett vívniuk. Időszámításunk előtt 113-ban a gall törzsekhez tartozó cimberek, majd nemsokára a germán teutonok támadták meg a római helyőrségeket. A teutonok, akik egészen a Balti-tenger térségéből szivárogtak le, bátor, fegyelmezett és önfeláldozó katonák voltak, s vezéreik a vakmerő és kockázatos vállalkozásoktól sem riadtak vissza.
A szerencse is melléjük szegődött, amit nem kis részben annak köszönhettek, hogy a római hadvezérek egymást múlták fölül a tehetetlenségben, s például időszámításunk előtt 105ben Arausium mellett 80 000 katonájuk esett el. De aztán Marius vette át a birodalom határainak védelmét. A mai AixenProvence környékének földje a provencei legendák szerint még most is annak a százezer teutonnak a vérétől piroslik, aki időszámításunk előtt 102-ben itt halt hősi halált a Marius legionáriusaival vívott csatában. Azokat a cimbereket, akik mélyen Észak-Itáliába hatoltak, Marius időszámításunk előtt 101ben a vercellaei ütközetben semmisítette meg.

Vajon azt jelentik-e ezek a győzelmek, hogy Róma kiheverte a belső válságot? Tény, hogy a nép el tudta távolítani a vezető állásokból azokat az embereket, akik súlyosan vétettek a közéleti tisztaság követelményei ellen, s a saját soraiból olyan férfiakat állított a hadsereg élére, akik kiváló hadvezérnek bizonyultak. Marius hadvezéri tehetsége egymagában aligha biztosította volna a légiók győzelmi sorozatát, ő azonban a hadsereg átfogó reformjával megteremtette azokat a feltételeket, amelyek közt fővezéri képességei maradéktalanul érvényesülhettek. Ez a reform egyúttal a római szegény sorsú lakosság problémájának bizonyos mértékű megoldását is elősegítette, hiszen ha a városi proletár nem kapott munkát és a leszegényedett paraszt nem jutott földhöz, beállhatott zsoldosnak. Egyébként Róma továbbra is belső bajokkal küszködött, és tulajdon nagyságának súlya alatt roskadozott. Mindenekelőtt az alkotmánya mondott csődöt, amelynek annak idején, amikor megszövegezték, lényegesen szerényebb kereteket kellett kitöltenie.
De a sok probléma közül eggyel a római nép végképp nem tudott megbirkózni; már Gaius Gracchus is meg akarta oldani, majd utána ellenségének fia, Marcus Livius Drusus is megpróbálkozott vele. Az itáliai szövetségesek római állampolgárságának elismerése jelentette ezt a problémát. Régi óhaja volt ez már minden szövetségesnek; hűségesen harcoltak Rómáért, viselték a háborúk terhét, viszont nem volt joguk beleszólni a döntésekbe, nem részesültek földjuttatásban, s a maguk városaiban tűrniük kellett a római hivatalnokok önkényeskedését. Amikor a szövetségesek látták, hogy szép szóval sohasem érhetik el az egyenjogúságot, megüzenték a háborút Rómának.

Ez a háború két évig tartott (i. e. 90-88), s Diodórosz azt írja róla, hogy „ádázabb küzdelmet hozott, mint minden előbbi". Egyesítette magában az idegen földön megvívott csaták és a belháborúk hátrányait, s egész Itália harcmezővé változott. A rómaiakhoz csak az etruszkok és umberek maradtak hűségesek, a többi néptörzs a marszusok és szamnitok vezetésével szövetségbe tömörült. A harc sokáig és váltakozó szerencsével folyt, amíg végül a rómaiak, akiknek két konzuljuk is hősi halált halt, s különben sem akarták kizárni a megbékélés lehetőségét, beadták a derekukat.
Időszámításunk előtt 90-ben Lucius Julius Caesar törvényével a Rómához hű szövetségesek megkapták az állampolgárságot, majd i. e. 89-ben Plautius és Papirius néptribunok törvénye azok számára is biztosította az állampolgári jogokat, akik két hónapon belül leteszik a fegyvert. Legtovább a marszusok álltak ellen, akik ki akarták használni a rómaiak újabb, keleti nehézségeit, s még Rómára is szemet vetettek. De amidőn vezérük, Quintus Pompaedius Silo elesett, ők is megadták magukat.

„Háromszázezer ember áldozta föl az életét — amint Velleius Paterculus írja —, amíg végre Itália minden szabad lakosát megillették az állampolgári jogok. S közvetlenül megelőzőleg kétszázezer elszánt férfi halt meg ezeknek a jogoknak védelmében.”

Ám elég volt-e a félmillió halott, hogy megszűnjék a vérontás, és véget érjenek a belviszályok?


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969