logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Crassus, Pompeius és Caesar

Spartacus felkelésének leverése nem hozta meg Róma számára sem a szokásos hadizsákmányt, sem a remélt nyugalmat. Legföljebb az uralkodó osztály önbizalmát fokozta, hogy most már majd csak elbánik a többi ellenséggel is. Márpedig ellenség akadt mindenütt bőven: nyugaton, Hispániában Sertorius mint független uralkodó szembefordult Rómával, keleten új háború tört ki Mithridatésszel, Róma földközi-tengeri kikötőiben a kalózok garázdálkodtak.

Rómában sem volt kedvezőbb a helyzet. Alighogy Sulla meghalt, a városban mind magasabbra csaptak a békétlenség hullámai. Főleg a proletárok forrongtak, akik az olcsó gabonaárak felújítását és a néptribunok hatalmának visszaadását követelték; a szegényparasztok földet igényeltek, amelyet akkoriban kizárólag a kiszolgált katonák közt osztottak szét; a proskribáltak rokonai az elkobzott vagyonok visszaszármaztatását és állampolgári jogaik újbóli elismerését sürgették; de szép számmal akadtak békétlenkedők a nemesek körében is, akik az állam igazgatására gyakorolt befolyásuk elvesztését nehezményezték. Elsőként Marcus Aemilius Lepidus állt elő a Sullaféle alkotmány reformjának követelésével, s miután a reformot mint konzulnak nem sikerült végrehajtania (i. e. 78-ban), erőszakhoz folyamodott. Felkelését azonban elfojtották, s ezt követőleg Sulla hívei annyira megszilárdították hatalmukat, hogy erőik megosztásával mind nyugaton, mind keleten vállalni merték a harcot.
Sertoriust a legelőkelőbb nemesek egyike, Gnaeus Pompeius vállalta, aki mint Sulla hadvezére már bebizonyította kivételes képességeit. A Hispániában uraskodó Sertorius megbuktatását személyes ügynek is tekintette, mivel vagyonának jelentős részét éppen a hispániai birtokok képezték. Az első összecsapás alkalmával azonban kiderült, hogy Sertorius komoly ellenfél, aki nemcsak jól szervezett hadseregére támaszkodott, hanem számíthatott az ibér arisztokrácia segítségére is, amely a „Róma ellen oltalmat adó" férfiút tisztelte benne. Néhány vereség után a hadiszerencse Pompeiushoz pártolt; Sertorius táborát mind súlyosabb ellentétek gyengítették, amelyek összeesküvésbe torkolltak, s a végén Sertoriust megölték. De gyilkosára és utódára, Marcus Perpernára még kegyetlenebb sors várt: időszámításunk előtt 72-ben döntő vereséget szenvedett Pompeiustól, fogságba esett és kivégezték.
Hispánia tehát ismét Róma birtokába került.

Mialatt Pompeius nyugaton a szakadárokkal hadakozott, a szenátus Lucius Licinius Lucullus vezetésével keletre is légiókat küldött. A hadjárat sikeresen indult, győzelmeket is hozott, de a római igényekhez képest bizonyos mértékig lassan folytatódott, úgyhogy hét esztendő elteltével végképp elfogyott a szenátus türelme. Így azután a szenátorok időszámításunk előtt 66-ban a keleti haderő főparancsnokságát Pompeiusra bízták, aki éppen akkor érkezett meg a tengerről, ahol 500 hajóból álló flottájával alapos tisztogató munkát végzett a kalózok között.
A hazarendelt Lucullus majdnem teljesen hátat fordított a közügyeknek, s inkább birtokainak igazgatásával, valamint dús lakomák rendezésével foglalkozott. Ha hadvezéri minőségben nem szerzett is hírt, nevet és dicsőséget, ínyencsége közmondásossá vált, s a „lukulluszi lakomákon" az utókor rokonszenvvel emlékezik az ízek és zamatok egykori szakértőjére. Lucullus győzelmeinek érett gyümölcsét Pompeius aratta le; az elfoglalt területeken megalapította Bithünia és Pontus tartományokat, s eljutott egészen a Kaukázusig.

Hazatérőben Szíriát is meghódította, területén szintén római provinciát szervezett, s később Júdeát is hozzácsatolta. Jeruzsálemben arról értesült, hogy VI. Mithridatész, a rómaiak esküdt ellensége, öngyilkosságot követett el. Pompeius összebarátkozott Mithridatész fiával és utódjával, Pharnakész királlyal, majd szövetséget kötött vele. Miután ilyképpen minden keleti megbízatásának tökéletesen eleget tett, időszámításunk előtt 62ben visszatért Rómába.
Azokban az időkben, amikor Pompeius sorra aratta hispániai győzelmeit, Crassus pedig vérbe fojtotta Spartacus felkelését, szinte mindenki biztosra vette, hogy Róma visszakanyarodik a Sullától és Mariustól lemásolt diktatúrához, vagy legalábbis — ahogy H. G. Wells mondja — a „hadvezérek köztársaságához".
A két győztes főparancsnok, Pompeius és Crassus, a római politikai élet legbefolyásosabb tényezői közé tartozott. Bár féltékenykedtek egymásra, mégis mindketten helyeselték a Sulla alkotmányában foglalt legszigorúbb rendelkezések hatálytalanításának politikai programját. Időszámításunk előtt 70ben konzullá választatták magukat, és számos reformot hajtottak végre: visszahelyezték a néptribunokat régi hatalmukba, kiterjesztették a cenzor hatáskörét, az igazságszolgáltatásban megint fontos szerepet kaptak a lovagok.

A Sulla diktatúráját megelőző idők alkotmányosságának helyreállítását a népgyűlésre ruházott eredeti jogkör elismerése tetőzte be, de ez már a két hadvezér után következő konzulok érdeme volt. Pompeius és Crassus mind súlyosabb ellentéteinek ugyanis szakítás lett a vége. Am ez a búcsú mégsem volt annyira barátságtalan, hogy fegyveres összetűzéssé fajult volna; a szenátus mindenesetre jónak látta, ha magához ragadja a hatalmat. Elmaradt tehát a polgárháború, s Róma a katonai diktatúrától is megmenekült; látszatra a rendet és békességet semmi sem fenyegette.
Nem vitás, hogy a háborús győzelmek és az alkotmányreform eredményeként Rómában meglehetősen rendeződtek a viszonyok. Ha Marcus Tullius Cicero beszédeinek reánk maradt szövegét és hátrahagyott leveleit olvassuk (Cicero éppen azokban az időkben kezdte meg politikai pályafutását: időszámításunk előtt 66-ban praetorrá, majd 63ban konzullá választották), úgy érezzük, hogy Róma akkor élte át köztársasági demokráciájának „klasszikus korát". Nem kellett diktátorra bíznia a sorsát, az állam ügyeit a szenátus intézte, a hivatalok az alkotmány szellemében működtek, a polgárság jogait és kötelességeit törvények határozták meg, a tisztviselőket a nép választotta. Igen ám, de Cicero beszédeiből és leveleiből az is kiviláglik (nem szólva az egyéb forrásokról), hogy ezúttal is igazat kell adnunk azoknak a javíthatatlan gyanakvóknak, akik mindenre hamar rámondják: „a látszat csal".

A római köztársaság hivatalait választás útján töltötték be, ez tagadhatatlan tény, csakhogy a választók szavazatait meg lehetett vásárolni. Sőt választások idején az érdekeltek a szavazatok árfolyamát is megállapították, amely a kérdéses hivatal fontossága és jövedelmezősége szerint ingadozott, s a közvélemény inkább a jelöltek fukarságát pellengérezte ki, nem pedig azok bőkezűségét, akik tisztességtelen ráígéréssel gáncsolták el versenytársukat. A választók megvesztegetését büntető törvények ott ékeskedtek a márványtáblákon (akkoriban a törvényeket még nem papírra nyomtatták), de ha az ügyetlen vesztegetők valamelyike a választásokon pórul járt, s bíróság elé került, Cicero egyebek közt ezekkel a szavakkal védte:
— Utóvégre régen bevett szokás, hogy a kisemberek ajándékokat kapnak polgártársaiktól. Más történetíróktól pedig arról értesülünk, hogy „az állam javát szolgáló ilyen megvesztegetési öszszegeket nem utasította vissza" még a fiatalabb Marcus Porcius Cato, a köztársaság becsületének oly híres védelmezője sem.

A közvetlen megvesztegetéseken kívül fontos szerepet játszottak a választási harcban a polgárok tiszteletére rendezett lakomák, a gabonaosztogatások és ,a nyilvános játékok, s éppilyen szokásosak voltak a választások előtti ígéretek is, amelyek teljesítésekor a hivatalba jutott tisztviselők gyakran megkerülték a törvényes rendelkezéseket. A választási költségeket a jelöltek maguk fedezték, amit persze valamiképpen be kellett hozniuk, de hivataluk erre elegendő lehetőséget adott, annak ellenére (vagy inkább: épp azért), hogy nem kaptak fizetést.

A korrupt politikai élet nem volt és nem is maradt kizárólag Róma sajátossága, de itt ennek a megvásárolhatóságnak sajátos jelleget adott az a tény, hogy a római nép széles tömegeit is megmételyezte. A városi szegénység a rabszolgatartó társadalmi rend viszonyai közt nem vehetett részt a termelési folyamatban, s amint az időszámításunk előtti 64-es, Servius Rullus néptribun nevéhez fűződő földreformjavaslat kudarca is megmutatta, a szegény néprétegeket még a földjuttatások sem érdekelték többé.
A római nincstelenek egyszerűen csak ahhoz ragaszkodtak, hogy Rómában éljenek, s élvezzék a helyzetükből adódó előnyöket. Róma proletariátusának szabadságát bilincsek nem korlátozták, sőt ez a népréteg is jogokat kapott, s így szavazhatott, mégpedig akár arra is, aki többet fizetett. Ilyen körülmények között lumpenproletariátussá süllyedt, s jelszava az volt: Panem et eireenses! (Kenyeret és cirkuszi játékokat!)

A római köztársaság tehát, a viszonyok rendezettségének külső jelei ellenére, részint azoknak a gazdagoknak játékszerévé vált, akik meg tudták vásárolni a szavazatokat, részint pedig — de csak látszólag — azok is beavatkozhattak a köztársaság sorsának irányításába, akik lehetőséget kaptak szavazataik árusítására.
Időszámításunk előtt 66-ban, majd 63-ban Lucius Sergius Catilina, egy leszegényedett nemes tett kísérletet a hatalom megszerzésére, akinek anyagi eszközök hiányában vesztegetésekre nem tellett ugyan, viszont joggal számíthatott az optimaták és populárok táborában egyaránt szép számmal található elégedetlenek barátságára. Összeesküvésének tervéről azonban Cicero, az akkori konzul még idejében értesült, s kemény kézzel vérbe fojtotta a lázadók próbálkozását. Catilina az időszámításunk előtti 62ik esztendő tavaszán kisszámú csapatának élén elesett az etruriai Pistoria mellett vívott csatában. Bár ez a zendülés a köztársaságra nem jelentett különösebb veszedelmet, mégis nyugtalanító kérdéseket vetett felszínre.

Mi történne, ha olyan valaki akarná megkaparintani a hatalmat, aki ügyesebb, mint Catilina, s elegendő pénzzel és nagy katonasággal rendelkezik? Mi lenne például, ha Pompeius vagy Crassus vállalkozna ilyesmire? Mindketten a legnagyobb felháborodással nyilatkoztak a zilált helyzetről, s mind a ketten úgy érezték, hogy a szenátus súlyosan megsértette őket. Crassusnak például Spartacus leverése után a szenátus nem engedte meg, hogy diadalmenetben (triumphus) vonuljon a Capitoliumra, s csak egyszerű hódoló üdvözlés (ovatio) keretében ünnepelhette meg a győzelmét. Pompeius pedig azért sértődött meg, mert a szenátus nem hagyta jóvá a keleti hadjárat után megtett intézkedéseit, sőt katonáinak nem volt hajlandó földet juttatni.

Ámde Pompeiust és Crassust áthidalhatatlannak látszó ellentétek választották el egymástól. S csak időszámításunk előtt 60ban tűnt föl az az ember, aki kibékítette őket. Sőt szövetségre lépett velük, „hogy az államban ne történjék olyasmi, ami hármuk közül valamelyiknek nem tetszene."

Ezt a szövetséget az „első triumvirátusnak" nevezték, s megalakítását Caius Julius Caesar kezdeményezte.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969