logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A rabszolgák fegyvert ragadnak - Spartacus

„Az eddigi vérontások és polgári villongások csupán a kezdetet jelentették. A pártvezérek csak most álltak a nagy hadseregek élére, hogy megütközzenek, mint egy háborúban, s a győzelem díjaként ott hevert előttük a haza. A küzdelem rögtön a szövetségesekkel megvívott háború után megindult ..."

Előbb azonban néhány szót ezekről a pártokról és vezérekről. Valóban politikai pártok voltak, noha nem tartottak fönn titkárságokat, nem dolgozták ki szervezeti szabályzatukat, és nem írták elő a tagdíjfizetési kötelezettséget, ahogy manapság szokásos. Azért alakultak meg, hogy védjék a különböző társadalmi osztályok és csoportok érdekeit. Egyébként ilyen pártok Görögországban már régóta léteztek (a keleti kényurak országaiban pártokról szó sem lehetett, ott legföljebb az udvaroncok alkottak önző érdekvédelmi csoportot).
A római politikai pártok éles elkülönülése a Gracchus fivérek idején következett be. A nép érdekeiért harcoló politikai csoport, amely a földreform végrehajtását és az államigazgatás demokratizálását követelte, a populárok pártja nevet kapta [populares: a populus, „nép" szóból), míg a szenátusi nemesség érdekcsoportját, amely a konzervatív szemléleteket védelmezte, az optimaták pártjaként emlegették [optimates: az optimus, „legjobb" szóból).
A populárok számbeli többségéhez nem fért kétség, az optimaták meglehetősen gyenge osztályalapját viszont erősítették a kliensek, valamint az ingadozó és szavazatukat áruba bocsátó polgári rétegek. A lovagok nem nagy, de gazdaságilag jelentős osztálya nem szervezett külön pártot; mindig azokat támogatta, akiktől pillanatnyilag többet várhatott, ám rendszerint közelebb állt a populárokhoz, mint az optimatákhoz.

Amíg a populárok legfőbb támaszát a népgyűlés jelentette, az optimaták a szenátust tartották bevehetetlen bástyájuknak. A politikai harc azonban nemcsak ebben a két törvényhozó testületben és a választások idején tombolt; fokozatosan az utcára is átterjedt, mégpedig főképp a törvényjavaslatok sorsa fölötti szavazás előtt. Ilyenkor a szemben álló felek már nem elégedtek meg a szócsatával, nézeteltéréseiket az ököljog érvényesítésével tisztázták, s a csetepaté nemegyszer véres verekedéssé fajult. Tovább romlott a helyzet, ha az ellenfelek egyike terrorral próbálta megfélemlíteni a másikat. Történelmi szempontból fontosnak tartjuk annak a megállapítását, hogy a politikai küzdőtéren elsőként az optimaták nyúltak a terror fegyveréhez.
A Gracchus fivérek és leghűségesebb harcostársaik felszámolásának módszereiről már megemlékeztünk. A populárok további vezéreit, Saturninus néptribunt és Glaucius konzult, közvetlenül a Curia épületében ölték meg az optimaták hívei, mert a kiszolgált katonák részére is földet követeltek. Megölték a fiatalabb Marcus Livius Drusust is, aki a földreform következetes végrehajtását és a szövetségesek római állampolgárságának elismerését javasolta. A populárok erőszakra erőszakkal válaszoltak; híveik viszonzásul agyonverték Memmiust, a volt néptribunt, ki átpártolt az optimatákhoz. Időszámításunk előtt 100 táján ezek a harcok és erőszakosságok mármár polgárháborúra emlékeztettek. S nemsokára a polgárháború elemi erővel dúló vihara végigsöpört az egész birodalmon.

Az időszámításunk előtti II. évszázad alkonyán ezek a harcok új, de egyáltalán nem meglepő jelleget öltöttek: a fegyveres összecsapások elharapózásával párhuzamosan a szemben álló felek élén mind gyakrabban tűntek föl a katonai rátermettséggel bíró vezérek. A populárok irányítását a Jugurtha fölött diadalmaskodó Gaius Marius konzul vette át, míg az optimaták Cecilius után arra a Lucius Cornelius Sullára bízták a sorsukat, akinek katonái annak idején Jugurthát fogságba ejtették.
Marius a hatalom birtokosainak hagyományos meghatározása szerint „új ember", homo novus volt. Időszámításunk előtt 155-ben egy szegény paraszt vagy talán csak napszámos fiaként Cereatae latin faluban született, melynek később Cereatae Marianae lett a neve, s Casamare, „Marius háza" változatban mindmáig őrzi az egykori nagy hadvezér emlékét. Marius fiatal korában nem tett szert semmiféle műveltségre, egyszerű sorkatonaként lépett a hadseregbe, részt vett a numantiai csatában, s hőstetteivel annyira kitűnt, hogy miután visszatért Rómába, időszámításunk előtt 119-ben néptribunná választották. Később mint quaestort Hispániába küldték, s inkább érdekből, mint szerelemből feleségül vette a Juliusok arisztokrata nemzetségének tagját, Juliát.

A Jugurthaféle háború idején előbb Metellus mellé osztották be, s mint legátus, a hadvezér segítőtársa teljesített szolgálatot, majd időszámításunk előtt 108ban megválasztották konzulnak. Hadvezéri tehetségét az is bizonyítja, hogy konzuli megbízatásának lejárta után is a hadsereg főparancsnoka maradhatott. Amikor néhány fővezér a teutonokkal és cimberekkel vívott harcokban kudarcot vallott, a népgyűlés — minden hagyomány megtagadásával — ismét Mariusra bízta a konzuli tisztet, mégpedig öt éven át egymás után (i. e. 104-100). Katonái éppúgy kedvelték, mint a római nép, amire egyenes jellemével és becsületességével méltán rászolgált.
Gondoskodott katonáiról, s a kiszolgált harcosok további sorsát is figyelemmel kísérte; jól tudta, hogy mit követelnek meg az állam és mit a hadsereg érdekei. Történelmi nézőpontból semmiképp sem tulajdoníthatunk jelentőséget annak, hogy a nemesség véleménye szerint mindig paraszt volt, és az is maradt, aki a görög színházban szemlátomást és leplezetlenül unatkozott, no és az sem érdekelhet minket különösebben, hogy állítólag túlzott előszeretettel hódolt Bacchusnak, s egyetlen boroskancsót sem talált elég nagynak. Történelmileg sokkal fontosabbnak tartjuk azt a tényt, hogy igen hamar megszokta a hatalmat, s uralomvágyában sokszor az alkotmányosságról is megfeledkezett.

Sulla — előbb Marius alárendeltje, majd ellensége — szintén kiemelkedő hadvezéri erényekkel rendelkezett. Értett katonái nyelvén, akik a legnagyobb tisztelettel vették körül. Jellemét a végletek közt hullámzó hangulatok határozták meg: józan, hűvös tárgyilagosságát időnként túlhajtott és érthetetlen babonás félelem váltotta föl; telhetetlen kapzsiságát némelykor csak tékozló bőkezűsége múlta fölül; higgadt megfontoltsága néha féktelen kíméletlenségbe csapott át; vissza-visszatért a régi szokásokhoz, ugyanakkor megvetette a hagyományokat. Mariustól eltérőleg nem mindennapi műveltségével is kitűnt; nagyra becsülte a görög bölcselőket, de azért ez sem akadályozta meg abban, hogy kegyetlenebbül földúlja Athént, mint hajdan a barbárok. Plutarkhosz még a szellemességét is megemlíti, s megírja például, hogy amikor egy nem éppen tehetséges költő fölolvasta neki egyik versét, amelyben az egekig magasztalta, Sulla gazdagon megjutalmazta a derék poétát, de azzal a feltétellel, ha soha többé nem ír verset.
A két szemben álló hadvezér találkozójára, vagyis a populárok és optimaták első nagy fegyveres öszszecsapására közvetlenül az itáliai szövetségesekkel megkötött egyezség után került sor. Időközben ugyanis az történt, hogy VI. Mithridatész pontuszi király — kihasználva az Itáliában uralkodó általános zűrzavart — támadást intézett néhány jelentéktelenebb kisázsiai állam ellen, amelyek Rómával függőségi viszonyban voltak. „Ázsia atyjának és oltalmazójának" hirdette magát, s ennek bizonyítására parancsot adott ki, hogy meghatározott időpontban minden Ázsiában megtelepedett rómait — tekintet nélkül nemére és korára — öljenek meg.
Az ókor e rettenetes éjszakája után, amelynek 80 000 ember esett áldozatául, Mithridatész nagy hadsereggel Görögországba hajózott, s Athénben Róma ellenes kormányt juttatott uralomra. A szenátus azonnal hadat üzent a pontuszi királynak, de a büntető hadjárat megindításával várnia kellett, amíg véget nem ér a háború a szövetségesekkel. Időszámításunk előtt 88ban aztán elindult keletre az a hat légió, amelynek fővezérségét a szenátus Sullára bízta. Mihelyt azonban Sulla elhagyta a várost, a népgyűlés úgy határozott, hogy ne Sulla, hanem Marius legyen a Görögországba tartó hadak főparancsnoka. Ez a döntés elsősorban Marius katonáinak irigységére vezethető vissza, akik nem akartak lemondani a zsákmány lehetőségéről, no de a szenátus határozatának megváltoztatásában Marius becsvágya is fontos szerepet játszott.

A népgyűlés tehát Sulla után küldte katonai megbízottait, hogy tudassák vele a leváltásáról intézkedő döntést. A futárok a campaniai Nolában érték utol Sullát, ő azonban nem vette tudomásul a népgyűlés határozatát, s a zsákmányra szintén számító katonái a hírhozókat a helyszínen megölték. A visszarendelt légiók ezután viharos gyűlést tartottak, amelynek végén szószólójuk fölhívta az elmozdított fővezért, hogy bosszulja meg a sérelmet, s forduljon Róma ellen. Nem volt szükség hosszas rábeszélésre; Sulla minden különösebb fontolgatás és a történetírók tollára kívánkozó bármilyen felkiáltás nélkül egyszerűen hátraarcot vezényelt, s néhány napi menetelés után Rómában termett. Az esquilinusi piactéren, a mai Santa Maria Maggiore bazilika közelében találkozott Marius nagy hirtelen riadóztatott katonaságával, egy óra leforgása alatt legyőzte, és Róma mindenható ura lett.

A gyors győzelmet Sulla ugyancsak kihasználta. Mindenekelőtt legfőbb ellenségeivel számolt le: tizenkét köztársasági tisztviselőt minden bírósági tárgyalás mellőzésével halálra ítélt, Publius Sulpicius Rufus néptribunt meggyilkoltatta, s fejét a Forumon kitette közszemlére. Az elmenekült Marius után egy cimber hadifogoly személyében bérgyilkost küldött, az azonban az egykori csaták győztes hadvezérének láttán kiejtette a tőrt a kezéből. Marius ezután a falvak lakosságának támogatásával előbb a Nápolyi-öbölben levő Ischia szigetére menekült, majd eljutott Afrikába, ahol további üldözöttek csatlakoztak hozzá.
Miután Sulla fölszámolta az ellenzéket, a nemesség érdekeinek védelmében számos törvényt adott ki, amelyek egyikemásika régen elavult jogokat újított föl, s helyenként „Servius Tullius alkotmányára" hivatkozott. Róma ügyeinek ilyetén rendezése után fölszedelőzködött, hogy ismét elinduljon Mithridatész ellen.

Sulla távozását Marius hívei mintegy jeladásnak tekintették; kezdtek visszaszállingózni Rómába, ahol mindenekelőtt a populárokkal rokonszenvező Lucius Cornelius Cinna konzul vette őket pártfogásába. Az optimaták erre a konzult törvénytelenül megfosztották hivatalától. Az életét féltő Cinna Campaniába menekült, ahol a nolai helyőrséget sikerült a maga oldalára állítania, majd seregét felszabadított rabszolgákkal egészítette ki. Ezután hazahívta Afrikából Mariust, és Sullához hasonlóan ő is Róma ellen vonult. Közvetlen támadásra azonban nem mert vállalkozni, tehát körülkerítette a várost, s várta, amíg az éhség megadásra kényszeríti a rómaiakat.
Nem kellett sokat várnia. Öt nap és öt éjjel tartott azután a politikai ellenfelek mészárlása, s hűtlenségéért Cinna konzultársának, Gnaeus Octaviusnak és Marcus Antoniusnak, a neves szónoknak is életével kellett fizetnie. Időszámításunk előtt 86-ban mind a két győztest, Cinnát és Mariust is konzullá választották, s az újdonsült konzulok első intézkedésükkel hatálytalanították Sulla minden törvényét. Marius nem érte meg hetedik konzulságának végét (már januárban meghalt), Cinna azonban időszámításunk előtt 84-ig konzul maradt, amikor egy katonai zendülés során Ancona adriai-tengeri kikötőben megölték.

Ezalatt Sulla folytatta háborúját Mithridatész ellen. Időszámításunk előtt 87-ben Boiotiában legyőzte Mithridatész seregeit, majd Athén ostromába kezdett. Könyörtelenül kiirtatta Lükeion és Akadémeia ősi ligetét, ahol egykoron Arisztotelész és Platón tanította a diákjait, majd amikor időszámításunk előtt 86 márciusában megrohamozta és bevette a várost, egész lakosságával és minden műkincsével együtt odadobta prédául a katonáinak. Ugyanennek az esztendőnek az őszén végleg kiszorította Mithridatészt Görögországból, s békére kényszerítette.
A nagy győzelem hatására még azok a katonák is átálltak hozzá, akiket Cinna küldött ellene. Megerősített hadaival megszállta Kisázsia jelentős részét, és lakosságára hatalmas hadisarcot vetett ki (a meghódított területeket 33 000 talentum megfizetésére kötelezte). Miután itt megszilárdította hatalmát, az időszámításunk előtti 83-ik esztendő tavaszán 40 000 főnyi hadseregével elindult Rómába, hogy végleg leszámoljon ellenfeleivel.

Marius hívei fölkészültek a védelemre, ám Sulla sem volt rest. Több itáliai várossal szövetséget kötött, lakosságuknak megígérte, hogy hűségük jutalmául meghagyja római állampolgárságukat, majd az optimaták által segítségére küldött katonasággal kiegészülten (főként az ifjú Gnaeus Pompeius bizonyult bőkezűnek, aki a maga költségén két légiót állított föl) egymás után megverte az útját álló seregek vezéreit.
A döntő ütközetre időszámításunk előtt 83 őszén a Porta Collina mellett került sor (egyébként ez az egykori csatatér ma már a római városfalakon belül van), s a nagy erőpróba Sulla döntő győzelmével végződött. Sulla most már kielégíthette féktelen bosszúvágyát, s törvényektől független, megbízatási idővel nem korlátozott diktátornak kiáltatta ki magát.

Sulla olyan kegyetlen tömegmészárlással kezdte meg uralmát, amilyenre addig az időig a történelemben nem akadt példa, de hasonló arányú vérengzés azóta is csak ritkán fordult elő. Politikai ellenfeleinek felszámolására külön módszert dolgozott ki: a neki nem tetsző politikai és közéleti tényezőket összeíratta (ez volt az ún. proskripció ), majd a névjegyzékeket kiegészítés céljából hívei rendelkezésére bocsátotta, s az így proskribált személyeket törvényen kívül helyezte. Hogy aztán ezek a személyek bűnösök vagy ártatlanok voltake, annak kivizsgálására nem óhajtott időt fecsérelni. Aki egy proskribált embert följelentett, előállított vagy megölt, illő jutalomban részesült, mégpedig rendszerint az áldozat elkobzott vagyonából kapott megfelelő hányadot; s hogy ezt az embervadászatot sokan az egyéni ellentétek önkényes elintézésére is fölhasználták, az a napnál világosabb.
Néhány nappal „a zsarnokok fölött aratott győzelem" után 2600 római lovag és 90 szenátor póznára tűzött feje sorakozott egymás mellett a Forumon, a kevésbé fontos polgárok fejét nem is vették számba a történetírók. Plutarkhosz viszont megírja, hogy egy ízben a halálra ítélt áldozatok velőtrázó jajkiáltásai miatt félbe kellett szakítani a szenátus ülését, Sulla azonban megnyugtatta a szenátorokat, hogy „csupán néhány gonosztevőt büntetnek meg az ő parancsára" (a több ezer szamnit hadifogoly fájdalmas ordítása és halálhörgése hallatszott be a szenátus épületébe, akiket nyilvánosan, a Marsmezőn koncoltak föl).
A proskripciót Sulla a városok és törzsek földvagyonának tömeges kisajátításával egészítette ki, ám a földet nem az elszegényedett parasztok, hanem kiszolgált katonái, politikai uszályhordozói és főképp azok kapták meg, akiknek volt pénzük a birtokvásárlásra. De Sullának mégsem sikerült minden ellenfelét kiirtania; sokan a birodalom peremtartományaiba menekültek, sőt közülük például Marius egyik odaadó híve, Quintus Sertorius még ellenkormányt is alakított Hispániában.

Azok a reformok, amelyeket Sulla végrehajtott, kereken egy évszázaddal vetették vissza Rómát és intézményeit a fejlődésben. A hatáskörüktől megfosztott néptribunok legföljebb csak mint a plebejusok ügyeinek szószólói léphettek föl, a cenzorok hatalma gyakorlatilag megszűnt, a konzulok jogköre lényegesen szűkebbre korlátozódott, s a népgyűlés csupán a szenátus előzetes jóváhagyásával adhatott ki törvényeket. S ezenfelül végső fokon mindig Sulla döntött, aki időszámításunk előtt 83-ban meghatározatlan időtartamra diktátori hatalommal ruháztatta föl magát. Időszámításunk előtt 79ben azonban erről a hatalomról váratlanul lemondott, mégpedig állítólagos betegsége miatt. Visszavonult vidéki birtokára, ahol egy évvel később meghalt.

Appianosz szerint „Sulla még a halála után is rettenes volt"; igaz ugyan, hogy élete végén Marius sem volt kevésbé rettenetes. A zsarnokok elleni harc nevében tengernyi vért ontottak ki, s rémuralommal tartották fönn hatalmukat; akaratuk többet számított, mint a törvény. A polgárság és a gondjukra bízott pártok helyett zsoldos hadseregre támaszkodtak, s céljaikat katonai vállalkozásokkal valósították meg. Győzelmeikkel Róma egyetlen problémáját sem oldották meg, a köztársaság alkotmányát nemhogy alkalmazták volna az új körülményekhez, hanem lábbal tiporták és tönkretették. Sőt Sulla, aki következetesebben tört egyéni céljai felé, mint Marius, majdnem monarchikusnak mondható hatalmat összpontosított a kezében.

„A köztársaság tehát halálra volt ítélve — állapítja meg Montesquieu a polgárháborúkból levont végső következtetéseként —, és már csak az volt a kérdés, hogy ki és hogyan temeti el."

S nincs rá okunk, hogy ezzel a véleménnyel ne értsünk egyet.

Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969