logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A nagyságból adódó problémák

Az a gyorsaság, amellyel Róma megszerezte a hatalmat a Földközi-tenger fölött, az egész akkor ismert világot megdöbbentette, de mégis Rómában éreztette leginkább a hatását. Új problémák merültek föl, amelyek a maguk bonyolultságával fölülmúlták mindazokat, amelyeket Rómának a múltban meg kellett oldania. Az ismert történetíróknál is találóbban jellemezte az akkori helyzetet egy ismeretlen költő: „A diadalmas Róma majdnem összeroppant saját hatalmának súlya alatt!"

Ezek a problémák nem csupán az újonnan meghódított területek igazgatásával függtek össze, ahogy az első pillanatban gondolhatnók. A különböző fejlődési fokon álló népek és törzsek sokasága által lakott birodalom összetartása megkövetelte ugyan a kiemelkedő szervezőképességet és a politikai józanságot, ám a rómaiak általában minden különösebb nehézség nélkül megbirkóztak ezzel a feladattal. A latinokra jellemző rendérzék jóvoltából Róma egységes rendszerbe tudta foglalni az uralma alatt élő népek igazgatását, a politikai érzék birtokában pedig hamarosan megértette, hogy az egység fontos követelményeként a sokrétűséget is figyelembe kell vennie.
Az idősebb Scipio az időszámításunk előtti II. évszázad elején azt ajánlotta, hogy Róma alakítsa ki maga körül a függő viszonyban levő államok rendszerét, de elgondolását nem sikerült elfogadtatnia. Nézetével szemben, Tiberius Sempronius Grachchusszal és Marcus Porcius Catóval az élen, azoknak az álláspontja győzött, akik azt javasolták, hogy Róma létesítsen tartományokat, a meghódított területek közvetlen igazgatását vazallus államok megalakításával kapcsolja egybe, s erősítse meg a szövetségesekre gyakorolt befolyását. Ennek eredményeként született meg a birodalom igazgatásának az a rendszere, amely semmiféle szilárd rendszerre nem emlékeztetett ugyan, ám a rómaiaknak megfelelt. Annál is inkább, mert a birodalom rendje fölött a légiók őrködtek.
Mindenképpen érthető, hogy Rómának az új helyzetben új külpolitikai problémákkal is szembe kellett néznie. Ezek megoldásának feladata hol a diplomatákra, hol a katonákra hárult, hiszen a rómaiak politikai céljaik megvalósításakor a háborút már régóta bevált eszköznek tartották. S ha a légiók nemegyszer nehéz körülmények közé kerültek is, a végén mindig bebizonyították, hogy számítani lehet rájuk. Az igazi problémák, amelyek Rómát alattomos betegség módjára gyötörték, a belpolitikai viszonyokból adódtak.

A karthágóiak fölött aratott első és utolsó győzelem közti „nagy évszázad" folyamán Róma gazdasági alapjában és lakosságának osztálytagozódásában egyaránt mélyreható változások következtek be. Ezeket főként a háború terhének és hasznának egyenlőtlen megosztása idézte elő. A szenátusi nemesség szolgáltatta Rómának a hadvezéreket és a tartományi helytartókat, a lovagok rendje adta a fegyvert és a pénzt, az egyszerű nép pedig katonákkal és hősi halottakkal növelte Róma dicsőségét. A rengeteg kincs, amely zsákmány és hadisarc formájában Rómába özönlött, csak a gazdagok vagyonát gyarapította, a szegények azonban tovább szegényedtek. Az aránylag szilárd társadalmi egyensúly, amely a plebejusok és patríciusok harcának eredményeként létrejött, hovatovább megbillent, s a viszonyok úgy alakultak, hogy a helyreállítása lehetetlenné vált.
A társadalmi fejlődés során bekövetkezett változások a római lakosság legjelentősebb rétegét, a szabad parasztságot érintették legérzékenyebben. E társadalmi réteg katonaköteles tagjai néha hosszú esztendőkre is kénytelenek voltak otthagyni gazdaságukat, de a többi mezőgazdasági kisüzem is csak tengődött, vagy pedig egészen tönkrement. Az állam a lakosság és a hadsereg ellátásának biztosítása végett a tartományokból olcsón vásárolt vagy elkobzott gabonát hozott be, ami komoly kereskedelmi versenyt és további súlyos csapást jelentett a mezőgazdasági dolgozók számára. Ugyanakkor a nagybirtokosok mind fokozottabb mértékben vették igénybe a meghódított területekről Itáliába szállított rabszolgák munkáját, úgyhogy a rabszolgamunka olcsósága és a nagybirtokok szakszerűbb gazdálkodása miatt a szabad parasztoknak még az a reményük sem maradt meg, hogy arcuk verítékének munkájával fönntartsák magukat. A nemesség azokat a hatalmas anyagi eszközöket, amelyeket a tartományok könyörtelen kizsákmányolásával, üzérkedéssel, lelketlen uzsorával, külkereskedelmi ügyletekkel és nem utolsósorban a nagybirtokok termékeinek értékesítésével szerzett, túlnyomórészt földvásárlásokra fordította; megvette az áruba bocsátott köztelkeket, a kisemberek földjét, sőt az is gyakran előfordult, hogy a kisparasztok parcelláit a „földbirtokok tagosításának" keretében erőszakkal kisajátította.

Erre a folyamatra, amely a rabszolgatartó rend ősi formájának kialakulásához vezetett, bizonyos fokig a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok is rávilágítanak. Az időszámításunk előtt 164-ben megtartott cenzus, azaz vagyonbecslés szerint Itáliában 337 000 római polgárnak volt földvagyona, s ez a szám i. e. 159-ig 328 000 főre csökkent, időszámításunk előtt 136-ban pedig már csak 318 000 főt tett ki. Ami a rabszolgák számának növekedését illeti, az előző fejezetben közölt adatokat csupán még eggyel egészítjük ki: az időszámításunk előtti II. évszázad közepe táján egyedül Délosz szigetének rabszolgapiacán naponta átlagban 10 000 rabszolga cserélt gazdát.

Találóan jellemzi ezt a társadalmi fejlődést Appianosz, amikor a következőket írja:
„Azok a gazdagok, akik az eredetileg nem nekik juttatott földből jelentős területeket kaparintottak meg, saját földjükhöz fokozatosan az elszegényedett parasztok szomszédos telkeit is hozzácsatolták, mégpedig vagy pénzért vásárolták meg, vagy erőszakkal tették rá a kezüket, úgyhogy lassanként a nem nagy kiterjedésű birtokok latifundiumokká, uradalmakká terebélyesedtek.
A föld megművelésére és az állatállományok gondozására rabszolgákat kezdtek vásárolni, mert a szabad polgárokat a mezőgazdasági munkától elvonta a katonai szolgálat. Ezenkívül maga a rabszolga-kereskedelem is szépen jövedelmezett, mivel a katonai szolgálatot nem teljesítő rabszolgák számos utódot hoztak világra. A birtokosok mérhetetlenül meggazdagodtak, a földeket azonban ellepték a rabszolgák. A szabad parasztok száma Itáliában csökkent, mert nyomorban tengődtek, nem bírták az adóterheket, s katonai vállalkozásokban vettek részt. De amikor ezek a nehézségek enyhültek, és megszűntek a kötelezettségek, akkor is munka nélkül maradtak, mivel a föld a gazdagok tulajdonában volt, akik a földet nem a saját polgártársaikkal, hanem rabszolgákkal műveltették meg."

A termelési eszközöktől megfosztott szabad parasztok súlyos helyzetükből kivezető utat kerestek: elhagyták falujukat, Rómába költöztek, ahol aztán az állam által nyújtott segélyből tartották fönn magukat, s a gazdagok kegyeiért versenyeztek, akiknek az évente megrendezett választások idején eladták a szavazatukat. Munkát Rómában sem találtak, hiszen a rabszolgák sokasága olcsóbban dolgozott. Így aztán a szabad parasztok csak a szegények tömegeit növelték, s egyebük nem volt, mint hogy megillette őket a római polgár rangja.
„A római proletárok nem váltak bérmunkássá állapítja meg Marx —, hanem mint naplopók még inkább rászolgáltak a megvetésre, mint nemrégen az Egyesült Államok déli részének »fehér koldusnépsége«, s Rómában ugyanakkor nem a kapitalista, hanem a rabszolgatartó termelési mód alakult ki." A látszólag szilárd és hatalmas Róma a belső ellentétek magasra csapó hullámain hánykolódott.

A gazdagok és szegények ellentéte erkölcsi romlásba torkollott; a közéleti vezetőket a fényűző életmód, a dölyf és a megvesztegethetőség jellemezte, a nép körében szaporodtak a bűncselekmények, és terjedtek a szertelen keleti istenkultuszok, a rabszolgák lázadoztak.

„A nemesség méltóságtudata önkénnyé, a nép szabadságszeretete szabadossággá kezdett változni — írja Sallustius. — Mindenki vitt, lopott, zsákmányolt. S a világuralom a mértéktelen és szégyentelen kapzsiság uralmává fajult, amely meggyalázott és földúlt mindent, nem törődött senkivel és semmivel, semmi sem volt szent előtte ..."

De azért mégis akadtak Rómában egyesek, akik a bajok orvoslására törekedtek. A konzervatív politikusok a rendelkezésre álló törvényes eszközökkel próbáltak célt érni. Marcus Porcius Cato kizárta a szenátusból a züllött erkölcsű és kicsapongó életmódot folytató szenátorokat, bevezette a fényűzési adót, s a régi erkölcsi tisztaság uralmának helyreállításáért harcolt. Ám inkább hírt és dicsőséget aratott, mintsem sikereket.

Az uralkodó osztály haladóbb szellemű képviselői néhány részleges reformjukkal főként a szavazatok megvásárolhatóságának és a tartományok kiszipolyozásának lehetőségeit akarták kiküszöbölni. Egy-két reformtörvényt sikerült is elfogadtatniuk, de az általános hanyatlás igazi okai ezzel korántsem szűntek meg. Sokkal mélyrehatóbb követelésekkel álltak elő a demokrata vezetők, akik az átfogó földreformért, a nemesség politikai egyeduralmának megdöntéséért és a polgárjogok kiterjesztéséért vették föl a küzdelmet.

E követelések teljesítéséért föllángoltak a harcok, majd polgárháborúkká szélesedtek, s a végén megásták a római köztársaság sírját.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969