logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A két Grachchus a földért és demokráciáért vívott harcban

Annak, aki akkoriban a római társadalom gyökeres reformjáért megindult harc élére mert állni, nem kis bátorsággal kellett rendelkeznie; föltétlenül többet kockáztatott, mint az, aki az ellenséggel szemben a csatarend álvonalában rohamra sorakozott föl. Mivel a reformmozgalom hívei nem találtak maguk közt tapasztalt államférfiakat, két fiatal ember, a két Gracchus fivér vállalta az elszánt küzdelem irányítását.
A fivérek köztiszteletben álló plebejus családból, a Semproniusok nemzetségéből származtak; apjuk mint katona és diplomata szolgálta Rómát, anyjuk az idősebb Scipio lánya volt. Az a ház, amelyben felnőttek, a mind általánosabb ziláltság közepette is a hagyományos római erények szigete maradt. Szüleik gondos nevelésben részesítették őket, s hogy a filozófiában és szónoklattanban jártasságot szerezzenek, görög mestereket fogadtak melléjük. Tiberius, az idősebb, aki időszámításunk előtt 163-ban született, Karthágó bástyáin harcolt, majd Hispániában quaestori tisztet töltött be. Öccse, a kilenc évvel fiatalabb Gaius, Rómában kezdte hivatalnoki pályafutását.
Tiszta kéz és forró szív jellemezte mindkettőjüket; éleslátásukkal, amely kétezer esztendő múltán is megérdemli csodálatunkat, föltárták Róma hanyatlásának alapvető okait, s egyidejűleg meghatározták az okok elhárításának azt a módját, amely az akkori gazdasági és társadalmi viszonyok figyelembevételével a legésszerűbbnek mutatkozott, tehát mindenekelőtt a szabad parasztság talpra állítását és a római társadalmi rend demokratizálását tűzték ki célul.

„Még az Itália földjén élő vadnak is megvan a maga barlangja vagy odúja, ám azoknak az embereknek, akik Itáliáért harcolnak és életüket áldozzák, a levegőn és napfényen kívül nincs egyebük. Nincs födél a fejük fölött, s állandó lakhelyüktől megfosztottan csatangolnak asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt. A hadvezérek becsapják a katonákat, amikor arra biztatják őket, hogy harcoljanak az ősök sírhantjáért és a templomokért, ugyanakkor sok rómainak nincs házi oltára sem, és nem tudja, hol van őseinek a sírja. A római népet az ország urának szokták nevezni, viszont a nép fiainak egy darabka saját földjük sincs."

Ezeket a szavakat Plutarkhosz mondatja Tiberius Sempronius Gracchusszal; talán nem egészen hitelesek, de mindenesetre jól érzékeltetik azt a lelkesedést, amellyel az idősebb fivér a politikai harcba indult. Időszámításunk előtt 134.ben hazatért Hispániából, mivel nem értett egyet azzal a könyörtelen politikával, amelyet a szenátus Numantia város megrendszabályozása végett szükségesnek tartott.

Rómában vigasztalan kép fogadta. A város tele volt lerongyolódott szerencsétlenekkel, akik önhibájukon kívül föld és megélhetés nélkül maradtak. A középületek és templomok falain feliratok éktelenkedtek, amelyek földet követeltek a nincstelenek számára. Tiberius Sempronius Gracchus azonnal látta, hogy a helyzet rendkívül kiéleződött, s haladéktalanul cselekedni kell. Az időszámításunk előtti 133-ik esztendőre néptribunnak jelöltette magát, és meg is választották.
A fiatal, alig huszonkilenc éves néptribun ügyes politikusnak bizonyult. A nép támogatására joggal számított, de a nemesség egy részének rokonszenvét is sikerült megszereznie. Földreformtervezetet dolgozott ki, ám számítva az akadékoskodók ellenállására, kijelentette, hogy a javaslat voltaképpen csak Licinius és Sextius törvényének felújítása, amelyet már időszámításunk előtt 367-ben hoztak, s azóta is hatályban áll, ha egyes rendelkezései bizonyos fokig feledésbe merültek is. A törvényjavaslatot azonban taktikai okokból nem a saját nevében, ha nem a politikai körökben nagy tekintélynek örvendő Scaevola fivérek útján terjesztette be. Ily módon már eleve biztosította Appius Claudiusnak, a szenátus fejének jóindulatát. A javaslat a földtulajdon legnagyobb megengedett terjedelmét viszonylag méltányosan állapította meg, mégpedig azzal a követelménnyel összhangban, amelyet Marcus Porcius Cato A földművelésről című munkája az „eszményi földbirtokkal" szemben támaszt. Eszerint a családfő legföljebb 500 hold földet birtokolhat, felnőtt fiait pedig 250-250 hold illeti meg, de ugyanakkor egy család földvagyonának terjedelme nem haladhatja túl az 1000 holdat (körülbelül 250 mai hektárnak felel meg).
A törvénytervezet továbbá azt javasolta, hogy a fennmaradó mezőgazdasági talajterületet térítés ellenében engedjék át a földreform céljaira, aztán 30 holdanként osszák szét a parasztok között, mégpedig mint örökölhető és el nem idegeníthető földvagyont, amely után az új tulajdonosoknak csak mérsékelt adót kell majd fizetniük. S végül: a törvény rendelkezéseinek végrehajtására széles jogkörrel felruházott háromtagú bizottság létesüljön.

Bár a törvényjavaslat csupán a legnagyobb földbirtokokat érintette, a szenátorok többsége mégis ellene volt. Tiberius Gracchus élt a néptribunokat megillető vétójoggal, s a szenátus határozatát hatálytalanította, sőt bezáratta Saturnus templomát is, ahol az államkincstárt őrizték. A nemesség azonban még egy vasat tartott a tűzben: Marcus Octavius, a másik néptribun a nagybirtokosok közé tartozott, s a nemesség embere volt. Amikor a reformtörvényt a népgyűlés napirendre tűzte, ez ellen viszont Marcus Octavius emelt vétót. Erre Tiberius Gracchus olyan tettre határozta el magát, amely mind az ideig példa nélkül állt.

— Lehete néptribun az olyan ember, aki szembefordul a nép érdekeivel? — tette föl a kérdést a szónoki emelvényről, s fölkérte a népgyűlést, hogy szavazással nyilvánítsa ki véleményét. A többség a kérdésre nemmel válaszolt, s Tiberius Gracchus ezek után megfosztotta néptribuntársát hivatalától. A népgyűlés a földreformtörvényt megszavazta, a végrehajtására megalakult bizottság pedig munkához látott.
A szenátusi hagyományok szerint Tiberius Grachchus fellépése Marcus Octavius ellen „lázadás" volt, a plebejusok viszont épp ellenkezőleg, úgy látták, hogy érvényesültek a nép felségjogai, s a népgyűlés élt azzal az elidegeníthetetlen jogával, amelynek értelmében a régi hagyományok figyelembevétele nélkül, szabadon dönthet. Kétségtelen azonban, hogy az akkori körülmények között Tiberius Gracchus magatartását forradalminak bélyegezték, a fiatal néptribun azonban ezzel nem sokat törődött.
Amikor III. Attalosz pergamoni király meghalt, s országát végrendeletileg Rómára hagyta, Tiberius Gracchus kiharcolta, hogy az örökölt királyság állampénztárának sorsáról ne a szenátus döntsön. Ő aztán a pergamoni örökséget azoknak a parasztoknak a támogatására fordította, akik a reformtörvény alapján földet kaptak. Ezzel ismét megsértette a hagyományokat, ám harmadszor is szembefordult velük, mégpedig időszámításunk előtt 133 nyarán, amikor elhatározta, hogy újból jelölteti magát a néptribun tisztségére.

Tiberius Gracchus ismételt jelöltségét a római nép döntő többsége nagy helyesléssel fogadta, belátta ugyanis, hogy a száz év alatt felgyülemlett problémák megoldására kevés az egy esztendő. A fiatal néptribun hivatali megbízatásának második évében a legkövetkezetesebben végre akarta hajtani a földreformot, amelynek megvalósítását részint tárgyi okok, részint a nagybirtokosok mesterkedései hátráltatták. Azt tervezte, hogy az igazságszolgáltatást demokratikus alapokra helyezi, továbbá törvényjavaslatot nyújt be a katonai szolgálat idejének lerövidítésére, s esetleg más törvénytervezeteket is kidolgoz, amelyek elfogadása föltétlenül Róma javára vált volna.
Ellenségei azonban ezeket a terveket csupán egyetlen szándékban sűrítették össze: állítólag zsarnoki és királyi hatalomra vágyott! A szenátorok egy csoportja fölszólította a konzulokat, hogy Tiberius Gracchusszal mint az állam ellenségével szemben alkalmazzanak erélyes eszközöket. Am a konzulok nem tettek eleget a követelésnek; világosan látták ugyanis, hogy Tiberius Gracchus bűnösségében maguk a szenátorok sem hisznek. Erre Publius Cornelius Scipio Nasica pontifex a választások napján utcai verekedést szervezett, amelynek során egy bérgyilkos megölte Tiberius Gracchust.

Elég sok esetet ismerünk a történelemből, amikor a hatalom birtokosai a „törvényes rend" védelmében törvénytelen eszközökhöz folyamodtak; Tiberius Gracchus esete is csak az uralkodó osztály szándékainak leplezetlenségével különbözik a hasonló erőszakosságok többségétől. A politikai ellenfél fizikai felszámolása azonban még nem jelenti eszméinek és tetteinek halálát is, amennyiben ezek a társadalom döntő hányadának érdekeit szolgálják. Most is az történt, hogy a nemesség maga kényszerült a „lázadó néptribun" földreformjának végrehajtására. Igaz, hogy kelletlenül és csak azért tette, mert félt a forradalomtól, s föld helyett inkább csak ígéreteket osztogatott, ám halogató politikáját csupán addig folytathatta, amíg Tiberius öccse, Gaius meg nem jelent a színen.
Gaius Sempronius Gracchus bátyjának néptribunsága idején a földosztási bizottság tagja volt, s bár alig töltötte be tizenkilencedik életévét, jól megállta helyét, úgyhogy a nemesség akarata ellenére fivérének halála után is megtarthatta tisztségét. Amikor ezt követőleg Szardíniában quaestor lett, a nemesség azzal a váddal próbálta megbélyegezni, hogy részt vett a fregellaei Róma ellenes felkelésben. Mihelyt Gaius Gracchus erről tudomást szerzett, Visszatért Rómába, bírál ,elé állt, s végül fölmentették a koholt vád alól. A tömegek általános rokonszenve vette körül, ami arra késztette, hogy pályázzék elhunyt bátyja hivatalára; a néptribuni tisztség betöltésére különben maga is vágyott. Időszámításunk előtt 124ben tehát jelöltette magát (az i. e. 123as esztendőre), s meg is választották, majd i. e. 123ban már nem is volt szükség a jelöltségére, hogy újból megválasszák.

A fiatalabb Gracchus bátyja megkezdett művének befejezését tűzte ki életcélul. Ennek a célnak elérése végett elhatározta, hogy a plebejusok legszélesebb rétegeit a szenátus ellen egyesíti, mert a szenátorokban látta fivére halálának értelmi szerzőit és a legsürgősebb reformok megvalósításának legfőbb akadályozóit. Olyan politikai programot dolgozott ki, amely nemcsak a parasztság és a földnélküliek, hanem a városi szegénység és a lovagok rendjének érdekeit is szem előtt tartotta, de tervezett reformjaiban Róma itáliai szövetségeseinek jogos kívánságairól sem feledkezett meg. Már maga az a tény, hogy a római és itáliai lakosság többségének érdekeit közös nevezőre tudta hozni, cáfolhatatlanul bizonyítja: nagy távlatokban gondolkodó politikai egyéniség volt, nem csoda tehát, hogy a nép őt tekintette a köztársaság reménységének.

A népgyűlés által megszavazott első törvénye alapján felelősségre vonta mindazokat, akik a fivére ellen megindított hajszában megszegték a törvényeket. Az igazságosság s nem a bosszúvágy vezérelte; akire rábizonyították, hogy bátyja barátait kiüldözte Rómából, annak most el kellett hagynia Rómát. Második törvényével kiszélesítette a római polgároknak azt a jogát, hogy súlyos büntetés esetén a népgyűléshez föllebbezhettek, s ezt a jogot a katonákra is kiterjesztette. Harmadik törvénye kimondotta, hogy a szegény polgároknak az (állam a legalacsonyabb áron köteles a gabonát eladni. Ezzel a törvénnyel a római közigazgatásban az az elv érvényesült, amelynek értelmében mindenekelőtt az állam kötelessége, hogy a szegények megélhetését biztosítsa.
Törvényt adott ki a lovagok rendjének tagjai érdekében is, akik a nagybirtokos nemesség után a lakosság legvagyonosabb csoportját alkották; ez a törvény lehetővé tette számukra, hogy a birodalom keleti területein széles körű pénzügyi műveleteket bonyolíthattak le, s mint az állami adójövedelem bérlői főként Ázsia tartományban tevékenykedhettek. További törvénye szerint a lovagok helyet kaptak azokban a törvénykezési bizottságokban, amelyek a tartományi tisztviselők visszaélései ügyében ítélkeztek; így a lovagok a szenátusi nemesség tagjai fölött is ítéletet mondhattak, amivel Gaius Gracchus — ahogy Appianosz mondja — „valóban súlyos csapást mért a szenátusra".

A vagyontalan lakosság megsegítése, valamint a gazdasági élet fellendítése végett országutakat építtetett és gyarmatokat alapított, s elhatározta, hogy az egyik, Junoniának nevezett gyarmatot éppen Karthágó elátkozott földjén létesíti. Egyidejűleg ő irányította a földosztó bizottság munkáját, s amint az akkortájt megtartott cenzus adataiból következtethetünk, ennek a bizottságnak jóvoltából körülbelül 80 000 paraszt kapott földet.
Igaz, hogy az imént felsorolt törvények közül egyet sem sikerült simán, a szenátus ellenvetései nélkül megszavaztatni. S hogy ebben a politikai harcban a szenátus milyen módszerekhez folyamodott, arról Plutarkhosztól értesülünk, aki többek közt ezeket írja:

„Gaius egyik hivataltársa Livius Drusus volt ... A nemesség hozzá fordult, s elérte azt, hogy Livius a maga néptribuni hivatalát a szenátus szolgálatába állította. Törvényjavaslatokat nyújtott be, amelyekből hiányzott minden becsületes szándék és segítőkészség, s csupán azt célozták, hogy üres ígérgetésekkel és a nép hiúságát legyező kitételeikkel háttérbe szorítsák Gaiust, amint az a komédiákban szokásos. Ezzel a szenátus azt a látszatot keltette, hogy semmi kifogása sincs Gaius intézkedései ellen, s kizárólag személyileg akarja őt megsemmisíteni vagy lehetetlenné tenni. Amikor Gaius két gyarmat megalapítását javasolta, hogy ott a legjobb polgárok megtalálják boldogulásukat, demagógiával vádolták; viszont amikor Livius tizenkét gyarmatot javasolt, s egyet-egyet háromezer vagyontalan polgárral akart benépesíteni, a szenátus támogatta az elgondolást. Amikor Gaius fölosztotta a földet a szegények között, s kötelességükké tette, hogy ellenszolgáltatásul illetéket fizessenek az állampénztárba, a nép kegyeit kereső hízelgőnek bélyegezték; amikor azonban Livius azt indítványozta, hogy a földhözjuttatottakat mentesítsék az illeték fizetése alól, a szenátorok egyetértettek vele ... Livius egyébként minden megnyilatkozása alkalmával hangoztatta, hogy valamennyi törvényjavaslata a szenátus határozatán alapszik, amely gondoskodik a népről."

A politikai harc jellemzésére említsük meg még a következő esetet: Junonia gyarmat megalapításakor a jósok bebizonyították, hogy maguk az istenek is Gaius Gracchus ellen fordultak, hiszen a gyarmat határköveit kitúrták a farkasok.

De a legnagyobb ellenállásba Gaiusnak az a javaslata ütközött, hogy adják meg a római állampolgárságot mindazoknak a szövetségeseknek, akik a háborúkban Rómának segítséget nyújtottak. Ezúttal a népből is akadtak ellenzői; mintha csak a mesebeli szegény ember támadt volna föl, aki sajnálta a másiktól, hogy még egy koldusbotot akar magának faragni. A törvényjavaslatot nem szavazták meg, sőt Lucius Opimius konzul, a fiatal néptribun egyik esküdt ellensége, még arra is fölszólította a népgyűlést, hogy a Junonia megalapításáról intézkedő törvényt hatálytalanítsa.
A népgyűlés tanácskozása közben Opimius szolgája megsértette Grachchus híveit, amiből verekedés támadt, s az általános dulakodásban a szolgát megölték. Erre Opimius összehívta a szenátust, s az a legnagyobb készséggel fölhatalmazta őt a szerinte szükségesnek mutatkozó minden intézkedés megtételére. A konzul készenlétbe helyezte a krétai zsoldosokat, majd fölvonult Gracchus ellen, aki az Aventinus erdő borította lejtőin rendezkedett be védelemre. Megkezdődött a harc, s az ádáz küzdelemben Gracchus elvesztette híveinek többségét. Ekkor egy barátja, név szerint Laetorius, kérve: az üldözött néptribunt, hogy adja föl a hősi küzdelmet, s mentse meg magát a jobb időkre. Laetorius ezután kis csapatával fedezte Gracchus menekülését azon a hídon, amelyet valamikor Horatius Cocles védett az etruszk támadókkal szemben. Gaius Gracchusnak sikerült átjutnia a Tiberis jobb partjára, de hamarosan belátta, hogy végzetét nem kerülheti el. S nehogy ellenségei kezébe jusson, megkérte Euporus nevű rabszolgáját, hogy ölje meg. Euporus engedelmeskedett, de aztán önmagával is végzett. Holttestükre másnap reggel Lucius Septumuleius konzul talált rá; Opimius, a másik konzul Gracchus fejét ugyanolyan súlyú arannyal váltotta meg.

Gaius Sempronius Gracchus halála után a római nemesség olyan intézkedéseket léptetett életbe, amelyeket mai gyűjtőnevükön „fehér terrornak" mondanánk. A hős néptribun több mint háromezer párthíve senyvedt el a börtönökben, vagy végezte életét a vesztőhelyen. A győztesek tomboló dühe nem ismert határt; még azt sem átallották, hogy a szenátustól külön határozatot erőszakoljanak ki, amely megtiltotta a Gracchusok anyjának a gyászruha viselését, s a két fivért még halottaikban is gyalázták.

„A római nép azonban nemsokára megmutatta —írja Plutarkhosz —, hogy a Gracchus fivérek mennyi szeretetet és gyászt hagytak hátra az emberek szívében. A rómaiak városuk egyik legfontosabb pontján szobrot állítottak nekik, megszentelték azt a helyet, ahol megölték őket, évszakonként áldozatokat mutattak be a tiszteletükre; sokan naponta elhozták áldozatukat, s arccal a földre borultak, mintha az istenek templomainak valamelyikébe léptek volna."
A Gracchus fivéreknek a jogaiért harcoló emberiség örök emléket állított; jelentőségük a korok múlásával nemhogy halványult volna, sőt inkább eszményi magaslatokra emelkedett. Nevük különösen a nagy francia forradalom idején ragyogott föl ismét, amikor például a saját keresztneve elhagyásával Gracchus Babeufnek hívatta magát az a férfi, akiről Marx mint „az első aktív kommunista párt megalapítójáról" emlékezik meg.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969