logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A kocka el van vetve

Caesar a római történelemnek kétségtelenül az egyik legnagyobb alakja. A kiváló hadvezér, az ügyes politikus és az előrelátó államférfi tulajdonságait egyesítette magában. Egyéniségét a céltudatosság, önbizalom és következetesség, a megfontoltság és a gyors elhatározás, a szigor és nagylelkűség, de mindenekfölött a mérhetetlen becsvágy jellemezte. Olyan korban született, amikor képességeit és tulajdonságait maradéktalanul érvényesíthette. Jelentősége azokban az években sem csökkent, amidőn a közvélemény a nagy személyiségek tisztelete helyett átmenetileg inkább a lebecsülésükre hajlott, s nevének maradandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Caesar nevet a császári és cári cím még ma is elevenen őrzi.

A nagy államférfiakhoz hasonlóan Caesar is rendkívül bonyolult egyéniség volt. Ahogy Napóleon és Nagy Frigyes példaképnek tekinthette, éppúgy utánozhatták az olyan diktátorok is, mint Mussolini és Hitler; ugyanakkor a haladó szellemű emberek is olyan személyiségnek tartják, aki meg tudta oldani a megoldásra váró problémákat. Jellemének és tetteinek megítélésében a csodálat már az ókori idők óta rosszallással váltakozik; egyéniségét hol magasztalják, hol pedig sárba rántják.
A fiatalabb Cato zsarnoknak nevezi, aki megfojtotta a köztársaságot; Catullus, a költő úgy emlegeti, mint „elfajzott Romulust"; a császárság hívei Ovidiusszal együtt ekképpen lelkesednek: „Isteni férfiú!" Más és más képet festenek róla azok a történetírók is, akik pedig körülbelül azonos értékmérők figyelembevételével alkották meg véleményüket. Theodor Mommsen például Róma történelme című munkájának harmadik részében igen élénk színekkel és szemléltető módon jellemzi Caesart (minden emberi, politikai és katonai erény megtestesítőjének mondja), viszont ehhez Eduard Meyer Caesar monarchiája című tanulmányában a következőket fűzi: „Persze olyan ember, mint Mommsen Caesarja, sohasem létezett".
De a történészek nézeteltéréseinél sokkal szembetűnőbbek azok a szélsőségek, amelyekkel a szépirodalmi és színpadi művek szerzői rajzolják meg Caesar alakját; hasonlítsuk össze például Shakespeare és G. B. Shaw színpadi Caesarját, vagy gondoljunk csak Voskovec és Werich Caesar figurájára. Egyszóval: ahány Caesarról írt mű, annyi Caesar, márpedig Caesar csak egy volt.

Caius Julius Caesar az időszámításunk előtti 100ik esztendő júliusának 13. napján (az évszám nem egészen biztos) a Juliusok patrícius nemzetségéből született, amely inkább ősi eredetével büszkélkedhetett, mintsem jelentőségével tűnt ki. Apja mindössze praetorságig vitte, anyja az Aureliusok plebejus nemzetségéből származott, s a mondai Juluson, vagyis Ascaniuson kívül az egész családban Caesar nagynénje, Julia számított a legrangosabbnak, aki Gaius Mariushoz ment feleségül.
Caesar tehát rokonságba került Mariusszal, s ez a tény önmagában is a populárok táborában határozta meg a helyét. Marius védőszárnyai alatt (akkoriban az ilyen pártfogásnak protectio volt a neve) kezdte meg közéleti pályafutását, s tizenhárom éves korában Juppiter papjainak testületébe lépett. Ezután mindinkább megszilárdította kapcsolatait a populárokkal, majd mint alig tizenhét éves ifjú házasságot kötött Cornaliával, Marius utódának, Cinnának a lányával.
Amikor Rómában Sulla uralomra jutott, az újdonsült diktátor azt tanácsolta Caesarnak, hogy váljék el a legnagyobb ellenfeleinek családjába tartozó feleségétől, de ő erre nem mutatkozott hajlandónak, és Sulla haragja elől megszökött a városból. Sulla besúgói azonban fölfedezték a rejtekhelyét, s ezúttal csak a besúgók megvesztegetése árán menekült meg.
Közben a Vestaszüzek, akik istennőjük templomában az örök tüzet őrizték, meglágyították Sulla szívét, s a diktátor megkegyelmezett Caesarnak. De ő ezt a kegyet csupán arra használta föl, hogy miután visszatért Rómába, most már törvényes úton hagyta el a várost.

Időszámításunk előtt 81-ben csatlakozott a keleti légiókhoz, hősiesen harcolt Mithridatész és a kalózok ellen, s egyéni bátorságának jutalmaként a „polgárok koszorújával" tüntették ki. Időszámításunk előtt 78-ban Sulla halálának hírére hátat fordított a háborúnak, s Rómában termett.

Politikai pályafutása nem valami fényesen indult. Első komolyabb ténykedéseként Sulla két hívét zsarolás vádjával bíróság elé állította, s bár a két zsarolót nem ítélték el, Caesar bátor kiállásával megszerezte a tömegek rokonszenvét. Amikor Lepidus harcot hirdetett Sulla hívei ellen, minden várakozás ellenére sem tartott vele, mert nem bízott a vállalkozás sikerében, de Sertoriusnak sem sikerült Caesart a maga oldalára állítania.
Az ifjú Caesar, aki akkoriban még nem rendelkezett elegendő pénzzel, de különösebb dicsőség sem övezte a homlokát, a tisztázatlan politikai erőviszonyok láttán azt találta a leghelyesebbnek, ha egy időre visszavonul, s nem mutatkozik a Forumon. Rhodosz szigetére távozott, s a szónoklás művészetének elsajátítására fordította minden idejét. Innen megint keletre ment, a Mithridatész ellen megindított új háborúban ismét részt vett, újból kitüntették, de most már nemcsak személyes helytállásáért, hanem hadvezéri érdemeinek elismeréseként is.

Miután hazatért Rómába, katonai tribunná, majd időszámításunk előtt 68ban quaestorrá választották. Nagynénjének, Juliának a temetésén, aki Marius özvegye volt, nagy politikai beszédet mondott, amelyben Marius érdemeit dicsőítette, de hasonló politikai tüntetésre használta föl saját feleségének a temetését is. Időszámításunk előtt 65-ben, már mint aedilis, újból fölállíttatta Marius szobrát, amelyet annak idején Sulla rendeletére távolítottak el. Ezekkel a tettekkel elérte, hogy a tömegek benne látták az optimaták ellenzékének vezérét és a populárok pártjának újjáteremtőjét. Népszerűségének fokozása végett játékokat rendezett, amelyek arányaikkal és látványosságukkal minden képzeletet fölülmúltak: a cirkusz porondján 320 gladiátorpár viaskodott életrehalálra.
Nem csoda, hogy jócskán eladósodott, de Crassus átsegítette az anyagi nehézségeken, a továbbiakban pedig a már rég bevált, hagyományos módon hozta rendbe vagyoni helyzetét: időszámításunk előtt 61ben mint hispániai propraetor alkalmat kapott a meggazdagodásra. Visszatérése után megszilárdította baráti kapcsolatait Pompeiusszal (már abban az időben is támogatta, amikor Pompeius a Mithridatész ellen küldött légiók fővezérségére pályázott), és közelebb hozta Crassushoz. Ezután kötötték meg hárman azt a titkos szövetséget, amely a már említett „első triumvirátusként" vált ismertté a történelemben.

Azokat az erőket, amelyekre a triumvirek különkülön támaszkodtak, körülbelül kiegyenlítettnek mondhatjuk. Pompeiusért a katonák lelkesedtek; Crassus nemcsak nagy vagyonnal, hanem széles körű klientélával is rendelkezett; Caesart a populárok támogatták. A tekintélyi rangsorban kétségtelenül Pompeiust illette meg az elsőség, s Caesarnak egyelőre meg kellett elégednie a harmadik hellyel, azonban gondoskodott róla, hogy az idő neki dolgozzék. (Becsvágyát találóan jellemzi az a mondása, amely akkor hangzott el, amikor Hispániába érkezett: „Inkább vagyok itt első, mint Rómában második!") Alig egy évvel a triumvirátus megalakulása után, időszámításunk előtt 59-ben — a Pompeiusszal és Crassusszal megkötött egyezség értelmében — konzullá választatta magát.
Örömében, hogy a köztársaság legmagasabb rangú tisztviselője lett, még a hadvezéreknek kijáró legnagyobb megtiszteltetés sem érdekelte; mielőbb Rómában akart lenni, s azt sem várta meg, hogy a szenátus engedélyezze neki a győztes hispániai háború után őt megillető diadalmenetet. Mihelyt átvette konzuli hivatalát, Pompeius kiszolgált katonáinak és Róma legszegényebb polgárainak érdekében földreformjavaslatot terjesztett elő; amikor ez ellen konzultársa, a nemességhez tartozó Bibulus tiltakozott, híveivel kituszkoltatta a Forumról.

Hasonlóképpen cselekedett akkor is, amikor bizonyos fokig túlzottnak tartott földjuttatásait a fiatalabb Marcius Porcius Cato helytelenítette; őt a változatosság okából a liktorokkal távolíttatta el. Caesar jól tudta, hogy mindezt bátran megteheti, hiszen Rómában gyakorlatilag minden hatalom a triumvirek kezében összpontosult. A továbbiakban számos új törvényt szavaztatott meg, s az egyikkel különösképpen súlyos csapást mért a szenátusra. Ez a törvény ugyanis kimondotta, hogy a szenátusnak a nyilvánosság tájékoztatása végett jelentést kell kiadnia a tárgyalásairól.
Tehát a szenátoroknak ezentúl figyelembe kellett venniük a közvéleményt is, amelyet viszont mindenekelőtt Caesar irányított. De Caesar a triumvirátuson belül is megszilárdította helyzetét; lányát, Juliát férjhez adta Pompeiushoz, ő pedig feleségül vette Calpurniát, a befolyásos Publius Clodius lányát. Apósát aztán hozzásegítette ahhoz, hogy utódja legyen a konzuli tisztségben.

Római szokás szerint a hivatalától megvált konzul igényt tarthatott a tartományok valamelyikének igazgatására. Caesar megegyezett Pompeiusszal és Crassusszal, hogy Galliát kapja meg. Tetszett neki ez az ország, mert sokat hallott gazdagságáról, nem volt nagyon messze, és sok szép hadvezéri diadalmenet kilátásával kecsegtetett. Az adott erőviszonyok figyelembevételével Caesar kívánságának teljesítéséhez nem férhetett kétség, s egypár formaság elintézése után annak rendje-módja szerint meg is kapta a megbízatást. Ő azonban ráadásul azt is kiharcolta, hogy — minden előző gyakorlattól eltérőleg — öt évig igazgathassa Galliát, sőt később megbízatásának időtartamát meg is hosszabbíttatta, úgyhogy további négy esztendeig Galliában maradt. Előbb csak Gallia Cisalpina (az Alpokon inneni Gallia) és Illyria tartozott a fennhatósága alá, de nem sokkal ezután a szenátus Gallia Transalpinára (az Alpokon túli Galliára) is kiterjesztette Caesar hatáskörét, amelynek területe a mai Franciaországot, Belgiumot, Hollandia egy részét, Svájcot és a Rajnától nyugatra eső Németországot foglalta magában. Ez az Alpokon túli Gallia tulajdonképpen nem tartozott Rómához, függetlenségét azonban Caesar egyáltalán nem tartotta tiszteletben.
Az állam három légiót bocsátott a rendelkezésére, egyet pedig ő állított föl a maga költségén. „Egyetlen olyan alkalmat sem szalasztott el, amikor háborút kezdhetett, s azzal sem törődött, ha a háború igazságtalan vagy veszedelmekkel jár. Felhatalmazás nélkül éppúgy megtámadta a szövetséges, mint az ellenséges és vad törzseket, úgyhogy a szenátus egyszer elhatározta: vizsgáló bizottságot küld Galliába (mind a kettőbe) az ottani állapotok tisztázása céljából, sőt egyes szenátorok azt javasolták, hogy Caesart szolgáltassák ki az ellenségnek. De mivel katonai sikereket mutatott föl, hódoló üdvözlések megrendezésével jutalmazták, mégpedig gyakrabban és nagyobb arányokban, mint valaha is bárkit előtte."

Caesar a galliai hadjáratokról híres Emlékirataiban számol be, amelyek nemcsak a római hódító háborúk történetének gazdag ismeretforrásai, hanem az akkor még nemzetségi szervezetben élő gall és germán törzsek viszonyairól, szokásairól is hű képet adnak. Fejlett stílusukkal és főként látszólagos tárgyilagosságukkal talán minden idők legjobb önnépszerűsítő írásának minősíthetők. A föntebb idézett mondatok azonban nem Caesartól származnak, hanem életrajzírójának, Gaius Suetonius Tranquillusnak a tollából, aki csodálattal nézett föl a nagy államférfira.

No de folytassuk a Suetonius idézetet, amely Caesar akkori sikereinek legtömörebb ókori áttekintése:
„Kilenc esztendő alatt, amíg a galliai haderők fővezére volt, nagyjából a következő tettek fűződnek a nevéhez: A szövetséges és jó szolgálataikkal érdemeket szerzett települések kivételével egész Galliát provinciává változtatta, s évi negyvenmillió sestertius adót vetett ki rá. Elsőként támadta meg a Rajnán túl lakó germánokat; a folyón hidat veretett, s megsemmisítő vereséget mért rájuk. Megtámadta az addig ismeretlen briteket is, és ugyancsak legyőzte, majd hadisarc megfizetésére és túszok kiszolgáltatására kényszerítette őket. Ennyi nagy siker mellett csupán háromszor és nem többször kellett kudarcot elviselnie: Britannia közelében heves viharba került, s majdnem az egész hajóhada elsüllyedt; a gallok Gergoviánál szétszórták a légióit; a germánok földjén kelepcébe csalták, s elvesztette két legátusát, Tituriust és Aurunculeiust."

Julius Caesar hadjáratai, amelyekkel elindította Galliában az elrómaiasodási folyamatot, semmiképpen sem nevezhetők egyszerű „katonai menetgyakorlatoknak". (A nyolc galliai hadjáratot a 338. oldalon közölt térkép szemlélteti.) A gall és germán törzsek többsége szívósan ellenállt, s Caesar sokszor a légiók súlyos veszteségeivel fizetett a győzelemért. Amíg az egész területet meghódította, a bennszülött lakosság százezreit gyilkoltatta le vagy fűzte rabláncra, városok és falvak százait dúlta föl, s kegyetlen sorsra ítélte azokat az embereket, akik a hadjáratokat túlélték.
A leigázott törzsek szüntelenül forrongtak, sőt időszámításunk előtt 52-ben általános Rómaellenes lázadás tört ki, amelynek a gall törzsekhez tartozó avernek vezére, Vercingetorix állt az élére. Vercingetorix mint hadvezér talán még Caesarral is fölvehette a versenyt; vitathatatlanul kitűnő szervező és stratéga volt. Sok-sok sikeres csatát vívott, de miután kimerült hadseregével reménytelennek látta a harc folytatását, föladta utolsó védőbástyáját, az ostromlott Alesiát, s önként kiszolgáltatta magát a rómaiaknak, hogy ezen az áron megmentse népét a súlyos megtorlástól. De hiába bízott Caesar nagylelkűségében; bilincsbe verték, Rómába hurcolták, majd időszámításunk előtt 46ban Caesar ünnepi diadalmenetének végén keresztre feszítették.

Mialatt Caesar Galliában háborúskodott, Rómában tovább romlott a helyzet, a triumvirek hatalma megrendült, s a nép nyugtalankodott. Caesar követője, Publius Clodius a proletárok és rabszolgák soraiból harcos csapatokat alakított, hogy így adjon nyomatékot kívánságainak, ám ugyanezt tette Titus Annius Milo, a szenátus híve is. S a római utcák lassanként véres összetűzések színhelyévé váltak. Ilyen körülmények között Caesar az időszámításunk előtti 56ik esztendő tavaszán a triumvireket az etruriai Lucába tanácskozásra hívta, s megegyezett velük a megfelelő intézkedések megtételében. Ő továbbra is Galliában szándékozott maradni, Pompeius és Crassus pedig azt a feladatot kapta, hogy választassák meg magukat konzulnak, s állítsák helyre a rendet Rómában. A triumvirek tanácsa azt is elhatározta, hogy a konzuli megbízatás lejártával Pompeius majd Hispánia kormányzását, Crassus pedig a keleti tartományok igazgatását veszi át. A köztársasági alkotmányon egyébként nem változtattak, hiszen az erőviszonyok hovatovább úgy alakultak, hogy az alkotmányosság követelményeit nyugodtan figyelmen kívül hagyhatták.
Pompeius és Crassus konzulsága idején, időszámításunk előtt 55-ben, a keleti tartományokban annyira kiéleződött a helyzet, hogy Crassus elhatározta a parthusok megtámadását. Az öregedő férfiú mint Róma legvagyonosabb polgára arra vágyott, hogy a gazdagságából áradó hírnevet a diadalmas hadvezér dicsőségével még ragyogóbbá tegye. Gyors és könynyű háborúra számított; no de melyik támadó gondolkodik másképpen? Időszámításunk előtt 54-ben betört Mezopotámiába, de a sivatagi meneteléstől tikkadt, elcsigázott seregét már a következő évben Carrhae mellett bekerítették és megsemmisítették. Azon a helyen, amelyet ma messze elkerülnek az ezüstszürke sivatagi autóbuszok, a parthusok lovassága messzehordó íjakkal halomra nyilazta a római nehézpáncélzatú gyalogosokat, mielőtt kardjukkal beavatkozhattak volna a harcba. Crassus 4000 embert vesztett, a fia is hősi halált halt, ő pedig megadta magát.
Miközben a békéről tárgyalt, a parthusok megölték. Fejét állítólag épp akkor vitték el királyuknak, II. Orodésznek, amikor az uralkodó Euripidész Bacchánsnők című remekművének előadásában gyönyörködött. A király a véres ajándékot átadta az egyik színésznek, aki aztán a mondabeli Pentheus feje helyett fölmutatta az ujjongó publikumnak. Crassus tehát eljátszotta utolsó szerepét is a történelem színpadán, s a triumvirátus fölbomlott.

A három férfi hatalmán kettőnek kellett osztoznia, s bár ilyen eshetőségre nem kötöttek egyezséget, mindenki azt várta, hogy az osztozkodás az egyenlő jogok és kötelezettségek elve alapján történik majd meg. Pompeius azonban — kihasználva, hogy az egykori triumvirek közül egyedül ő tartózkodott Rómában — nemcsak Crassus politikai hagyatékát kaparintotta meg, hanem Caesar jussára is rátette a kezét. A város ismét forrongott, s a zavargások során Milo fegyveresei megölték Clodiust. A forradalmi jelenségek elfojtására Pompeius különleges hatalmat kért és kapott. Időszámításunk előtt 52ben a szenátus „társ nélküli konzulnak" nevezte ki, mégpedig Caesar megkerülésével és tudta nélkül.
Caesar érthető nyugtalansággal és féltékenységgel figyelte Pompeius hatalmának növekedését, amikor pedig tudomására jutott, hogy Pompeius most már az ő híveinek az üldözését sem hajlandó megakadályozni, a két politikai szövetséges viszonya rendkívül feszültté vált. Akkoriban halt meg Pompeius felesége, Julia, aki Caesar lánya volt, s ezzel a kettőjüket összetartó utolsó kapocs is meglazult.

Időszámításunk előtt 51-ben Pompeius csatlakozott azoknak a szenátoroknak a csoportjához, akik azt követelték, hogy Caesart fosszák meg a korlátlan hatalomtól és a galliai haderő főparancsnokságától. Pompeius tehát nem titkolta többé, hogy egyedül akar uralkodni Rómában. Caesar viszont ezt joggal árulásnak minősítette. Útjuk végleg különvált, a szakítás jóvátehetetlenül bekövetkezett.
Az új helyzet nem sok jót ígért Caesarnak. Nem tehetett egyebet, mint hogy kérte a szenátust: az Alpokon inneni Gallia és Illyria védelmére legalább két légiót hagyjon a parancsnoksága alatt, mivel másképp nem biztosíthatja Róma uralmát ebben a két tartományban. Pompeius és a szenátus azonban kitartott eredeti álláspontja mellett. Caesar jól tudta, hogy katonaság nélkül ellenfelei kényükkedvük szerint bánhatnának vele. Kijelentette tehát, hogy föloszlatja hadseregét, ha Pompeius is hasonlóképpen cselekszik. Hogy őszintén törekedette az összecsapás elkerülésére, vagy pedig Pompeius hajthatatlanságára számított-e, nem tudjuk.
Annyi mindenesetre tény, hogy Pompeius az ajánlatot elutasította, s rávette a szenátust, hogy a leghatározottabban fossza meg Caesart minden jogától és katonájától. Caesar hívei, élükön Scribonius Curio néptribunnal, hiába kérték a szenátorokat, hogy ne kényszerítsék a galliai hadjáratok hősét egyoldalú engedményekre. A szenátus elmarasztalta Caesart, s a határozat ellen tiltakozó Marcus Antonius és Quintus Cassius néptribunok vétóját törvényellenesen figyelmen kívül hagyta. A néptribunok ezek után Pompeius bosszúja elől Caesarhoz, az Alpokon inneni Galliába menekültek, s a drámai események gyors egymásutánját most már senki sem tartóztathatta föl.

A Rubicon partján, amely az akkori Gallia Cisalpina és Itália határán csörgedezett, kőtáblába vésett törvény figyelmeztette az arra járókat: átkozott legyen és istenkáromló apagyilkosnak tekintendő mindenki, aki hadsereggel, légiókkal vagy kohorszokkal Róma irányában átlépi a folyót! Ennél a kőtáblánál állt meg az időszámításunk előtti 49ik esztendő januárjának 10. napján Julius Caesar. Egy kis ideig gondolkozott, majd katonáihoz fordult:
— Most még visszafordulhatunk. De ha átmegyünk ezen a hídon, akkor már mindent fegyverrel kell kiharcolnunk!

A következő pillanatban rohamra szólító kürt hangja harsant a távolból.
— Nos hát, induljunk! — mondotta Caesar. — A kocka el van vetve!


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969