A harcok befejeztével Caesar hozzálátott a rabszolgatartó római állam zilált helyzetének konszolidálásához. A köztársaság fentebb tárgyalt válsága, amelynek legsúlyosabb következménye éppen a negyvenes évek első felének polgárháborúi voltak, szükségképpen vezetett a katonai diktatúra megteremtéséhez. Caesar, akinek fő támasza példátlanul harcedzett, vezéréhez ragaszkodó hadserege volt, rendkívül széles körű teljhatalom birtokában láthatott hozzá szerteágazó feladatainak, nagyszabású terveinek megvalósításához.

Caesar első, néhány napos adminisztratív jellegű diktatúrája után, pharsalosi győzelmét követően meghatározatlan időre kapta meg a teljhatalmat, majd Thapsos után 10 évre. Ekkor Lepidus, előzőleg Antonius volt helyettese (magister equitum). Végül Kr. e. 44-ben élethossziglan („in perpetuum") ruházták fel a dictatori címmel. Emellett Kr. e. 48-ban ugyancsak élethossziglani néptribunusi hatalommal tüntették ki. Így személye sacrosanctus volt, s mintegy a római nép fenségét (maiestas) képviselte.
Ugyanebben az évben rábízták a közerkölcsök feletti felügyelet jogát (praefectura morum), így mintegy örökös censornak is volt tekinthető; ezenfelül Kr. e. 63 óta ő volt a pontifex maximus. Rendelkezett az államkincstárral, dönthetett háború és béke kérdésében, ajánlási joga volt a hivatalokra, hadsereg-parancsnoki mivoltának hangsúlyozására az imperator címet neve alkotórészévé tette. Ily módon rendelkezett az egykori osztatlan királyi hatalom (katonai, törvényhozói és papi) funkcióival, hatalma tehát lényegében monarchikus jellegűnek tekinthető.

Az ebben az egyeduralkodói helyzetben különben is jelentőség nélküli királyi cím elnyerésére vonatkozó szándéka azonban nem igazolható. Erről csak ellenségei próbálták a római közvéleményt meggyőzni, mint az Caesar pénzeinek vizsgálata alapján kimutatható. A felajánlott diadém elutasításának véglegességét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy döntését a hivatalos naptárba is felvétette (Cicero, Phil. II 87).