Caesarnak mint dictatornak elsőrendű feladata a rabszolgatartó rend megszilárdítása volt. Az adott külpolitikai helyzetben, s tekintve, hogy a római állam mindaddig legszilárdabb katonai erejével rendelkezett, rabszolgafelkelés kitörésétől nem kellett tartani. Aggasztó jelenség volt viszont az uralkodó osztály szempontjából az, hogy a Spartacus-felkelés előtti s annak leverését követő idők a rabszolgák katonai és politikai jelentőségének a megnövekedésére vezettek.
A polgárháborúban küzdő felek többsége besorozott csapataiba rabszolgákat is (vö. RÓR 169-170), a római politikai szervezkedésben, mozgalmakban, csetepatékban pedig a rabszolgák együttműködtek a városi plebsszel. Caesar volt az egyetlen a jelentősebb polgárháborús hadvezérek közül, aki következetesen mellőzte a rabszolgák katonai felhasználását, s mind a polgárháború idején, mind diktatúrája folyamán egy egész sor alkalmi megnyilvánulással és általános érvényű rendelkezéssel kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy a rabszolgák politikai szerepét ki akarja küszöbölni.
Egyik legismertebb idevágó rendelkezése az volt, hogy a Clodius törvényei által visszaállított collegiumokat betiltotta. Aligha véletlen, hogy a tartományok közül éppen Gallia területén lett a legkisebb jelentősége a rabszolgamunkának, s éppen ebben a tartományban fejlődött a leggyorsabb ütemben a technikai eszközök alkalmazása a mezőgazdaságban.

A fentieknek megfelelően körültekintően ügyelt a szabad római polgárság erejének megszilárdítására, összefogására, a polgárháborúk harcai során megtizedelt vezetőréteg további kímélésére, regenerálására. Javallotta ezt az a körülmény is, hogy a birodalom határainak kiterjesztésével megnövekedtek Róma katonai feladatai is. Az említett célt szolgálta a korábbi ellenfeleivel szemben nemcsak hangsúlyozott, hanem — a Marius—Sulla-féle példák után — általános meglepetésre nagyvonalúan alkalmazott megbocsátás (dementia) elve is.
A széles körű amnesztia révén számos volt pompeianus térhetett vissza a politikai életbe, s nyerte el a legjelentősebb állami és katonai tisztségeket. Ezt — s egyben a partikuláris szervezkedések megelőzését — szolgálta az a rendelkezése, hogy a senatorok fiai csak hivatalos küldetésben hagyhatták el Itáliát, itáliai illetékességű római polgárok pedig 20-40 éves koruk között három évnél hosszabb időre nem távozhattak el a provinciákba.