Ugyanakkor azonban a jelzett politikai válság nagyon jól érzékelhető volt, s ez abból adódott, hogy Róma , amely megteremtette a maga óriás birodalmát, s egy világhatalom ragyogó és mind fényesebb fővárosa lett, megőrizte azt a városállami keretet, amelyet még egyszerű polisként alakított ki, lényegében már azt megelőzően, hogy fennhatósága akár Itáliára kiterjedt volna.
Magától értetődő, hogy ez a szigorúan katonás szervezettségű városállami irányítás - minden fentebb hangoztatott nyitottsága ellenére is - képtelen volt megfelelni egy világbirodalom igényeinek, nem láthatta el zavartalanul annak kormányzását, alkalmatlannak bizonyult fenn­ akadás nélküli működtetésére.
Amilyen könnyen belátjuk azonban mi ma ezt, olyan nehéz volt e zavaró körülmény lényegét felismerniük maguknak a rómaiaknak, akiknek előzőleg minden dicsőség megadatott, hogy büszkék legyenek a senatus vezette szabad köztársaságukra, amely - mint arról előzőleg már szó volt - páratlan bravúrt hajtott végre akkor, amikor szinte néhány évtized alatt az egész lakott földet, az orbis terrarumot a populus Romanus ellenőrzése alá hajtotta. Ennek bűvöletében - vagy inkább kábulatában - senkinek sem nyílt fel annyira a szeme, hogy felismerje: a világtörténelmi feladatát maradéktalanul végrehajtani képes arisztokratikus Róm a immár alkalmatlan arra, hogy ősi városállami keretei között irányítsa a világ legnagyobb birodalmát.
Magyarán: Róm a a politikai vakság állapotába került: észlelte ugyan a fogyatékosságokat, hiszen bőven volt belőlük, ám mindezt ne m tudta helyesen megmagyarázni, a megannyi részlet alapján sem volt számára lehetséges egy pontos diagnózis felállítása.

Chr. Meier szellemes megfogalmazása szerint Róma ún. Piroska-szituációba került (vö. Res publica amissa. Eine Studie zu Verfassung u. Geschichte der spaten römischen Republik. Frankfurt 19802 , Einführung, XIV skk. - az általában idézett 1966-os kiadásban ez még ne m olvasható). Ahogy a Grimm testvérek meséjének hőse ne m tudta felismerni a nagymamának beöltözött farkast, bár látta, hogy számos részlet ne m felel meg a nagymama képének, ugyan­ úgy a rómaiak sem voltak elég tisztánlátók ahhoz, hogy az impérium Romanum akadozó működése mögött felismerjék az általuk annyira tisztelt senatus és köztársaság felelősségét, mely képtelen volt felnőni feladata nagyságához.

Mindennek az lett a következménye, hogy Rómában egyfelől más okokban próbálták fellelni a hibák magyarázatát; másfelől, ne m ismervén fel a baj lényegét, a kiutat sem lelték meg, s ezért a politikai válságot ne m tudván megoldani, az állandóan, sőt egyre fokozódó mértékben újratermelte önmagát, ami hosszú időre egy alternatíva nélküli politikai krízisbe sodorta az impérium Romanumot (Chr. Meier másik közismert és találó meghatározása).

Az álmagyarázatok közül a legelterjedtebb az volt, hogy az erkölcsök romlottak meg, mert a személyes ambíciók, főleg a demagógia következtében, megbontották a Polybiostól Róma sikerei alapjának tartott kevert államforma harmóniáját; másfelől a hódítás nyomán kibontakozó luxus, fényűzés és az egyre jobba n elszabaduló immoralitás volt a bajok forrása. A gondolat megvolt már Catónál, Polybiosnál, Poseidóniosnál, s társult hozzá az az elképzelés is, hogy mivel Róm a győzelmei miatt megszűnt a metus hostilis, az ellenségtől való félelem, amely addig kordában tartotta az embereket, ezért szabadultak el a káros szenvedélyek és indulatok. Mindezt lényegében már Cicero megfogalmazta, de összefüggő elméletként Sallustius dolgozta ki, felhasználva a már említetteken kívül L. Piso és mások (Scipio Aemilianus) megállapításait is. Enne k a dekadenciaelméletnek voltaképpen két változata volt: az ún. optimates azt hirdették, hogy a né p felelős a belső harmónia megbomlásáért; az ún. populares pedig a senatust vádolták ugyanezzel.
Abban végül is mindenki egyetértett, hogy a megoldás a régi erkölcsök, s így a régebbi harmónia helyreállításában van (Cicero, Sallustius), véleménykülönbség csak abban volt, hogy a senatus szerepének fokozásával, vagy éppenséggel a comitia tributa, a népgyűlés jelentőségének további növelésével kell-e elérni a mondott célt.
Mindez azt jelentette, hogy magát a fennálló rendszert senki ne m vonta kétségbe, ilyen vagy olyan módosításokkal, korrekciókkal mindenki a megőrzésére törekedett, ami ugyancsak a már jelzett, alternatíva nélküli politikai válság irányába, feltételeinek ismételt újratermelődése felé mutatott (az egykorú politikai eszmékhez: J.-L. Ferrary: Le idee politiche a Roma nell’epoca repubblicana. In: L. Firpo [ed.]: Storia delle idee politiche, economiche e sociali. I. Torino, 1982, 723-804).

Ezen a ponton persze fel kell vetni a kérdést: az adott helyzetben milyen valós alternatívák kínálkoztak volna egyáltalán. A későbbi fejlemények, a principatus, a császárság létrejötte bizonyítja, hogy a probléma a hatalom koncentrálódásával, a ha­ talmi bázis egyfajta beszűkülésével oldódott meg; ám a világtörténelem, főként a legújabb történelem arra figyelmeztet, hogy hasonló esetekben, nagy államok vagy birodalmak működőképességének fokozása érdekében bizonyos körülmények között mód van a hatalom szociális alapjainak kiszélesítésére is, akár széles néprétegek, akár szinte az egész társadalom bevonásával.
Lett volna-e azonban esély Rómában arra, hogy a szűk városállami kereteken nyugvó államigazgatást, a hagyományos arisztokratikus res publica liberát valamiféle széles társadalmi alapokra helyezett, átfogó kormányzattal váltsák fel? Erre a kérdésre csak akkor tudunk kielégítően választ találni, ha összegezzük az egykorú impérium Romanum szociális struktúráira vonatkozó ismereteinket.

Már a hazai ún. marxista kutatás túljutott azon a vulgarizáló koncepción, hogy a köztársaság utolsó századát a rabszolgák és rabszolgatartók küzdelmeként fogja fel. Ne m véletlen, hogy a korszak finomabb struktúráját átfogóan megvizsgáló Alföldy Géza is egyik mesterére, Hahn Istvánra hivatkozik, mint egyik előfutárára ebben a tekintetben. Magam is részben az ő ösztönzésére, s más, a római társadalom réteg- és csoport-, valamint foglalkozás-szerkezeti, illetve jogi strukturálódására vonatkozó friss munkák ismeretében végeztem el a római társadalom vizsgálatára vonatkozó stratifikációs elemzéseimet a Kr. e. 60-as évek viszonylatában, olyan eredményekre jutva, melye k e perióduson kívül is többé-kevésbé érvényeseknek tekinthetők (C. Nicolet; B. Cohen; I. Shatzman; E. M. Staerman; Havas L.: A római köztársaság válsága és a Catilina-mozgalom. 1973, kandidátusi értekezés tézisei; az itt vázoltak kidolgozott változatban megjelentek az: ACD, Oikumene folyóiratokban, vö. CAHIX, 865).

A hatalom bázisa kiszélesítésének egyik előfeltétele az lett volna, hogy a társadalom más közegei megkérdőjelezzék a senatus addigi vezető szerepét. Ám a tanács végül is szilárdan őrizte hatalmi helyzetét, mint városállami privilégiumát, annak ellenére, hogy maga az ordo senatorius valójában közelről sem volt homogén kategória. Mint kiváltságos személyek listáját, a censorok sorolták be őket, de a kritériumok pontosan ne m voltak ismertek. A köztársaság végén gyakorlatilag a korábbi magistratusok közül kerültek ki, de figyelembe vettek bizonyos vagyoni (talán 1 milló HS-nak vagy legalább a 400 ezres lovagi censusnak megfelelő), erkölcsi és származási szempontokat is, például libertus és fia ne m kerülhetett be.
A senatori rend tagjai között voltak tekintélybeli különbségek is: nobiles, consularii, praetorii, aedilicii, tribunicii, quaestorii, a legalsó szinten megkülönböztetve az ún. pedariit, akik a senatusban véleményüket csak mások mögé felsorakozva nyilváníthatták ki. Megkülönböztették a senatusba újonnan bekerülteket is.

Mindennek alapvetően az előzőleg betöltött tisztség volt az alapja. Nemcsak funkciójukat és rangjukat tekintve különböztek a senatorok, hanem anyagi alapjukat tekintve is. Bár egy lex Claudia megtiltotta nekik a kereskedelmet és a pénzügyleteket, ezt könnyen ki lehetett játszani (főleg a liberti révén - vö. G. Fabre), és sokan játszottak fontos szerepet a pénzügyek­ ben, rendelkeztek jól jövedelmező villagazdaságokkal (vö. E. D. Rawson; a kereskedelemben játszott szerepről: A. Tchernia).
Másokna k viszont, s gyakran a legrégibb, előkelő családokból valóknak, többnyire bérlőket (coloni) foglalkoztató külterjes birtokaik voltak, melyek keveset jövedelmeztek, úgyhogy tulajdonosaik a nagy pénzeket felemésztő, de tiszteletdíjjal ne m jár ó magistraturák miatt gyakran eladósodtak (vö. C. Nicolet; J. Andreau; M. W. Frederiksen; D. Foraboschi; J. E. Skydsgaard).

Az ordo senatoriusnak fentebb felvázolt arculata érthetővé teheti, hogy a régi város­államnak ez az egykor oly erős vezető eleme a köztársaság végén már ne m lehetett egy világbirodalom méltó irányítója, ám korábbi érdemei akadályoztak másokat abban, hogy a helyére akarjanak lépni, s ráadásul - mint látni fogjuk - ne m is nagyon voltak olyan tényezők, amelyek erre valóban képesek lettek volna.

Régebben általában az ordo equesterben látták azt az erőt, mely képes lett volna korlátozni a senatus túlzott tekintélyét, s a kormányzásban fel tudott volna mellé zárkózni. Ezt főleg a 19. századi ókortörténet vélte megállapítani, mintegy saját kora alapján saját százada polgárságának szerepét tulajdonítva a kereskedő- és pénz­ arisztokráciaként elképzelt lovagrendnek, miközben a senatusi arisztokráciában ugyancsak önkényesen egy földbirtokos arisztokráciát akart felismerni (Mommse n és mások).
A senatori rendet illetőleg már láttuk e kép hamisságát, és ugyanez érvényes a lovagok értelmezésére is. Az ordo equester valójában nem a senatus vetélytársa volt, hanem mint a városállam másik kiváltságos kategóriája inkább annak támogatójaként lépett fel többnyire, s csak sajátos jogi helyzete miatt töltött be attól különböző szerepet a polis életében, időben némiképp eltérő területeken: a hadseregben, vezető tiszti posztok betöltésében, felelve az állami bérletek odaítéléséért (adiudicatio), illetve egy idő után a bíráskodásért, hol teljesen, hol részlegesen.
A lovagok szoros kapcsolatát a senatusi renddel mutatja, hogy a senatorok fiai, amíg ne m töltöttek be hivatalt, maguk is lovagok voltak, a senatorokéhoz hasonló vagy épp azonos jelző k illették meg őket (clari, splendidi), s a két rend tagjai között meg­ szokottak voltak a házasságok, aminek nagy jelentősége van egy olyan arisztokratikus közegben, mint amilyen a római társadalom volt.
Bár a lovagok besorolásában szerepe volt a censusnak (400 ezer HS) , mégis itt is számított a származás, az erkölcs stb. így volt kivételes rangjuk az olyan törzsökös lovagrendi családok tagjainak, mint amilyen Atticus volt, viszont feltehetőleg az equites alacsonyabb kategóriája voltak a tribunii aerarii (kincstári tribunusok), akiknek még a censusa is alacsonyabban volt megállapítva (300 ezer HS) . Nyilván kisebb tekintélyük volt a vidéki városok (municipia) azon helyi tisztségviselőinek is, akik frissen jutottak be az ordo equesterbe, s csak domi nobilesnek számítottak.

Nemcsak jogi értelemben véve diszparát a római lovagság, hanem anyagi vonatkozásban is. Ma már tudjuk, hogy a lovagoknak is jócskán volt földjük. Soknak ugyan pusztán egyetlen villája, ám a negotiatoresnak már tekintélyes tőkéi voltak lekötve földbirtokokban vagy különféle üzleti ügyekben, s lovagok lehettek jótállói a bérlőtársaságoknak is (societates publicanorum), amiért Cicero retorikus módon még azonosította is őket az adóbérlőkkel. Voltaképp az ókortörténészek így csináltak a lovagokból egy időben pénzembereket.
A legtekintélyesebb lovagok valóban közülük is kerültek ki, ám a legtöbb lovag nem volt túlságosan vagyonos. A szemünk előtt így kirajzolódó igazi ordo equester semmiképp sem válthatta le a hatalomból a senatust; de e szerepre ne m is aspirált; és semmiképp sem jöhetett úgy számításba, mint a világhatalom működtetéséhez szükséges szélesebb hatalmi bázis egyik hatékony faktora.

A római plebsen a köztársaság végén gyakran szokták érteni vagy a római szegénységet (így Hellegouarc’h), vagy „a szó modern értelmében” az „alsóbb társadalmi rétegeket” (OCD3 ) . A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb, s a kirajzolódó kép jóval összetettebb. Akárcsak az ordo senatorius és az ordo equester esetében, valójában itt sem a szó modern jelentésében vett szociális kategóriáról van szó, hanem - miként már Staerman megfogalmazta - az előbbi, pozitívan meghatározott jogi fogalmakhoz viszonyítva egy negatív módon definiálható jogi közegről, egy „harmadik rendről”, vagyis egy olyan ordóról, amelybe mindazok a római polgárjoggal rendelkező személyek tartoztak, akik nem voltak tagjai sem a senatori, sem a lovagi rendnek, vagyis közrendű rómaiak voltak. Ezek skálája viszont mind szociális, mind egyéb vonatkozásban rendkívül tág volt.
Először is: megkülönböztettek plebs urbanát és plebs rusticát. Ezek soraiban voltak hatalmas vagyonnal bíró személyek, mint amilyen az a C. Caecilius Isidorus, akiről Augustus alatt hallunk (Plin., n. h., 33,134) , de akihez hasonló személyek már a köztársaság idején is voltak (vö. C. Nicolet, CAH IX, 616-617).
Az illetőnek több ezer iugerum földje és marhája volt, ám mint libertus csak a plebs tagja lehetett. Ilyen óriási vagyonnal rendelkezők is lehettek tehát közrendiek. A városi lakosok közt még parasztoknak is kellett lenniük, ahogy arra a régészeti anyag figyelmeztet, korrigálva egyes auctorok ama általánosító tájékoztatását, hogy a városi plebs kizárólag ellenséges érzelmeket táplált a falusi lakosság irányában. Főleg Róma, de más nagy települések lakossága igényelte a megfelelő ellátást, amit parasztokon kívül nagyszámú kézműves, iparos, kereskedő, hordár, kikötői munkás és sok más egyéb szavatolt, ahogy lakónegyedeiket mára már az archeológia is feltárta.

A nagyvárosok, így Róma népessége sem csupa dologtalan, ingyenélő csőcselékből állt, amelyet könnye n lehetett manipulálni, orránál fogva vezetni például a választási megvesztegetésekkel, hanem céltudatos embereknek a tömegeivel kell számolnunk, még ha a jelzett differenciáltság miatt ezek a csoportok nagyon eltérő érdekeket képviseltek is, főleg, ha még idevesszük az artes liberales területén tevékenykedő liberti nagy számát. A magyar ókortörténet már elég rég felhívta a figyelmet arra, hogy a plebs urbana ne m csupa lumpenproletár elemből áll, amely mindig arrafelé hajolt, amerre a szél fújt, hanem szerteágazó törekvéseivel feltétlenül számolni kell (vö. Hah n L; Havas L.; Z. Yavetz stb.).
Ugyancsak nem volt homogén a köztársaság végi plebs rustica sem. Egyfelől - mint már fentebb láttuk - a római-itáliai polgári lakosság szám szerint legnagyobb részét kitevő kis- és középparasztság a köztársaság végére egyáltalán ne m morzsolódott fel és proletarializálódott, miként régebben feltételezték, hanem, ha ne m volt is léte teljesen veszélytelen, mégis fennmaradásához mind az önellátó gazdálkodás, mind a szinte mindvégig folyamatos viritim vagy a polgári és veteráncoloniákban (vö. D. Piper) történő földjuttatás hozzájárult.

Sulla és a Kr. e. 25 közti időszakban legalább negyedmillióan részesültek veteránföld-adományban, ami alapvetően a paraszti népességet kívánta megszilárdítani (vö. P. W. De Neeve), még akkor is, ha enne k fejében egyes régebbi földművesek viszont földjük elhagyására, esetleg emigrációra kényszerültek.
A földjét elvesztő paraszti népesség sem szorult ki azonban általában az agrártermelésből, mert bérlőként, bérmunkásként tovább működhetett (vö. K. P. John é - J. Köh n - W. Weber), főleg a távolabb fekvő, neheze n megközelíthető, egészségtelen, hegyes vagy mocsaras területeken (vö. D. Kehoe) , bár szezonális bérmunkára még az intenzív termelésre átállt, piacközeli villagazdaságokban is szükség volt. Nem lehetett meg a vidék teljesen kézművesek nélkül sem.
Mindez jól mutatja a plebs rustica életerejét a köztársaság végén (vö. J. K. Evans; M. S. Spurr; G. Rickman), ami azonban egyfelől nem járt együtt egyfajta érdekközösséggel a bemutatott differenciáltság következtében, másfelől a politikai életre sem lehetett közvetlenül nagy hatással, mert távoli területekről nem sokan utazhattak Rómába a nép­ gyűlésekre. Ezeken inkább csak a plebs rustica azon tönkrement tagjai tudtak részt venni, akik talajtalanná válva Rómába költöztek, s ott letelepedve egy sajátos külön érdeket testesítettek meg. Enne k alapján ez a közeg sem jöhetett számba a római állam hatalmi bázisának kiszélesítőjeként.

Ugyanezt a rabszolgákra vonatkozólag egészen magától értetődőnek vehetjük, még akkor is, ha mára teljesen nyilvánvaló, hogy az antik Rómában a servi ne m voltak valamennyien instrumenta vocalia, akik mindannyian külső kényszer alapján és teljesen jogfosztottan végezték (termelő)tevékenységüket a mások tulajdonában lévő munkaeszközök segítségével.
A valóságban a köztársaság végi mintegy 2 milliót kitevő rabszolgaságon belül mind a familia rustica, mind a família urbana igen összetett alakzat volt, s ez különösképpen érvényes az utóbbi kategóriára. Itt a peculiummal rendelkező, vagy az állami apparátusban, illetve a magántársaságokban vagy ügynökként tevékenykedő rabszolgák, gyakran a házi cselédség vagy annak egyes tagjai, a rabszolga-intelligencia, azaz az értelmiség, vagy akár egyes magasan kvalifikált kézművesek vagy művészek semmiképp sem sínylődtek „rabszolgasor­ban „ (vö. Staerman, illetve Maróti E.), hanem a valóságban jóval magasabb szinten álltak, mint a szabad szegény polgárok legalsó kategóriái, akiknek minden kiváltságát csak a ius Latiin, azaz a latin polgárjogon nyugvó libertásuk biztosította, ám épp enne k védelmében nagyon is gondosan ügyeltek arra, hogy mindenfajta rab­ szolgától elhatárolják magukat.

A rabszolgáknál inkább lehetett volna gondolni a provinciákra, pontosabban azok helyi vezető köreire a hatalom alapjainak kitágításában, ám ekkor még a birodalom tartományai annyira eltérő színvonalon álltak, annyira nem volt még az itteni meghatározó köröknek római tudatuk, hogy ez a felvetett lehetőség sem bizonyulhatott járható útnak (vö. C. Nicolet).
Ugyancsak nem kínált lehetőséget a kormányzás hatalmi alapzatának megnagyobbításához a politikai pártokra való építés. Bár a 19. századi és a múlt századi ókortörténet azt a felfogást alakította ki, hogy a köztársaság végén Rómába n két nagy párt volt: az optimates, a senatus pártja, és a populares, a néppárt, s a politikát e kettő küzdelme határozta meg (főként Mommsen) , mégis már a 20. század első felében kimutatták, hogy Rómában valójában ilyen modern értelemben vett, tagsággal, szervezettel, átgondolt programmal és vezetéssel rendelkező pártok egyáltalán nem voltak, hanem ehelyett a régi arisztokratikus berendezkedésnek megfelelően, pusztán a régi családi és hivatali, katonai kapcsolatokon (clientelae, necessitudo, familiaritas) nyugvó személyes szövetségek léteztek, mint amilyen például a factio Metellorum, a partes Caesarianae, a partes Pompeianae stb. (vö. E. Rawson).

A prosopographiai kutatások, vagyis a névvizsgálatok ezen értelmezést sok szempontból megerősítették, ugyanakkor azonban az is egyre inkább kiderül, hogy egy­ felől ezek a személyes relációk olyan sokirányúak, hogy sokszor hatástalanítják egy­ mást (vö. F. Hinard); másfelől - részben már csak ezért is - mégiscsak kimutathatók Rómába n valamiféle politikai programok és módszerek (vö. Chr. Meier; H. Stras- burger; K. Christ), amelyek gyakran ugyan igen közelálló célokat kívánnak elérni (vö. föld-, polgárjogi kérdés, eladósodás rendezése stb.), de más-más módon, mert az optimaták a senatusban, a popularisok a népgyűlésben látták a megoldás kulcsát.
A viták ilyen módon végül is akár súlyos politikai harcokká is fajulhatnak, még ha ne m is olyan módon és mértékben, mint a 19. századi és a 20. század eleji ókortörténészek feltételezték (lásd erről főképp: P. A. Brunt; F. De Martino; L. Perelli; vö. A. W. Lintott; Z. Yavetz; R. MacMullen; W. Nippel).
Mindeze k figyelembevételével pártpolitikai alapon aligha lehetett volna szélesebb alapokra helyezni a római kormányzatot. Egyfajta demokratizálódás talán végbement ugyan a politikában, ám a köztársaság válságát ez közelről sem oldotta meg.

A köztársasági Rómában a demokratizálódás éppenséggel ne m a kormányzás megerősödését eredményezte, hanem inkább fokozta hatástalanságát. Már előzőleg utaltunk a politikai csatározások következtében elszabaduló erőszakra, amellyel a régi városállami rendszer - részben rendőrség, részben Róma körzetében és Itáliában mozgósítható hadsereg hiányában - csak nagy nehézségek árán birkózott meg. Gondoljunk csak a Catilina-összeesküvéssel vagy a Clodius szervezkedéseivel együtt járó zavargásokra. A helyzet alkalomadtán odáig fajulhatott, hogy a hagyományos kormányzati tevékenységet felfüggesztették, mint Caesar első, Kr. e. 59-es consulsága idején. A demokratizálódás egyik velejárójaként fogható fel az is, hogy a senatus elvesztette a vészhelyzetek idején leghatékonyabbnak bizonyuló eszközét: a Senatus Consultum ultimumot (SCu).

Mindezek után ne m lehet kétséges, hogy a politikai válság rendezésére csak a másik út volt járható: a hatalom koncentrálódása, melynek feltételei a kritikus idő­ szakban egyre jobba n kibontakoznak. Olyan személyek lépnek a színre, akik valamilyen okból kifolyólag, többnyire katonai megbízatás következtében, hosszabb időre kikerülnek a senatus ellenőrzése alól, valamint a hagyományos római factiones szokványos politikai játékából; s rendkívüli hatalomra tesznek szert, bár formailag látszólag ez ne m áll ellentétben az ősi tradícióval.
Ilyen módon rendkívüli hatalom összpontosul olyanok kezében, mint például Marius, Sulla, Pompeius, Caesar, akik végül is akarva-akaratlanul „struktúraformáló tényezővé” lesznek, annak ellenére, hogy tulajdonképp egyikük sem kívánja lényegében megváltoztatni az állami berendezkedést, háttérbe szorítva vagy éppen leváltva a senatusi vezetést.

Még Caesar is úgy látja: Róm a ne m tud más rendszert elfogadni, s neki is csak az a szándéka, hogy testőrségét feladva, egy keleti, a párthusok elleni háborúban próbálja meg növelni a maiestas populi Romanit, azaz: „a római népfölséget” (Chr. Meier). Mindez azt jelenti: továbbra sem mutatkozik alternatíva, továbbra is fennáll a köztársaság válsága, a köztársaság képtelen a kibontakozás útját megtalálni. Ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék, két körülmény kellett: egyfelől az, hogy a 40-es, 30-as évek minden korábbinál véresebb polgárháborúi szinte meg­ semmisítsék a régi senatusi arisztokráciát, úgyhogy annak tradicionális irányítása gyakorlatilag fenntarthatatlanná vált, bár a látszatához így is ragaszkodtak; másfelől az állandó hadiállapotnak, örökös fegyveres pusztításnak már annyira elviselhetetlennek kellett tűnnie, hogy a rómaiak a béke visszaállítása érdekében még egy személyes hatalmi pozíciót (Octavianus/Augustusét) is készek voltak elfogadni, feltehetőleg abban a reményben, hogy ez a libertást - legalábbis hosszú távon - nem fogja korlátozni, amin mindenekelőtt a senatus libertását, azaz a libertás dicendit, vagyis a szabad véleménynyilvánítást értették.

A Római Köztársaság politikai válsága ilyen sajátos körülmények között oldódott meg, ez magyarázza a kiút különlegességét is, azt, hogy a hatalom koncentrálódása a principatusban mint kezdetben a világtörténelem egyik vagy éppen leginkább leplezett monarchiájában valósult meg (lásd alább), látszólag mindvégig garantálva a senatus tekintélyét.

Végül is mindezen és lényegében mégiscsak gyökeres átalakulás mögött a fentebb jelzett szociális-politikai feltételek hiányában egyetlen igazi szervezett erő mutatható ki, s ez nem más, mint a római hadsereg. Enne k egységeit ugyan személyes eskü kötötte közvetlen hadvezéreihez, mégsem bizonyult a hadsereg következetlen játékszernek, mert a veterántelepítések jelzik: a végső cél a corpus imperii Romani békés működtetése volt, amely egyedül szavatolta mindenki szemében a jólétet és a biztonságot. A polgárháborúk és a proscriptiók kontextusában az agrártörvények voltaképpen már csak a kiszolgált katonák érdekében hozott adsignatiókat jelentik.
Sullától kezdődően céljuk alapvetően nem egy szociális probléma megoldása (mint­ egy ismét megerősítve a középparasztságot) vagy egy gazdasági probléma rendezé­ se (megújítva a régi típusú itáliai mezőgazdaságot), hanem az a céljuk, hogy ellenszolgáltatásban részesítsék a katonákat, és ezzel a hadvezérek is, akik a politika leghatékonyabb irányítói, clientelákat biztosítsanak maguknak.

A tengeren túli coloniák igazából azok, amelyek arra szolgálnak, hogy levezessék a túlcsorduló, a termelésből részben valóban kiszoruló föld nélküli parasztságot. Sulla mindennek értelmébe n rendelt el tömeges konfiskációt Marius híveinek a rovására, hogy esetleg 120 ezer (vagy más számítás szerint talán mindössze 90 ezer) veteránját letelepítse. Ekkor a tulajdonosok ezreinek földjét adták el messze áron alul a kincstár javára a dictator híveinek és bizalmasainak kompenzálása céljából. így jötte k létre azután a köztársaság végének legnagyobb vagyon felhalmozódásai is (mint például Crassus óriás vagyona).

A Kr. e. 64/63-ban sikertelennek bizonyuló rogatio Servilia után az 59-es lex Iulia, amelyet Caesar javasolt Pompeius egyetértésével, már a magánföldek békés fel­ vásárlását irányozta elő az utolsó census árának megfelelően, hogy azokat így osszák fel a szegény plebeiusok és Pompeius veteránjai között (ami mintegy 50 ezer adsignatiót jelenthetett). Suetonius szerint Caesar később, dictaturája idején újabb 80 ezer veteránnak adott parcellát (beleértve a tengeren túli területeket is).

Lehet, hogy a II. triumvirátus is azért újította fel az adsignatiók politikáját, hogy ezzel tagjai még szorosabban magukhoz láncolják a katonákat. A 43-as proscriptiók 18 városban kobozták el a földeket, mintegy 300 senatort és 2000, lovagot, valamint természetesen számtalan közembert fosztva meg tulajdonától a rendszer támogatottjainak érdekébe n (enne k a költő Vergilius lett az egyik leghíresebb áldozata).
A konfiskáció fenyegetése az egész akkori római világot nyugtalansággal töltötte el, és L. Antonius consul, M. Antonius testvére volt az, aki ebből hasznot húzott, fellázítva az itáliai városokat Octavianus ellen, akit azzal vádolt, hogy egyedül ő felelős a földelkobzásokért (perusiai háború). Ekkor maximum 50 ezer veterán részesült földparcellában. Ez volt a földtulajdon utolsó nagy átrendeződése a hírhedt konfiskációk révén.

A Kr. e. 1. században tehát érzékelhetően hatalmasok voltak a tulajdon átrendezései, beleértve mindenekelőtt a földtulajdont, és mindez egész Itáliát érin­ tette. A polgárháborúk hangsúlyossá tették a tulaj donkoncentrációt, amelyet majd Augustus rendszere fog szentesíteni, azok után, hogy kezdetben maga Octavianus is kivette a részét a veteránjainak történő tulajdon átruházásokból. Ezt követően azonban garantálta a tulajdont, még azt is, amelyet frissen és kétes körülmények között szereztek meg. így biztosította rendszerének a tulajdonosok támogatását.

Nagy események és nagy emberek a köztársaság politikai válságának időszakából