Crassus és Caesar kétségtelenül összeköttetésben állott Catilinával is, aki titkos összeesküvés révén, erőszakos eszközökkel kívánta megkaparintani az állam vezetését. Crassusék a szervezkedés anyagi támogatása fejében a maguk politikai céljaira eszközként fel akarták használni a senatusszal szemben Catilina mozgalmát, radikális célkitűzéseivel azonban aligha értettek egyet. Ezért mindvégig óvatosan háttérben maradtak, nem is sikerült rájuk bizonyítani az összeesküvésben való részvételt. A tartózkodó állásfoglalás annál is indokoltabb volt, mert nem hagyhatták számításon kívül a távol levő Pompeiust; különösen azután, hogy Crassusnak az Egyiptom elleni hadjáratra vonatkozó terve meghiúsult.

L. Sergius Catilina elszegényedett patríciusnemzetség sarja volt. A Sulla-féle proscriptiókban való tevékeny részvétel árán sem sikerült tartósan rendeznie zilált anyagi helyzetét. Mikor Kr. e. 66-ban visszatért Africa tartományból, ahol előzőleg propraetor volt, pályázni akart a consulságra. Ekkor azonban zsarolás címén vád alá helyezték, s bár később felmentették, két éven át elesett attól a lehetőségtől, hogy részt vegyen a választási küzdelemben. Ekkor kezdett először szervezkedni, mindenekelőtt a coloniák és municipiumok elszegényedett arisztokrata ifjúsága körében.
Kr. e. 64-ben ismét kísérletet tett a consulság elnyerésére; titkos szervezkedése azonban kiszivárgott, s a senatorok nagy része, akik a plebs körében hangoztatott jelszavai alapján nem sok jót vártak tőle, inkább Cicerót támogatták, aki nemcsak korábbi ellenzéki megnyilvánulásaival hagyott fel, hanem — fenntartva lovagrendi kapcsolatait — egyre inkább közeledett a senatus konzervatív szárnya felé.

Catilina újabb kudarca után se mondott le terveinek megvalósításáról, s folytatta agitációját, szervezkedését. A római szegény nép védelmezőjeként lépett fel, fő politikai jelszavává az adósságok eltörlését tette. Fellépése nemcsak a római lakosság alsóbb rétegei körében s az elszegényedett arisztokraták között talált visszhangra, hanem rokonszenveztek vele a municipiumokban, Sulla veterántelepein, s még a senatusban is voltak hívei, támogatói.
Catilina alakját, tevékenységét, a mozgalom programját és társadalmi bázisát illetően igen hézagosak, megbízhatatlanok és ellentmondóak az értesüléseink. Cicero Catilina elleni beszédeiben s későbbi nyilatkozataiban ellenfelének befeketítésére, a maga intézkedéseinek igazolására helyezi a súlyt. Sallustius monográfiája a Catilina-összeesküvésről főleg Caesar tisztázására törekszik.

Az összeesküvést elsősorban mint az átmeneti időszak szimptómáját értékelhetjük, amely egyaránt jellemzi a senatusnak a vezető szerepre való egyre fokozódó alkalmatlanságát, s a római demokratikus mozgalom hanyatlását. A szervezkedést Cicero consul, a senatustól kapott rendkívüli felhatalmazás (senatus consultum ultimum) alapján felgöngyölítette, az összeesküvés Rómában elfogott vezetőit (P. Cornelius Lentulust, a Kr. e. 71. év consulát, P. Gabinius Capito senatort és három lovagot) kivégezték. A catilinariusok C. Manlius centurio által Etruriában szervezett seregét C. Antonius consul legiói Pistoria mellett szétverték. A csatában Catilina is elesett (vö. RTCh 57).

Cicero azzal a váddal, hogy az összeesküvők fel akarták gyújtani a várost, átmenetileg maga mellé állította a közhangulatot, sőt a senatus még a haza atyja (pater patriae) címmel is kitüntette. A hangulat azonban hamarosan megváltozott. Q. Metellus Nepos néptribunus már consulsága végén fellépett Cicero ellen, később pedig száműzetésbe küldték a kivégzések ürügyén. A római plebs pedig — a Gracchusokhoz hasonlóan — kultikus külsőségek között ápolta sokáig Catilina emlékét ...