logo

XXVIII Januarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Rómát sem egy nap alatt építették

„Rómát sem egy nap alatt építették föl!" Ez a szólásmondás annyira sokértelmű, hogy a római társadalomra és államrendre is vonatkoztathatjuk.

A római történelemben a „királyok korát", amely a hagyományok szerint majdnem negyed évezredig tartott, lényegében átmeneti időszaknak tekinthetjük a nemzetségi rend és az osztálytársadalom között [Marx fogalmazása alapján; az évszázadunk harmincas éveiben elterjedt terminológiával ekképpen mondanók: „Átmenet az ősközösségi rendről a rabszolgatartó rendszerre").

A korszak kezdetén a társadalom alapegységét a nemzetség, a gens képezte, amely az apai ágon számon tartott vérrokonságon alapult, s kihatásai a család jelentőségének fokozatos emelkedése után is sokáig érvénye-sültek. A nemzetség tagjai közös nevet viseltek (nomen), amely előtt a saját személynevüket tüntették föl (praenomen), a harmadik és további név (cognomen) a nemzetségi ágra utalt, vagy pedig egyéni elnevezést jelölt, de az ilyen nevek használata csak később vált szokásossá. Ezenkívül a nemzetség tagjai a legrégibb idő óta közös földbirtokkal rendelkeztek (később csak egyes nemzetségek földvagyona maradt meg), saját temetőjük volt, együtt rendezték meg vallási ünnepségeiket, és viszonossági alapon örökösödési jog illette meg őket. Kötelességeik közé tartozott, hogy a nemzetségen belül nem kötnek házasságot, s kölcsönösen védelmet nyújtanak egymásnak.A nemzetségek élén korelnökök (principes) álltak, ezeket a legősibb időkben valószínűleg választották.
A nemzetség családokból tevődött össze, amelyek idők múltán egyre önállóbbakká váltak. Ezt a folyamatot egyrészt a nemzetség tagjainak nagyarányú megszaporodása, másrészt főleg a nemzetségen belül bekövetkezett vagyoni megoszlás idézte elő, ami a mind általánosabb munkamegosztás velejárójaként az egész római társadalom tagozódását is okozta. A királyság korának vége táján a nemzetség jelentősége annyira csökkent, hogy a társadalom alap egységének szerepét már a család, a familia vette át.

A családapa, a pater farnilias korlátlan hatalommal rendelkezett a felesége, gyermekei és a család minden más hozzátartozója fölött; ő volt az „élet és halál ura". Az apával vérségi kapcsolatban álló személyeknek cognati, a hatalma alá tartozóknak agnati volt a neve. Az első csoportba tartozott például a más család tagjával házasságra lépett leány, a második csoportot a feleségen és gyermekeken kívül a menyek, valamint az unokák képezték.
A római házasságot a tulajdonjog maradéktalan érvényesítése jellemezte: a férj a maga vagyonának tekintette a feleségét, az agnátusokat, sőt a rabszolgákat is, akik szintén hozzátartoztak a családhoz. „A família fogalmát — írja Engels a szó történelmi elemzésével összefüggésben — a rómaiak kezdetben végképp nem vonatkoztatták a két házastársra és gyermekeikre, s csupán a rabszolgákat értették alatta ... Ezt a kifejezést a rómaiak azért találták ki, hogy ily módon jelöljék meg a társadalom új szervét."

A rabszolgákról, akik természetesen a család „alacsonyabb rendű" tagjai voltak, a legrégibb időkből szinte semmilyen adattal sem rendelkezünk, s csupán különböző megjegyzésekből tudjuk, hogy egyáltalán léteztek. A királyok korának elején aligha lehettek sokan, s többnyire a hadifoglyok közül kerültek ki. Később már adós rabszolgákat is emlegetnek a történetírók; az ilyen rabszolgaság életfogytiglan tartott vagy ideiglenes volt (az utóbbi akkor ért véget, mikor az adós ledolgozta a tartozását vagy kiváltotta magát). Jogilag a rabszolgát tárgynak tekintették, tehát eladhatták és megvásárolhatták.
A szokásjog, amelyet azonban csak a későbbi időkben rögzítettek, arra is lehetőséget adott, hogy az apa a fiát rabszolgaként áruba bocsássa, éspedig akár háromszor is (ha a fiú közben megváltotta a szabadságát). Bár kétségtelen, hogy a rabszolgák száma fokozatosan emelkedett, ez a szám — minden jel szerint — még a királyság korának végén sem volt nagyon magas. A döntő fontosságú termelőerőt akkoriban még a szabad parasztság jelentette.

A királyok idején alakult ki a társadalmi kapcsolatoknak az a különleges formája is, amelynek megteremtését a hagyomány Romulusnak tulajdonította: n védnökök (patroni) és védencek (clientes) kapcsolata. Római szerzők munkáiból merített adatok szerint a nemzetségek egyes tagjai „szegény és egy-szerű személyeket" vettek oltalmukba, hogy „fölvilágosítsák őket a jogaikról, amelyeket ők nem is mertek, gondoskodjanak róluk, akár a közelben, akár a távolban élnek, s intézkedjenek az érdekükben, ahogy az apa törődik a gyermekeivel". (Ezeket a szavakat például a halikarnasszoszi Dionüsziosz művéből idézzük.) Ellenszolgáltatásul az ún. kliens különböző kötelességeket vállalt magára: kiváltotta fogságba esett patrónusát, hozzájárult védnöke lányának hozományához stb. Ezt a kapcsolatot kölcsönös hűség jellemezte, s az istenek áldása szentesítette. Egyébként a patrónusok és kliensek kapcsolatának tartalma a római történelem során számot-tevő változásokon ment át, keletkezéséről azonban semmi biztosat nem tudunk. A római történetírók szerint a patríciusok és plebejusok eltérő társadalmi helyzetében gyökerezett, amit egészen helytálló véleménynek fogadhatunk el. A problémát csupán az jelenti, hogy a plebejusok eredetére vonatkozóan nincs egyértelmű és megnyugtató szemlélet.

Féltucatnyi nézet talán elegendő lesz az egyértelműség hiányának bizonyítására. Mommsen szerint a plebejusok nem mások, mint Róma eredeti lakói, akik leigázásuk után a patríciusok jobbágyaivá váltak, később azonban visszakapták szabadságukat. Niebuhr ezzel szemben úgy tudja, hogy a plebejusok a Róma környékén megtelepedett lakosok utódai, akik meghódoltak, s az első királyok hozták őket Rómába. M. Zoeller azt állítja, hogy a plebejusok a szabin hódítók által legyőzött római latinok közül kerültek ki, míg a hódítók a patríciusok rendjét alkották. J. G. Cuno ezzel nagyjából egyetért, de úgy véli, hogy nem a szabinok, hanem az etruszkok hódították meg Rómát. G. Oberzinner a plebejusokat az eredeti őslakosok utódainak tartja, akiket egykor az italikusok igáztak le.
E. Meyer olyképpen vélekedik, hogy a római lakosság a gazdasági differenciálódás következtében oszlott patríciusokra és plebejusokra. E nézetek egyikét sem támasztják alá cáfolhatatlan bizonyítékok; az érvek és ellenérvek itt rendre kiegyenlítődnek. Fűzzünk tehát a felsorolt szemléletekhez még egy véleményt, amely sokkal meggyőzőbb, s ugyanakkor számos ókori történész nézetéhez is nagyon közel áll. Engels véleményét idézzük: „Közben Róma és a hódítások folytán kiszélesedett római terület lakóinak száma megnövekedett, mégpedig részint bevándorlókkal, részint a jobbára latin körzetek leigázott lakosságával. Az államnak ezek az új tagjai (a kliensek kérdését ezúttal ne érintsük) a régi nemzetségeken, kúriákon és törzseken kívül maradtak, tehát nem voltak a tulajdonképpeni római nemzet alkotóelemei."

A római népet, a populus romanust a királyság korának kezdetétől kizárólag a nemzetségekbe tömörült patríciusok alkották. A hagyományok szerint a római nép összesen háromszáz ilyen nemzetségből állt. Ezeket a nemzetségeket tízesével állítólag már Romulus kúriákba (latinosan: curia) osztotta, tíz kúria pedig törzset képezett, amelynek tribus volt a neve. A római nép tagjai kúriánként rendezték meg gyűléseiket (comitia curiata). Ezeken a gyűléseken a plebejusokról is tárgyaltak, de nélkülük, noha a lakosság többségét a plebejusok jelentették, s katonai szolgálatot is éppúgy teljesítettek, mint a patríciusok. Így történt azután, hogy a patríciusok és plebejusok közti ellentét a királyok korának Rómájában alapvető társadalmi ellentétté súlyosbodott.
Ahhoz, hogy ez az ellentét elsimuljon, és ne váljék Róma kárára, mindenekelőtt le kellett volna a régi társadalmi rendet bontani, amelynek alapját a nemzetségek képezték. Ez viszont egyedül forradalom árán történhetett meg. S ezt a forradalmat, ha hihetünk a római hagyományoknak, Servius Tullius király hajtotta végre.


Forrás: Vojtech Zamarovsky - Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969