Amikor Constantinus részt vett az imént vázolt nicomediai eseményeken, körülbelül 30 éves lehetett. Más tetrarchákhoz hasonlóan ő is a Balkánról származott, mégpedig az illír térségből: Naissusban (Nis) született. Az általa a későbbiek folyamán a nyilvánosság előtt kiemelten kezelt és tisztelt édesanyja, Helena, a források egybecsengő állítása szerint alacsony társadalmi rétegből származott. Ráadásul Constantinus apjával, (I.) Constantiusszal soha nem házasodtak törvényesen össze, így Constantinushoz élete végéig a törvénytelenség stigmája tapadt. Az apa valószínűleg csak sokévi együttélés után hagyta ott Helénát, hogy politikai előmenetele érdekében Maximianus (mostoha-?) lányát, Theodórát vegye el nőül.
Constantinusnak csak magas pozíciókig ívelő katonai pályafutása ismert bizonyosan, fiatal éveivel kapcsolatosan azonban minden egyéb a homályba vész. Ugyanis hiába áll bőségesen rendelkezésünkre forrás Constantinusszal és korával kapcsolatban, szavahihetőségük a kereszténybarát, illetve pogány, azaz Constantinus-ellenes szerzők tendenciózussága miatt korlátozott, főleg a császár fiatalkorát illetően. Közülük elsősorban a már többször idézett keresztény szónokra, Lactantiusra gondolunk, valamint a caesareai püspök és egyháztörténetíró Euszebioszra (kb. 260-340), akinek nem sokkal Constantinus halála után (337) az első keresztény császárról írt életrajzát nagymértékben az üdvtörténeti szemlélet határozta meg.
Ebben a keresztény fejedelmi tükör műfajának fejlődése szempontjából úttörő jelentőségű művében Euszebiosz a hite által vezérelt uralkodó ideálját vázolja fel, aki így természetesen elsődlegesen mindennemű pogányság ellen küzd. Az a mindmáig vitatott kérdés, hogy Constantinus személyes és politikai okokból mikortól kezdve támogatta határozottan, sőt kezelte kiemelten a keresztény vallást, pusztán csak ezeknek a forrásoknak az alapján tisztázhatatlan. Ezért célszerű a korabeli érméket, feliratokat és más hivatalos írásokat is megvizsgálni, azaz a kortárs dokumentumok körét ezekkel kibővíteni.

306 utántól állnak efféle Constantinusszal kapcsolatos iratok a rendelkezésünkre, ugyanis ebben az évben, július 25-én, azon a napon, amikor édesapja, (I.) Constantius elhunyt, az Eboracumban (York) állomásozó seregek augustusnak kiáltották ki apja utódjaként. A dinasztikus hagyomány és a hadsereg hagyományos szerepe (ti. hogy ők „emelnek” valakit császárrá) komoly krízishelyzetbe sodorta a tetrarchia-rendszert. Végül csak a katonai összecsapástól irtózó Galerius ódzkodásának köszönhetően nem került sor erőszakos megoldásra.
Galerius ugyanis elismerte Constantinust, ha nem is augustusként, de a nyugati terület caesarjaként. Ehhez az alig egy évvel korábban, 305-ben caesari rangra jutott Severust augustus-szá kellett kineveznie, és a megüresedett posztot Constantinus töltötte be. De még ez a harmadik tetrarchia is hamar veszélybe került, ugyanis Rómában Maximianus fia, Maxentius már 306. október 28-án magára öltötte a császári bíbort az ott állomásozó praetorianus gárda és a városi cohorsok támogatásával. Ez alkalommal úgy döntöttek a hatalmat gyakorló tetrarchák, hogy erőszakot alkalmaznak hívatlan kollégájukkal szemben. Severus azonban kudarcot vallott és meghalt.
A káosz láttán még a visszavonult augustus, Maximianus is fontolóra vette az aktív politizáláshoz való visszatérését, ezért szövetséget kötött Constantinus-szal, akihez hozzáadta lányát, Faustát, és önhatalmúlag augustus-szá nevezte ki (307 végén). Ezzel a tetrarchia modellje tulajdonképpen teljesen idejétmúlttá vált (kiváltképpen mert Maximianus noha alapító atyja volt - lábbal tiporta a rendszer íratlan szabályait). Diocletianus így aztán érthető okokból döntött úgy, hogy még egyszer aktívan beavatkozik a politikába.

308-ban Galerius-szal együtt összejövetelt szervezett Carnuntumba (ma Deutsch-Altenburg Bécs közelében), s ennek eredményeképpen létrejött a negyedik (és egyben utolsó) tetrarchia. A hatalmon lévő uralkodók ismét új tagot vettek fel maguk közé: Liciniust, egy illír katonatisztet, aki egyből második augustus-szá lépett elő, Galerius mellett.
A két caesar, Constantinus és Maximinus Daia megtartották címüket, Maximianusnak viszont ismét vissza kellett vonulnia. Az első években Constantinus látszólag elfogadta rangját és a tetrarchia ideológiai alapját is legalábbis ez olvasható ki a feliratokból, és az általa veretett érmékből. Treviriben (ma Trier) egy aranypénzt bocsáttatott ki, amelynek a hátoldalán ez olvasható: Herculi conservat(ori) Augg(ustorum) et Caess(arum) nn(ostrorum) Herculesnek, augustusaink és caesarjaink őrzőjének. 312 előtt sem politikája, sem hivatalos közleményei alapján nincs nyoma olyan hihető indítéknak, amely a kereszténység felvételére késztethette volna.
A 312. évet megelőzően nem lelhetők fel hiteles bizonyítékok sem politikájában, sem pedig hivatalos kinyilatkoztatásaiban a keresztény szerzők, pl. Lactantius által „constantinusi fordulatának nevezett orientációváltásra a kereszténység irányába. Személyes vallási érzületeit pedig legjobb esetben is csak találgatni lehet. Úgy tűnik, hogy Constantinus először tudatosan a tetrarchiához akart kapcsolódni, s kényszerűségből annak ideológiai alapjaihoz is, 308 után pedig, amikor már világosan az egyeduralmat vette célba, ugyanilyen tudatosan, de azért óvatosan már saját kezdeményezéseket tett ezek azonban semmiképpen sem jelöltek ki egyenes utat a kereszténység felé.

A tetrarchikus Iovius-Herculius-rendszer iránti mindenfajta elkötelezettség és vonzalom legkésőbb 310-re végérvényesen megszűnt Constantinus számára, minthogy a diocletianusi hatalmi koncepció ekkorra visszavonhatatlanul kudarcot vallott. Időközben ugyanis a két caesar, Constantinus és Maximinus Daia is elnyerte az augustusi címet, így aztán négy törvényes augustus is akadt, továbbá két trónkövetelő: Maxentius (Rómában) és Domitius Alexander (Afrikában), végül pedig az öreg Maximianusnak is volt még egy visszatérési kísérlete: az Arelatéban (ma Arles), Constantinus egyik pihenőhelyén állomásozó seregekkel augustusszá kiáltatta ki magát. Constantinus erre katonai nyomással válaszolt apósának, aki öngyilkosságba menekült.
Constantinusnak ekkorra érthető okokból alapvető érdeke lett a tetrarchákkal való mindennemű viszony felszámolása, akkor is, ha azok harmonikusak voltak. Ezért valószínűleg még 310-ben kétféleképpen is megújította a nyilvánosságnak szánt képét: egyrészt azt terjesztette, hogy a rövid ideig uralkodó császár, (II.) Claudius Gothicus (268¬270) leszármazottja (ezzel valószínűleg az lehetett a célja, hogy egy új, személyre szóló dinasztikus legitimációt szerezzen magának), másrészt Sol Invictushoz, a napistenhez és a szintén napistenként tisztelt Apollóhoz fűződő különleges, személyes kapcsolatát híresztelte. Ugyanebben az évben Constantinus szavakba foglaltatta gondolatait egy ünnepi szónokkal, hogy így hirdesse az eszméket. Ez a mű „Constantinus pogány látomása” címen vonult be a kutatástörténetbe (Panegyrici Latini 6 [7], 21,3¬7):
„Hiszen hitem szerint láttad, Constantinus Apollódat, amint Victoria kíséretében babérkoszorúkat nyújtott át neked, melyeknek mindegyike harminc év uralkodást ígér számodra ... Miért is mondom, hogy »hitem szerint«? Te láttad és felismerted benne saját magad, aki az egész világ felett uralkodsz.”

Ami a felszínen a közvélemény formálásának tűnik, ti. Constantinus próbálkozása, hogy saját arculatot és pozíciót teremtsen magának, az az elkövetkező időkben a hétköznapi életben is következetesen megvalósult. Galerius, a tetrarchia első generációjának utolsó hivatalban lévő császára 311 tavaszán halt meg azután, hogy 311 áprilisában a híres edictumában belátta a keresztényüldözés kudarcát, és a keresztény vallást religio licitává, azaz egyenjogú és elismert kultusszá nyilvánította. Galerius halála után még mindig maradt három augustus, ráadásként pedig Maxentius (Domitius Alexandert, az afrikai trónkövetelőt még 309-ben vagy 310-ben legyőzték), így nyugaton minden a Constantinus és Maxentius közötti összecsapás irányába mutatott, amely végül a híres római Mulvius-hídi csatában csúcsosodott ki (312. október 28.). Ebből Constantinus fényes győzelemmel került ki. Keleten Licinius érvényesítette akaratát Maximinus Daiával szemben (313. április), így aztán már csak két augustus uralkodott, akiknek kapcsolatát természetesen kölcsönös és szívből jövő utálat jellemezte.

A 312. október 28. és az azt közvetlenül követő időszak nem csak azon az úton jelentett döntő előrelépést, amelyet Constantinus a monarchikus hatalom irányában tett meg. A sokat vitatott „constantinusi fordulat” mindenekelőtt az egyistenhívő kereszténység számára mérföldkő a római birodalom államvallásává válásának folyamatában. Lactantius és Euszebiosz különböző beszámolóikban ugyanis arról tudósítanak, hogy Constantinusnak a Maxentius elleni csatát megelőzően olyan látomása volt, amelynek hatására a katonák pajzsaira egy keresztszerű jelet rajzoltatott, így Constantinus a keresztények istenére hivatkozva vonult a döntő összecsapásra, és ennek köszönhette győzelmét.
A látomásról szóló beszámolókat és a belőle fakadó következményeket Constantinus személyes magatartására nézve, valamint valláspolitikai meggyőződésére gyakorolt hatását hevesen vitatják. Ennek részleteibe azonban itt nem mehetünk bele, de két megfigyelés viszonylagos bizonyossággal megfogalmazható. Egyrészt a Maxentius feletti győzelmet követően Constantinusnak a kereszténységhez és a keresztény egyházhoz való közeledése félreérthetetlenül megállapítható. Ez kitűnik abból a levelezésből is, amelyet a császár az ún. donatistavita kapcsán folytatott.
Ez a vita Észak-Afrikában tombolt a hithű keresztények, valamint a diocletianusi üldöztetés során állhatatlannak és behódolónak bizonyuló hittestvérek között, s 313 óta több zsinat tárgya volt. Másrészt azonban semmiképpen sem állíthatjuk, hogy Constantinus teljesen elhatárolódott a hagyományos kultuszoktól és istenektől. Hiszen pontifex maximus maradt, és e minőségében mindennemű szakrális ügy gondozásának illetékese volt. Mindemellett továbbra is hirdette szoros közelségét a Sol Invictus napistenhez (pl. a 313. évi aranyérmén).

Törvényhozói tevékenységében sem ment a keresztény egyház és klérus óvatos támogatásán túl. Általában is kétséges, hogy Constantinusban egyáltalán felmerült-e az, hogy a pogányság és kereszténység közül egyértelműen válasszon, ahogyan azt a modern kutatás általában explicit vagy implicit módon feltételezi, így a napistentől a fényt adó keresztény Istenig vezető út egyáltalán nem volt hosszú. Lehet, hogy Constantinus a Maxentius elleni döntő csatát megelőzően csak a 310. évi apollói látomására emlékezett, amelyet azután mind a keresztény szerzők, mind maga Constantinus keresztény értelemben hangsúlyoztak és átértelmeztek.
Hasonlóképpen a már korai időktől használatos kereszt formájú katonai jelzések és a sokágú csillagok, amelyek Sol szimbólumai és attribútumai voltak, ugyanezen tendenciózus szerzők által átlátszó módon át vagy félre értelmeződtek Krisztus-jellé. Mindenesetre a későbbiekben Constantinus által bevezetett, egyértelműen keresztény szimbólumokkal Krisztus-jellel, lándzsával és zászlóval (ezek az ún. labarumok) ellátott ábrázolásokat csak a húszas évek elején kezdték el használni, képi formában először 327/28-ból származó érméken tűntek fel.

Így Constantinus 312 utáni valláspolitikáját leginkább az ambivalens szóval lehetne jellemezni. A kereszténység félreérthetetlen felértékelése és támogatása mellett kellő mértékben továbbra is figyelembe vette az örökölt kultuszokat, nem utolsósorban azzal a szándékkal, hogy a még mindig többségében pogány politikai-társadalmi elitet és katonaságot ne provokálja.
Constantinus ilyetén hozzáállására szimbolikus példa a tiszteletére 315-ben, Rómában épített diadalív, melynek részleteit egészen biztosan egyeztették vele. Ennek fő felirata a Maxentius felett egy közelebbről nem meghatározott isten segítségével (instinctu divinitatis) aratott győzelmét hirdeti. Ezt az elkötelezettség nélküli szókapcsolatot minden szemlélő kedvére értelmezhette, és valláspolitikai szempontból akár még integráló hatásúnak is fel lehetett fogni. A többféle jelentés felkínálását az emlékmű képi programja még meg is erősíti: a domborművek számtalan szokványos származású római istenséget ábrázolnak, köztük Solt, Dianát és az erdőistenséget, Silvanust.

A constantinusi fordulat ugyan számos jelentéssel bővült, elsősorban azoknak a későbbi történetíróknak a visszatekintései nyomán, akik tisztában voltak Constantinus politikájának hosszú távú következményeivel, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a császár uralmi helyzetét a korabeli hatalmi harcok összefüggésében szemléljük, hiszen bizonyára főként ezek kötötték le a figyelmét. Ugyanis a Constantinus és Licinius közötti konkurenciaharc a politika összes területére kiterjedt.
Az a megegyezés, ami a két császár között 313 februárjában a kereszténység javára jött létre Mediolanumban (ezt tévesen gyakran mediolanumi tolerancia-edictumnak nevezik), annyiban állt a felsőbb politika szolgálatában, hogy ezen határozatok kezdeményezőjét, Constantinust az immáron a görög tartományok keleti részén (azaz Licinius hatalmi területén) élő keresztények egyenesen védőszentjüknek tekintették.
Constantinus egyre több keresztény attribútumot kezdett használni, ez is a Iovius Liciniustól való demonstratív távolodás jele volt. Ilyen jelkép volt pl. a híres, 315-ből származó ticiniumi ezüstérem, amelyen a császár sisakján egy Krisztus-monogram látható. Jóllehet Licinius időközben elvette Constantinus féltestvérét, Constantiát, így a két augustusi immáron rokoni szálak is összefűzték, a feszültség láthatóan egyre csak nőtt közöttük, nem utolsósorban azért, mert Constantinus egyre egyértelműbben hangoztatta egyeduralmi szándékait. A konfliktus végül fegyveres összecsapásba torkollott, először 316-ban ütköztek meg Cibalae-nál (a mai Ljubljanától keletre), amelyben Constantinus kerekedett felül, akárcsak az azt követőben, amelyre Hadrianopolisz (Edirne) közelében került sor.

A vereségek következtében Liciniusnak majdnem egész európai területéről le kellett mondania (Thrakiát kivéve), míg Constantinus látványos módon az újonnan szerzett területen maradt, elsősorban Serdicában (ma Szófia), és minden ereiével a végleges erőpróbára készült. Erre aztán 324 júliusában került sor. Hadrianopolisznál ismét mindkét oldalon tömegével vonultak fel a katonák, a véres csatában pedig összesen 34 000 katona vesztette életét. A győztes Constantinus azonnal a Bizáncba menekülő Licinius után eredt. Ott Constantinus fia, Crispus caesar megsemmisítette Licinius flottáját, akinek a sorsa immár megpecsételődött. Miután 324 szeptemberében még egyszer csatát vesztett Khrüszopolisznál (ma az isztambuli metropolisz része), egyszerű polgárként „nyugdíjazták”, és a következő évben Constantinus parancsára meggyilkolták.
Ezzel 324 őszén ismét helyreállt a régi típusú monarchia. Ahogy egykor a principátus megalapítóját, Augustust, úgy Constantinust is hosszú, sok halottal szegélyezett út vezette a császári egyeduralomhoz, és akárcsak Augustus, Constantinus sem rettent vissza a gyilkosságtól, ha éppen az tűnt hasznosnak, és alkalom adódott rá. Erre példa a 326ban bekövetkezett váratlan rettenetes dráma, amikor is Constantinus, máig tisztázatlan okok miatt Licinius fia mellett saját feleségét, Faustát és gyermekét, egyben caesarját, Crispust is megölette.
Zószimosz, a pogány történetíró (5. század vége/6. század eleje) később azzal magyarázta Constantinus kereszténység felé való fordulását, hogy egyedül ez a vallás ígéri a gonosztevőknek az efféle rémtettektől való megtisztulást. Ez természetesen nem más, mint erőltetett pogány okoskodás, ettől azonban Constantinus, az egyeduralkodó és az első keresztény császár mégis családjának gyilkosa marad.

A constantinusi császárság ezen utolsó, a szó eredeti értelmében véve monarchikus szakaszát (324-337) lényegében külpolitikai sikerek, a tetrarchia alatti kezdeményezéseket folytató és továbbfejlesztő reformtevékenység, valamint a kereszténységen belüli, fokozódó egyet nem értés körülményei között folytatott valláspolitika jellemzi. Katonai téren Constantinus nemcsak a riválisaival és társaival vívott konfliktusok során bizonyította képességeit, amelyekből rendre győztesként került ki, hanem a külső ellenségeivel vívott harcokban is tanúbizonyságot tett adottságairól. A germánokkal 306/7 és 313 között vívott háborúkban sikeresen helyt állt a frankokkal és a brukterekkel szemben, és ebben a hadjáratban új építményekkel biztosította a Rajna-határt (többek között a Rajna-híddal és a köln-deutzi erőddel).

315-ben a Duna-frontot is biztosította a szarmaták és a gótok ellen, 322/23 folyamán mégis újabb hadjáratokat kellett vezetni ezen népcsoportok ellen, amelyek többek között nagy valószínűséggel a szarmatákkal kötött szövetségkötéssel végződtek. Az ezt követő években Constantinus ideje nagy részét a Duna vidékén töltötte. Itt gondoskodott a határállomások kiépítéséről, és ezzel Diocletianus ilyen irányú erőfeszítéseit folytatta.
A veszélyes és a támadásra mindig kész gót nép azonban továbbra is ellenfele maradt, ezért 332-ben ismét háborúra került sor, amely egy manapság hevesen vitatott megállapodással végződött. Egyesek azt állítják, hogy Constantinus adott először a gótoknak foederati (szövetséges) státuszt, akik így már a birodalomhoz tartoztak, méghozzá oly módon, hogy a Római Birodalom letelepedésre alkalmas területet biztosított nekik a territóriumán, és messzemenőkig elismerte belső autonómiájukat. Ez az elmélet azonban nem igazán állja meg a helyét, ugyanis ilyen típusú szerződést először I. Theodosius kötött. Az mindenesetre elképzelhető, hogy Constantinusnak hadisarcot kellett fizetnie, hogy visszatartsa a gótokat a további Róma elleni támadásoktól, ám ezt sem lehet megnyugtatóan bizonyítani.

A császári kancellária, amely az uralkodó nyilvánosságnak szánt önképét volt hivatott kigondolni és megvalósítani, természetesen nem foglalkozott efféle apró részletekkel. Mindössze az volt a céljuk, hogy a kortársakat minél hihetőbben és változatosabban győzzék meg Constantinus diadalmasságáról és nagyságáról. Következésképpen a feliratokon és a pénzeken újra és újra úgy utalnak a császárra, mint a gótok (és az összes többi lehetséges népcsoport) legnagyobb legyőzőjére (Gothicus maximus), és egyfajta győzelmi emlékműnek számít Constantinus egyik napjainkra is kiható cselekedete is, nevezetesen Konstantinápoly megalapítása. Amikor a már addig is híres Bizáncot 330. május 11-én saját nevével újra avatta, szándéka semmiképpen sem az volt, hogy Rómát egy „új Rómá”-val leváltsa, nem is az, hogy egy új birodalmi fővárost alapítson, hanem mindenekelőtt az, hogy saját nagyságát demonstrálja és megörökítse.
A valláspolitika szempontjából az új Constantinus-város hagyományos, pogány elemeit kell kiemelnünk. Pogány rítus szerint felavatott templomot kapott például Tükhé istennő, aki a város és a szerencse istennője volt, valamint a Dioszkuroszok is (az isteni ikrek, Kasztór és Polüdeukész), akik régóta Róma „bevált” segítői voltak a háborús konfliktusok idején. Az új város centrumaként Constantinus egy külön fórumot építtetett, amelynek középpontjában egy porfírkő oszlop állt, azon pedig maga a császár szobra, Sol napisten alakjában. Kétségtelen azonban, hogy egyértelműen keresztény építmények is meghatározták a város arculatát. Ezek közül a leghíresebb az Apostoli templom, később ide temettette és itt tiszteltette magát 13. apostolként Constantinus.

Constantinus kiemelkedő szerepet szánt az újonnan alapított városnak, ezért irányító központnak tette meg és saját senatussal látta el, amely természetesen alá volt rendelve a Rómában székelő testületnek. A régi idők köztársaságinak már alig tekinthető maradványát azonban láthatóan elnyomták a tisztán monarchikus épületek, különösen egy nagy palotaegyüttes. Ugyanis Konstantinápolynak a kedvelt székhely szerepét szánta, és a késő ókori bizánci udvar, amelynek gyökerei a diocletianusiconstantinusi időkre mennek vissza, már ebben a korai szakaszban figyelemreméltó kiterjedésű volt. Így a császárt állandóan körülvette egy udvariés koronatanács, számos udvari és az udvar melletti birodalmi hivatalnok, például a hivatalvezető (magister officiorum), a legfelsőbb quaestor (quaestor sacri palatii) és a két legmagasabb szintű pénzügyi hivatalnok, a comes sacrarum largitionum és a comes rei privatae. Nagy létszámú kisegítő személyzettel látta el őket, valamint a századok folyamán folyamatosan növekvő udvartartás mindenféle tagjával.

A fentnevezett hivatalok közül néhányat Constantinus újonnan alapított, néhányat átalakított, amiből kitűnik, hogy a diocletianusi reformpolitika energikus folytatója volt. Ezt az is bizonyítja, hogy elődje példáját követve, Constantinus is igyekezett következetesen szétválasztani a polgári és a katonai gépezetet, aminek során például az évszázadokon át nagy felelősséggel járó testőrgárda parancsnoki hivatal (melynek a feladata egykor a császári elitcsapatok vezetése volt) ekkorra pusztán közigazgatási tisztséggé vált, s a négy, illetve öt praefectus praetorio elsődleges feladata a legfontosabb adók behajtása (annona) és a hadsereg ellátása lett. Constantinus létrehozott egy új katonai vezető pozíciót, a főparancsnokságot (magister militum), amelynek betöltői az elkövetkező időkben (elsősorban a késő 4. és az 5. században) gyakorlatilag a hatalom birtokosaivá léptek elő a birodalomban. A pénzügy terén Constantinus szintén vállalkozó szellemű reformerként tüntette ki magát.

Diocletianus példáját követve, a solidus-szal egy új, értékálló pénzt vezetett be, ami kiindulópontként szolgált az aranyalapú pénzrendszerhez. Terve annyira bevált, hogy e pénzrendszer majd az egész bizánci kor alatt fennállt. Az adókivetést racionalizálta, rendszeres kihirdetése (indictio) immáron 15 évente történt. Datálási szempontból az új constantinusi indictiós ciklusnak még a középkorban is volt jelentősége.

Egyházpolitikai tevékenységét tekintve Constantinusnak a helyzet természetéből fakadóan sem példaképe, sem elődje nem volt. Működésének későbbi hatása viszont annál jelentősebb. Már említettük az Észak-Afrikából kiinduló donatista-vita kapcsán kifejtett aktivitását, és a püspöki gyűlések (zsinatok) kezdeményezőjeként játszott jelentős szerepét, amelyeket ő hívott össze, sőt olykor még vezetett is. Az ún. arianizmus kapcsán kialakuló, a kereszténységen belüli második legnagyobb vitába is bekapcsolódott, ugyanis világosan megfogalmazott cél]a volt a kereszténységen belüli egység és egyetértés létrehozása, illetve megőrzése.
A konfliktus egy alexandriai presbiter, Arius nézetei nyomán mérgesedett el, aki azt állította, hogy az időn és okságon kívül álló Isten, valamint teremtménye, Jézus aki egyben logosza és fia -, nem egylényegűek. Constantinus kezdetben mindössze teológiai szőrszálhasogatásnak tartotta a vitát, de az egyre szélesedett, mert Alexandrosz alexandriai püspök és utódja, Athanasius szigorú intézkedésekkel reagált.
Constantinus végül kénytelen volt a birodalom összes püspöke részére egy gyűlést összehívni, amely az első egyetemes (nicaeai) zsinatként vonult be a történetírásba. Számos, a szervezetet érintő intézkedés mellett megfogalmazták a keresztény hitvallás alapjaiban mindmáig érvényes elveit, amelyek vitathatatlanul szöges ellentétben álltak az ariánus tanokkal (325. június). A zsinat Isten fiáról egyértelműen kimondta, hogy az Atyával egylényegű (görögül: homousziosz). Ariust kiátkozással és száműzetéssel sújtották.

Constantinus remélte, hogy a keresztény egyházon belül létrejöhet a megbékélés, ez a kívánsága azonban nem teljesült, ellenkezőleg: az elkövetkező években az arianusok új erőre kaptak, Ariusnak pedig már 327/8-ban engedélyezték az egyházba való újrafelvételét. Ráadásul paradox módon éppen az Arius-párti nicomediai Euszebiosz püspök keresztelte meg Constantinust a halála előtt (337. május 22.).

Várható utódainak több fontos feladatot hagyott örökül: az egyik legfontosabb, hogy az általa alaposan előkészített perzsa hadjáratot vigyék végbe, másrészt pedig legyenek úrrá a továbbra is erős egyházon belüli, valamint a keresztény-pogány konfliktusokon. Legnagyobb tehertételnek azonban a családon belül tisztázhatatlan örökösödés kérdése bizonyult vagyis az uralkodó utódlása. Bár a császár minden valószínűség szerint úgy tervezte, hogy egy dinasztikus tetrarchia keretein belül két magasabb rangú augustus (a fiai II. Constantius és II. Constantinus), valamint két alájuk rendelt caesar (fia, Constans és mostohaunokaöccse, Flavius Delmatius) fog együttesen uralkodni, de ez a terve, ahogyan erre hamarosan fény derült, meghiúsult.