Iulianus, akinek a keresztény hagyomány a „hitehagyott” (apostata) jelzőt adta, a Constantinus-dinasztia utolsó tagja volt, s a 337-es véres események és Gallus 354-ben történt meggyilkolása után ő jött szóba az uralkodói poszt betöltésére és II. Constantius utódlására. 331-ben vagy 332ben született Konstantinápolyban, s az édesapja, Iulius Constantius Nagy Constantinus féltestvére volt, így Iulianus az uralkodóházzal rokonságban állt. II. Constantius parancsára körülbelül 351-ig keresztény-arianus értékrend szerint nevelkedett, majd ismét Konstantinápolyban többek között filozófiai-retorikai tanulmányokat folytatott, amelynek során megismerkedett Libanios-szal, a syriai Antiochiából származó pogány szónokkal. Iulianus későbbi, szerencsére nagy számban fennmaradt leveleiből kiderül, hogy a császár pogányság felé fordulása körülbelül a filozófia felé fordulása elején történt, ugyanis egy 362 végéről-363 elejéről származó, Alexandria (keresztény) lakóinak szánt írásában saját magát állítja eléjük példaképként (ep. 111 Bidez):
„Ha biztatásom rövidsége ellenére azt kívánjátok, hogy én vezesselek benneteket, forduljatok ismét az igazság felé. Nem fogjátok eltéveszteni az igaz utat, ha azt követitek, aki húszéves koráig szintén azon az úton járt, s most tizenkettedik éve van a kegyes isteneknek köszönhetően ezen az úton.”
Következésképpen Iulianus 351-ben vagy 352-ben vált Paulusból Saulusszá, elhagyva a keresztény utat és a hagyományos pogány útra térve. Ezt a belső fordulatot azonban következetesen titkolta az egész világ és különösen az arianus augustus, II. Constantius előtt, ugyanis csak ez utóbbi halála után vállalta nyilvánosan pogány hitét.

Már ennyiből is kivehető, hogy mennyire kritikus pont volt a késő ókorban bármely császár vallási hovatartozása. Iulianus hosszas hallgatása megint csak megerősíti (s ez Constantinus korai, 312 előtti éveire nézve különös fontossággal bír), hogy egy uralkodó kormányzási tevékenységéből csupán nagyon korlátozott mértékben lehet következtetni lelkére és hitére. A politikai számítások és a céltudatosság, legalábbis Iulianus számára, fontossági sorrendben a vallás vállalása előtt állt, és az új augustus csak a trónbitorlással vált hivatalosan apostatává, holott már réges-rég az volt.
Caesarként (355. november 6. után) Galliában a frankok és alemannok legyőzését követően elsősorban az infrastruktúra megújításával és a határok biztosításával tűnt ki. Ezen túlmenően koncepciózusan szállt síkra az egységes tartományi irányítás és mindenekelőtt a városok ügyének újjáélesztése és erősítése mellett. Augustusként is ezeket a célokat tűzte ki maga elé Iulianus, immáron a birodalom egészére vonatkozóan, azonban csakhamar kiderült, hogy a valóság és a keresztényellenes, hagyományos értelemben vett radikális reformpolitika szándéka nem hozható egymással összhangba.

Amikor 361. november 3-án Iulianus egyedüli augustus-szá lépett elő, és ezt nemcsak politikai reményei megvalósulásának tartotta, hanem egyenesen a hamis hit béklyójából való szabadulásként, sőt olyan isteni megbízatásként élte meg, amely lehetővé teszi számára, hogy a világot ismét az általa helyesnek tartott mederbe terelje. Egy kifejezetten magánjellegű levélben, amely közvetlenül az után keletkezhetett, hogy értesült II. Constantius haláláról, Iulianus feltárja, mekkora lelki nyomás nehezedett rá. Bevallja, hogy leginkább Héliosz istenhez könyörgött (ep. 28. Bidez), a már idézett, az alexandriai polgárokhoz címzett levelében pedig még nyilvánvalóbban és erőteljesebben áll ki Héliosz napistenben való hite mellett: „Egyedül ti nem érzitek a Hélioszból áradó pusztító csillogást? Csak ti nem tudjátok, hogy őáltala jön létre nyár és tél? Egyedül ti nem vagytok tisztában vele, hogy ő alkot minden életet, és ő idéz elő minden mozgást?”

Amiként egykoron Constantinus Sol Invictus napisten lévén találta meg az utat a fényt adó, sötétségből kivezető keresztény Istenhez, akként járta most Iulianus ellenkező irányban a „megvilágosodás útjá”-t. Nem „Jézus, akit sem ti, sem atyáitok nem láttak”, hanem „Héliosz, akit az idők kezdete óta lát, szemlél és tisztel az egész emberi nem” (uo.) adja a fénnyel az igazi erőt és létet.

Ebben a szinte túláradó küldetéstudatban már benne rejlett a kudarc csírája hiszen hogyan is lehetett volna a politika és társadalom fontos területeinek évtizedes új irányszabásának időközben maradandóvá vált hatásait rövid időn belül semmissé tenni vagy visszafordítani? Ráadásul Iulianus nem fordíthatta minden erejét a birodalom belső restaurációjára, hiszen a rómaiak éppen egy perzsák elleni háború kellős közepén voltak, amelyet II. Constantius csak azért nem tudott folytatni, mert Iulianus augustus-szá való előléptetése megakadályozta benne. Iulianus augustusi reformtevékenységének, mindenekelőtt a törvényhozásra vonatkozónak nem kis részét szinte az útikocsiból és a főparancsnoki sátrából kellett folytatnia, amit a menetnaplóba vetett rövid pillantás is megmutat: 361. december 11-én Iulianus ünnepélyesen bevonult Konstantinápolyba, és ott méltó halotti ünnepet rendezett II. Constantiusnak, akit a hagyományos módon, de biztosan nem a halott akaratának megfelelően istenné avattatott. Májusban elhagyta a várost, és útnak indult Antiochia felé, az utolsó háborús előkészületeket megteendő. Antiochiában, ahol 362 nyarától 363 márciusáig tartózkodott, belebonyolódott a városon belüli konfliktusokba, amiből csak 363. márciusi Perzsiába való indulásával tudta magát kivonni, ahol június 26-án egy sebesülés következményeképpen meg is halt.

Iulianus tehát alapvetően konstantinápolyi egyeduralmának első négy hónapjában kísérelte meg beindítani átfogó reformjait. Amíg a reformok a város életerejének helyreállítását célozták, Ammianus Marcellinus a legnagyobb dicséret hangján szólt róluk, és a nagylelkű nagyvonalúság (Hberalitas) eredményeként méltatja őket (25,4,15):

„Csak könnyű adókat vetett ki, elengedte a koronázási ajándékokat, és az idők folyamán felszaporodott adósságokat; a kincstárnak magánemberek ellen folytatott pereit méltányosan intézte el; visszaadta a városoknak az adókivetés jogát a földekkel együtt, kivéve azokat, amelyeket az előző hatóságok jogosan adtak el” (Földy József fordítása).

Ez az értékelés hiteles információkat tartalmaz, minthogy Iulianus, fennmaradt törvényei szerint valóban adóamnesztiát adott. A városi curiák által rendszeresen fizetendő koszorúaranyról persze nem mondott le, hanem a törvény fennmaradt szövege szerint (Codex Theodosianus 12,13,1) erélyesen ragaszkodott ahhoz a joghoz, hogy szükség esetén ezt a pénzügyi forrást is igénybe vegye. Ebből világosan kitűnik, hogy Iulianust az a gondolat vezérelte, hogy új lendületet adjon a régi, általa különösen tisztelt görög polisz-kultúrának.
Ugyanakkor azonban nem veszítette szem elől a központi állami érdekeket sem, hiszen csak erős városi tanácsok voltak abban a helyzetben, hogy a közjó javát szolgáló feladatokat vállaljanak. Végső soron Iulianus várospolitikáját vallás és kultuszpolitikájának összefüggésében kell szemlélni, amiről Ammianus Marcellinus megfeledkezik a császár dicsőítésénél, amikor városbarátként (philopolis) jellemzi.
A földterületek városoknak történő visszaszolgáltatása ugyanis elsősorban az egykori templomi birtokokra vonatkozott, melyeket Iulianus keresztény elődei koboztak el, s ugyanez áll építési politikájára is, amelynek elsődleges célja a régi isteneknek emelt templomok restaurálása, illetve újak építése volt.

A Iulianus-i, azaz a hagyományos kultuszokkal rokonszenvező politika másik fonákját a keresztényellenes intézkedések jelentették. Bár kétségkívül nem indított új, szisztematikus, Diocletianuséhoz hasonló keresztényüldözést, azonban törvényi szabályozás útján a keresztény egyház és papság határozott háttérbe szorítását próbálta elérni. Így időközben visszavonta a keresztényeknek adományozott előjogokat (mint pl. az állami szállítási szolgálat igénybevételének jogát), a papok adómentességét pedig újból megszüntette. Ezenkívül megtiltották új keresztény templomok emelését, de a keresztényeket mindenekelőtt az fenyegette, hogy meg fogják vonni anyagi létalapjukat, hiszen a régi kultuszok Iulianus által ünnepélyesen bejelentett újjáélesztésének következményeként hatalmas mértékű tulajdon-visszaköveteléssel kellett számolni.
Bár Iulianus a keresztények következetes lefokozásától és az ellenük indított megtorlásoktól eltekintett mi több, a keresztény hit követői számára lehetővé tette a közigazgatás és a hadsereg magasabb pozícióinak elérését is -, mindent egybevetve mégis konfrontációktól és nézeteltérésektől terhes társadalmi légkört teremtett, ami arra indíttatta a fanatikus pogányokat és keresztényeket, hogy heves konfliktusokba keveredjenek egymással, melyek nemritkán erőszakos összecsapássá fajultak.
A keresztény egyházon belüli feszültségek jóindulatú tűrése, sőt támogatása tehát alapvető része volt a iulianusi politikának, ezt Ammianus Marcellinus leplezetlenül beismeri: (22,5,2-4) „Nyíltan és határozottan elrendelte, hogy meg kell nyitni a templomokat, és az istenek tiszteletére állatokat kell az oltáron áldozni. És hogy rendelkezésének hatását erősítse, a marakodó keresztény elöljárókat, pártokra szakadt híveikkel együtt, palotájába hívatta, és barátságosan figyelmeztette, hogy vessenek véget a viszálykodásoknak, s mindenki teljesen szabadon és félelem nélkül gyakorolja vallását” (Földy József fordítása).

Hogy a légkör már milyen nagy mértékben elmérgesedett, azt jól mutatják azok a mellékkörülmények, amelyek Iulianus hosszadalmas antiochiai (Syria) tartózkodását jellemezték. Az ekkoriban már túlnyomórészt keresztény városban a pogány császárt érkezésekor mindenfelől kitörő öröm fogadta, ez azonban csakhamar idegenkedésbe, végül pedig maró gúnyba és nyílt elutasításba csapott át, méghozzá mind a keresztények, mind a pogányok részéről. Ugyanis a syriai metropolis lakói Iulianusban nem a császárt látták, hanem elsősorban egy filozófiai meggyőződés talaján álló embert, aki szó szoros értelemben kiesett a szerepéből.

A szokásos császári ceremónia helyett, amely a világ állítólagos urának jól állt, Iulianus a fellépése során egy olyan furcsa aszkéta bőrébe bújt, aki moralizálva és szónokolva éppen arra járt. Majdhogynem megható igyekezetében, ahogy a polgárokhoz való közelségét demonstrálni próbálta, Iulianus szembeötlő módon nem tett eleget sem helyzetéből, sem rangjából adódó kötelességeinek, amire mindkét oldalon értetlenkedés, sértődés és indulat volt a válasz.
A császár erre híres, az antiochiaiakhoz intézett „Szakállgyűlölő” (Miszopógórí) című vitairatában válaszolt. Voltaképpen a szituációnak megfelelően reagált, hiszen az emberek idegenkedése nem konkrét intézkedéseinek szólt, hanem sokkal inkább fellépésének és megjelenésének, amelyhez hozzátartozott filozófusi szakálla is. A konfliktus az aktuális gazdasági és társadalmi problémák következtében csak még jobban elmérgesedett. A város ellátása ugyanis régóta hiányt szenvedett, és ezt a gabonát begyűjtő, és az árakat drágító földesurak, illetve az éhes katonák, akiket Iulianus itt vont össze a perzsa hadjáratra, mind-mind csak fokozták. Iulianus pedig hiába volt vétlen, a helyzetet mégis igen ügyetlenül kezelte.
Végül még az Antiochia közelében fekvő híres daphnéi Apollón-templom is leégett, amire Iulianus a város összes keresztény templomának bezáratásával válaszolt, mert megalapozatlanul azt feltételezte, hogy a keresztények okozták a tüzet.

Restaurációs buzgalom és a realitás fel nem ismerése ez jellemezte Iulianus antiochiai tartózkodását, és ez határozta meg talán leghíresebb intézkedését is, az úgynevezett szónok-edictumot is (Codex Theodosianus 13,3,5). Ez a 362 júniusában keletkezett rendelet azt irányozta elő, hogy „a bölcselet és a retorika tanárai szerezzenek egyfajta tanítói engedélyt a városi curiánál, amelyet a császárnak is be kell mutatni végső ellenőrzésre. Egy Iulianus által írt kísérőlevélből (ep. 61 c Bidez) derül csak fény arra, hogy a törvény egyértelműen keresztényellenes, és arra, hogy mik voltak a császár indítóokai. Ugyanis Iulianus a tanárok és a tananyag vallási összeegyeztetését követelte, az ő szavaival élve: Homérosz, Hérodotosz, Thuküdidész és sok más szerzőt nem oktathat és magyarázhat olyan ember, aki a régi isteneket elutasítja: „Értelmetlen dolognak tartom, hogy e szerzők műveinek magyarázói megtagadják a figyelmet azoktól az istenektől, akiket ugyanezen auktorok magasztalnak.”
Ez az edictum már a késő ókori kortársak körében is hangos visszhangot váltott ki.

Természetesen a keresztények reagáltak a legélesebben, de még a pogányok és az olyan nyílt szimpatizánsok sem fukarkodtak kritikus megjegyzésekkel a messzemenően eltúlzott intézkedéssel kapcsolatban, mint például Ammianus Marcellinus. A levél figyelemreméltóan tárgyilagos hangneme ellenére sem kételkedhetünk a császár mély vallási indíttatásában, és Iulianus ebben az esetben sem ítélte meg helyesen a realitást. Homéroszhoz és Platónhoz akart politikai tevékenysége során igazodni (egyébként a „Szakállgyűlölő”ben is őket idézte példaképként), ám a késő ókori császárságnak nem egy Platón által ábrázolt ideális polgár erényeire volt szüksége támaszként. Amikor 363 márciusában Iulianus elhagyta Antiochiát, hogy folytassa a perzsák elleni háborút, a város lakói egyetlen könnycseppet sem hullajtottak érte. Amikor pedig néhány hónappal később egy jelzőtűz a császár halálhírét hozta, a város ujjongása nem ismert határt. Bár Iulianus korai halála megakadályozta, hogy folytathassa ambiciózus restaurációs politikáját, programja nem annyira az idő rövidsége miatt bukott el, hanem sokkal inkább saját szándékainak túlzott volta miatt.