Iordanes, a latin nyelven író, gót származású történetíró 551-ben megírta a gótok történetét, és ebben saját szemszögéből foglalja össze a 395 utáni eseményeket (Getica, 29,146-147): „Ezután azonban Theodosius, aki kedvelte a békét és a gót népet, eltávozott az élők sorából, a fényűzően élő fiai pedig kezdték semmibe venni a két államrész ügyeit, és az auxiliarisaiktól, azaz a gótoktól megvonták a szokásos ajándékokat. A gótok körében gyorsan nőtt az elégedetlenség a rómaiakkal szemben, és attól a félelemtől vezérelve, hogy harci kedvük elszáll a hosszú béke miatt, maguk fölé Halaricust királynak választották... Amikor Halaricust királlyá emelték, embereivel tanácskozván meggyőzte őket, hogy inkább fáradozzanak királyságok meghódításán, minthogy tétlenségük miatt mások országainak legyenek kiszolgáltatval (Kiss Magdolna gondozásában).
Iordanes azok közé tartozik, akik tudták, hogyan alakultak az események, ezért is említ már „két államrészt”, azaz nyugati és keleti birodalomrészt, amelyeket szerinte Theodosius két fia, Arcadius és Honorius tett tönkre. Indoklása, hogy mindketten kedvelték a luxust, megfelel a késő ókori történetírás szokásos moralizáló és személyiségközpontú jellegének, aminek az okok objektív feltárásához vajmi kevés köze van. Jelzésértékű azonban az a szabadság, amit Iordanes a gótoknak tulajdonít, ahogyan a jövőjüket tervezik, ugyanis úgy látszik, hogy a rómaiaknak már egyáltalán nem fontos a szerepük. Ha ez azért talán túlzás is, egész beszámolójából mégis az tükröződik vissza, hogy a Nyugatrómai Birodalom számára 395 után Alarich és a nyugati gótok jelentették a legfőbb problémát.

Alarich legfőbb ellenfele, aki a római központi és császári hatalmat képviselte és ez is jellemző -, nem egy római volt, hanem a vandál Flavius Stilicho. A 390-es évek kezdete óta hadvezéri posztot töltött be és I. Theodosius unokahúgával, Serenával kötött házassága révén szoros kötelékben állt a császári családdal. Az uralkodó halála után még jobban megerősödtek ezek a dinasztikus szálak, ugyanis Stilicho először egyik lányát, Mariát, majd ennek halála után másik lányát, Thermantiát házasította össze Honoriusszal. Az ifjú császár apósaként, ráadásul még I. Theodosius által kinevezett tanácsadóként, illetve tutorként Stilichóé volt a meghatározó szerep nyugaton, egészen 408-ban bekövetkező haláláig.
Fő gondja az volt, hogy miképpen lehetne a gótoknak fölébe kerekedni, ugyanis a szerződésbe foglalt szabályozások I. Theodosius halálával érvényüket vesztették, így meg kellett volna újítani őket, ám sem a rómaiak, sem a gótok nem voltak hajlandók új szövetséget kötni. Hiszen Alarich, aki valószínűleg 391 óta formálisan a nyugati gótok királyának számíthatott, ugyanebben az évben megsértette a 382-es thedosiusi szövetség feltételeit, mivel önhatalmúlag kitört a Balkán térségéből dél felé. Ám Theodosius állandóan rá volt utalva a gótok segítségére, ezért mind Alarichot, mind embereit bevetette az Eugenius ellencsászárral vívott háborújába.
Stilicho azonban 395 tavaszán visszaküldte Alarichot keletre, aki ezt kiváló alkalomnak tartotta, hogy alaposan kifossza Illyriát és Dalmáciát. Mivel a gótok számára a hunok thrakiai betörései miatt egyre kevéssé tűnt tanácsosnak a részükre kijelölt területeken maradni, elhagyták a Duna vidékét és Konstantinápolyba vonultak.

Alarich az ottani hatalmasságtól, Rufinus praefectus praetoriótól megkaphatta Illyricum hadvezéri posztját, de legalábbis magas pénzösszegben részesült. Ellenszolgáltatásként Alarich visszafordult gótjaival együtt, és Hellász felé vette az irányt, ahol 395 nyarán Stilicho ellene vonuló seregébe ütközött. Hónapokon át kölcsönösen figyeltették egymást, majd 395 őszén a két sereg otthagyta egymást anélkül, hogy csatára került volna a sor. Ennek az volt az oka, hogy Arcadius császár a még Stilicho parancsnoksága alatt álló keletrómai seregtesteket visszahívta az Eugenius ellen vonuló kontingensből Konstantinápolyba, Stilicho pedig néhány megmaradt katonájával visszavonult Italiába.

Alarich számára ez a fejlemény szinte felhívást jelentett a Hellászban történő fosztogatásokra, és nem hagyta magát kéretni. Egy éven keresztül, egészen 397 tavaszáig garázdálkodtak a gótok, először Közép-Görögországban, majd Attikában és a Peloponnészoszon. Athén csak busás „védelmi pénzek” fizetése révén menekült meg a fosztogatástól, ám Eleusziszt, Korinthoszt, Argoszt és Spártát így is feldúlták a gótok. Időközben Stilicho új seregeket toborzott (elsősorban rajnai germán egységek felvételével), és 397 tavaszán partra szállt a Peloponnészoszon.
Olümpia közelében sikerült körbekerítenie a gótokat, de átláthatatlan okokból ismét kitért a döntő katonai összeütközés elől. Lehetséges, hogy ez azzal a nézeteltéréssel függött össze, amely Konstantinápoly és a nyugati rész között állt fenn amiatt, hogy Stilicho olyan területen ténykedett, amely tulajdonképpen a keleti birodalomrészhez tartozott. Mindenesetre Stilichót még 397ben a (kelet-) rómaiak az állam ellenségének nyilvánították (hostis publicus), ami egyben annak jele volt, hogy kezdetét vette az Imperium Romanum visszavonhatatlan kettészakadása.
Alarich figyelemre méltó virtuozitással használta ki a rómaiak belső viszályait, és kénye-kedve szerint játszotta ki a két oldalt egymás ellen. Stilicho Hellászból való kivonulása után áthelyezte tevékenységét az Adriától keletre fekvő területekre (Épeirosz), és ilyen módon erőteljes nyomást gyakorolt Arcadiusra, aki végül nem látott más kiutat, mint hogy újra akárcsak annak idején, 382-ben I. Theodosius szerződéssel próbálja megkötni ellenfelét, kiváltságos szövetségesnek ismerve el azt. A 397-ben megkötött foedusban Alarich alkalmasint már másodszor illyriai hadvezéri posztot kapott, ráadásul Arcadius új, makedóniai területeket is kiutalt a gótnak.

Ezen megállapodások néhány évre biztosították a viszonylagos nyugalmat a Balkán térségében, amit Stilicho többek között arra használt fel, hogy leverje a 386 óta ÉszakAfrikában tartó felkelést, melyet egy magas rangú római helytartó (comes Africae), Gildo vezetett. Ám 401-ben a nyugati gót szövetségesek Alarich vezetésével ismét nyugatra vették vándorlásuk útját, s ennek során bevonultak Italiába. Amikor már a mediolanumi császári palota kapuja előtt álltak, a rómaiaknak apokaliptikus víziói támadtak. A költő Claudianus, aki bizonyos mértékig Stilicho udvari költőjének számított (és aki többek között dicsőítő beszédet írt hozzá),
„A gót háborúról” című eposzában leírja, hogy a madarak baljós röptét, a villámlást, mennydörgést és holdfogyatkozást a közelgő bukás előjeleként fogták fel Italiában. Bár Alarich nem volt képes Mediolanumot bevenni, a gótok végig dúlták Etruriát és Felső-Italiát. Végül Stilicho zömében alánokból álló serege élén 402. április 6-án Pollentiánál visszafordulásra kényszerítette a gótokat, és 402 nyarán Veronánál döntő vereséget mért rájuk. A gótok ismét birtokukba vették a letelepedéshez nekik kiutalt balkáni területet, és a nyugati császár, Honorius által immáron hadvezérnek kinevezett Alarich vezetésével ezt követően csak alkalmi illyriai rablóhadjáratokra szorítkoztak.

Alarich Itáliából történő kiszorítása sem igazán juttatta lélegzetvételhez a kiállt veszélyek hatására Mediolanumból Rómába átköltöztetett császári udvart, mert szinte az összes határrégióban feltartóztathatatlanul folytatódott a Nyugatrómai Birodalom eróziója. Britanniában egymást követték a trónbitorlások, ezek közül a katonasorból kiemelkedett (III.) Constantinusé bizonyult a leghosszabb életűnek (407-411); Galliában és Germaniában 406/7-ben vandálok, szvévek és alánok tűntek fel, és 405 végén / 406 elején csak nagy erőfeszítések árán sikerült megakadályozni a Radagaisus vezette keleti gótok itáliai betörését. Ehhez járult hozzá, hogy Stilicho Konstantinápoly ellen élesen konfrontatív politikát folytatott, és ennek érdekében Alarich nyugati gótjait is megpróbálta felhasználni. Elképzelése azonban nem vált valóra, ezért 408 tavaszán a nyugati expedíció bevált módszerét vetette be, hogy Honoriusra nyomást gyakoroljon és óriási pénzügyi támogatást kényszerítsen ki.
Amikor Stilicho a feszült helyzet ellenére megpróbálta kihasználni Arcadius Konstantinápolyban bekövetkező halálát (408. május 1.), hogy személyes beavatkozásával talán még a birodalom egységét is helyreállítsa saját irányítása alatt, kiéleződött a hangulat a Nyugatrómai Birodalom székhelyén, Ravennában. A seregek lázadoztak, Honorius menesztette legfontosabb tanácsadóit és katonai vezetőit, így vérfürdőbe torkollottak az események, aminek Stilicho is áldozatul esett. (408. aug. 22.)

Stilicho halála egyértelműen a nyugatrómai történelem egyik fordulópontja. Egyrészt mert az árkok Mediolanum, illetve Ravenna és Konstantinápoly között olyan méllyé váltak, hogy ekkor gyakorlatilag már tartós szakadással kellett számolni; másrészt mert világossá vált, hogy a császár tekintélye egyre csökken, hiszen nyugaton 395 és 408 között gyakorlatilag Stilicho tartotta a kezében a hatalmat, az 5. században pedig számtalan császárt „csináló” és buktató germán hadvezér követte őt. Végül pedig Stilicho parancsa, amelynek értelmében Rómában el kell égetni a Sibylla-könyveket (az ősi legendákkal övezett jóslatokat tartalmazó irodalmat), szintén a hagyományos örökséggel való szakítást szimbolizálja. Augustus ezeket a jóslatokat egykoron a Palatínuson álló Apollo-templomban tartotta, mint a római nép „titkos igéit” (Vergilius, Aeneis 6,72).
Így immáron nemcsak az egykor Augustus által a curiának adományozott Victoria-szobor, hanem a római birodalmi uralom másik szellemi alappillére is eltűnt. Néhány kortárs ebben a közelgő sorscsapás „Méné tekél”-jét látta, és ez valóban nem sokáig váratott magára. Ugyanis Stilicho meggyilkolását követően a nyugatrómai udvar, ha rövid időre is, de a germánok ellen fordult, és így jelentős mértékben fokozódott a feszültség az udvar és Alarich között. Mivel Honorius vonakodott teljesíteni követeléseit, Alarich újból megtámadta Italiát, és ez alkalommal mindenfajta ellenállás nélkül egészen Róma kapujáig jutott.
408 őszén körülvették „a világ fejét” és minden utánpótlástól elzárták. Éhezés, járványok és félelem kíséretében újból fellángoltak Rómában a régi viták. Talán a régi istenek állnak bosszút a hűtlenné vált városon? Állítólag még Róma püspöke, I. Ince pápa is eljátszott ezzel a gondolattal, és az is megfordult a fejében, hogy a pogányoknak engedményeket tegyen.

Alarichot hidegen hagyták az efféle meggondolások, a térdre kényszerített várossal kézzelfoghatóbb dolgokról tanácskozott: aranyról, ezüstről, selyemről, szőrmékről, fűszerekről. Minden képzeletet meghaladó kívánságainak valóra váltása után 408 végén jól megrakodva elvonult Etruriába, ahonnét bármikor újabb hadjáratot indíthatott Róma ellen. 409 végén ismét sor került rá, és végül 410 nyarán egy harmadik Róma elleni háború keretében megtörtént az Urbs emlékezetes bevétele.
410. augusztus 24-től kezdve Alarich embereivel három napon át fosztogatta a várost, és végül megrettent lakosságot hagytak maguk mögött. Róma 410-es „bukása” még jobban megrendítette a kortársakat, mint a 378-ban Hadrianopolisznál bekövetkezett katasztrófa, és mind a keresztény, mind a pogány hit védelmezőit harcra mozgósította. Az újra fellobbant vita legrészletesebb és legnagyobb hatású beszámolója Aurelius Augustinustól (354¬430) származik, aki „Az isten országáról” (De civitate dei) című monumentális művében a Sacco di Romát a szentek történetéhez kapcsolódva tárgyalja. Szerinte minden földi történés egyedül Isten akaratától függ, de amúgy is a civitas terrenán túli örök üdvösség a döntő.

Orosius, a hispaniai keresztény író Augustinus ösztönzésére írt művében, a pogányellenes világtörténelem leírásában szintén kitart amellett, hogy Róma kifosztása csak egyike volt a csapásoknak a hosszú római történelem során, s épp ezért nem írható a keresztények rovására. A pogányoknak ugyanakkor nem maradt más, mint hogy higgyenek a Roma aeterna eszméjében, amely a tarkójára mért csapások után is mindig képes volt fejét büszkén felemelni. Ugyanezt fogalmazta meg Rutilius Namatius is programadó írásában az 5. század elején (De redito suo 1,140-144):
„Az újjászületés lényege, hogy balszerencsés időben is növekedni tudjunk. Rajta hát, hozza meg végre az aljanép az áldozatot. Remegve hajtsanak főt a hűtlen gótok. Bőséges adók teremtsenek békében élő vidékeket. Barbároktól zsákmányolt javak töltsék meg a császár ölét.”


A gótoknak természetesen eszük ágában sem volt alázatos gesztusokat tenni jobban értenek az ilyesmihez a rómaiak. S hogy hogyan állt a minden barbárok fölött győzedelmeskedő állítólagos triumfátor tekintélye, azt jól mutatja egy legendaszerű, ám igen sokat mondó 6. századi anekdota is. Kaeszariai Prokopiosz görög történetíró (kb. 500-555 után) a „Vandál háború” című művében arról tudósít, hogy Honorius császárnak a tyúktenyésztés volt a szívügye, leginkább pedig kedvenc, Róma nevű tyúkjának hogyléte foglalkoztatta. Amikor jelentették neki Róma pusztulásának hírét, hangos jajveszékelésben tört ki, és csak akkor nyugodott meg, amikor kiderült, hogy Róma városa, nem pedig a tyúk pusztult el.
Az ilyen ellenfeleket mindig jó felkeresni, ezért Alarich 410ben bekövetkező halála távolról sem jelentette a „gót veszedelem” végét Itáliában. Alarich utódjáról, Athaulfról a következő (nem túl hiteles, ám jellemző) leírást adja Iordanes (Getica 31,159):
„Ő miután átvette a hatalmat, újból Róma felé fordult és azt, ami az első rablás után megmaradt, sáska módjára elpusztította, Italiát nemcsak magán-, hanem közvagyonától is megfosztotta. Honorius császárnak nem volt hatalma ellenállni” (Kiss Magdolna gondozásában).

Természetesen nem csak a gótok nyomták rá bélyegüket Stilicho halálát követően Honoriusnak még 423-ig tartó uralkodására. Az 5. század második évtizedében gyakoriak voltak a trónbitorlások, amelyek mindig együtt jártak a barbárok inváziójával és a szövetséges népcsoportokkal kötött koalíciók váltakozásával. (III.) Constantinus, aki ellencsászárságát Britanniától kezdve Gallián át egészen Hispániáig ki tudta terjeszteni, 411-ben halt meg; Galliában a burgundok és az alánok segítségével az arisztokrata Iovinusnak sikerült trónra kerülnie, azonban már 412-ben megbukott, mert Athaulf megvonta tőle támogatását. Végül pedig ott volt még Heraclianus, Stilicho gyilkosa, Afrika comesa, aki láthatóan magasabb rangra törekedett, ezért 413-ban bevonult Italiába. Miután azonban vereséget szenvedett, Karthágóban kivégezték. E zavaros idők két kiemelkedő alakja a gót Athaulf és Honorius új hadvezére, Flavius Constantius volt. 412/13-ban a gótok elhagyták Itáliát és Gallia déli részére vonultak, ahol elfoglalták többek között a régi dicső városokat Massiliát (Marseille), Burdigalát (Bordeaux) és Narbót (Narbonne).
Honorius úgy vélte, ismét egyezséget kell kötnie a gótokkal, s ráadásul nőül adta Athaulfhoz féltestvérét, Galla Placidiát. Athaulfot azonban 415-ben meggyilkolták, és Constantius hadvezérnek 416-ban sikerült győzelmet aratnia az új királyuk, Valia vezetésével harcoló gótok felett, amivel egyebek között az éppen megözvegyült Galla Placidia kezét is elnyerte. Ebből a házasságból származott a később harminc évig augustusi méltóságot betöltő III. Valentinianus császár (425-455).
418-ban végül Constantius a (Valia halála után ismét új király, Theoderid vezetése alatt álló) nyugati gótoknak letelepedésre alkalmas területet juttatott Dél-Galliában, megteremtve ezzel a regnum Tolosanum alapját, az első tartós nem római birodalomalakulatot a római territórium területén.

A gótok az egykori Aquitania Secunda provincia területét kapták, valamint a szomszédos provinciák, Narbonensis Prima és Novempopulana egy részét, és ezzel Tolosa (Toulouse) városát is. A késő ókori nyugat átalakulásának szempontjából nagy jelentőséggel bír ez a Tolosai Birodalom, amely hozzájárult Róma germán utódállamainak megalapozásához és egyúttal legalább részben római örökséget őrzött.
507-ig a gótok eredeti, a szövetségért cserébe kapott területüket egy gall-hispaniai birodalommá terjesztették ki, amely Eurich király (466-484) uralkodása alatt élte virágkorát. Ekkor azonban a frankok Klodvig vezetésével legyőzték a tolosai gótokat, és elpusztították dél-galliai felségterületüket. Ennek a kornak maradandó, az ókortól egészen a középkorig ható eredménye volt a hatályos (római) polgárjog kodifikálása, valamint az egyházpolitika.
Bár huzamosabb ideig ellenállt a késő római szenátori arisztokrácia, amelynek tagjai, részint püspökként, továbbra is társadalompolitikai szempontból fontos vezetőpozíciókat töltöttek be, de a gótoknak még ezt a régi elitet is sikerült integrálni új adminisztrációjukba és létrehozni egy gót-római egyházszervezetet.

Most azonban előbb még térjünk vissza Honorius császár utolsó éveihez, aki legalábbis elméletileg fenntartotta az örökölt általános hatalomigényt, a nyugati birodalomrész felgyorsuló eróziója dacára is. Így az 5. századi krónikák és a 6. századi történetírás Honorius uralkodásának idejére datálja Britannia végleges elvesztését is. Bár elképzelhető, hogy ez ténylegesen csak a harmincas években vagy a negyvenes évek elején következett be, Britannia Honorius birodalmához tartozása kétségkívül esetleges volt.
Jóllehet az immáron kétes birodalmi egység utolsó fenntartója, Constantius hadvezér 421 februárjában elnyerte az augustusi rangot, felesége, Galla Placidia pedig augustává lépett elő, az új császár, III. Constantius már 421 őszén meghalt, és amikor 423 augusztusában Honoriust is elérte a halál, nem volt szabályozott utódlási rend. Bár elméletileg nyitva állt az út, hogy ismét megpróbálják helyreállítani a nyugati és keleti rész egységét, gyakorlatilag ez már nem volt lehetséges. Ezután rövid interregnum következett, majd a hivatalnok Iohannes Rómában kezdődő trónbitorlása után (423. november-425. június), III. Constantius és Galla Placidia 419-ben született fia, III. Valentinianus vette át konstantinápolyi segítséggel névlegesen a hatalmat (423. október 23-án).
Valójában azonban (anyja mellett) ismét a hadvezérek adták meg a hangot 430-ig Flavius Felix, 433 és 454 között pedig (a kivételesen nem germán, hanem Moesiából származó) Flavius Aetius. A sorban harmadikként Africa katonai parancsnoka, Bonifatius következett, aki átmenetileg versenybe szállt Aetiusszal a hadvezéri tisztség megszerzéséért, azonban 432-ben meghalt.

III. Valentinianus hosszú, harmincéves uralkodása első ránézésre a stabil hatalom reneszánszának látszatát kelti, valójában azonban folytatódott a birodalom felbomlása. Így a már említett Bonifatius kétes érdeme a 409 óta Hispániában lakozó vandálok Africába történő behívása, abban a csalóka reményben, hogy vandál segítséggel sikerül megerősítenie pozícióját és keresztülvinnie céljait a császári udvarban.
Amikor 429-ben a vandálok feltűntek Africában, természetesen elsősorban saját érdekeiket akarták érvényesíteni. Bár egy 435-ben megkötött szerződés eredményeképpen letelepedésre alkalmas területhez jutottak, 439-ben mégis betörtek Africa Proconsularis provinciába, elfoglalták Karthágót és létrehoztak egy birodalmat, amelyet csak a 6. században igázott le Belisar, Iustinianus hadvezére. Hispániában a terület nagy részét szvévek foglalták el, északon és nyugaton pedig frankok, alánok és burgundok próbálták területi követeléseiket foganatosítani a császári udvarral szemben.
Ahol Aetius fegyveresen be tudott avatkozni, elsősorban hun szövetségeseit felhasználva tette ezt, mint például a Wormsban letelepedő burgundok esetében. A későbbi Nibelung mondának ez a 430-as évek közepén lejátszódó esemény képezi az alapját. Azonban a hunokkal ugyanaz történt, mint annak idején a nyugati gótokkal: noha jó szellemekként idézték meg őket, később mégis kiderült róluk, hogy nem éppen kizárólag jók, végül pedig képtelenség volt tőlük megszabadulni. Nem sokáig elégedtek meg az Aetius által Pannonia területén juttatott földekkel, ezért 451-ben Attila király vezetésével felkerekedtek nyugat felé. Számos népcsoport csatlakozott az expedícióhoz. Így 451-ben a catalaunumi mezőn (Troyes és Chalons-sur-Marne között) emlékezetes csatára került sor, amelyben Aetius és hasonlóan tarka, összeverbuvált csapata épphogy csak felülkerekedett. A visszavonuló hunok fosztogatva mentek vissza Észak-Itálián át a Tisza vidékére, ahol Attila halála után (453) a csak lazán egybetartott birodalom szét is esett.

437 előtt (ekkor vette el a keleti császár, II. Theodosius lányát, Licinia Eudoxiát) III. Valentinianus alig-alig avatkozott be aktívan és érezhetően a birodalompolitikai eseményekbe. Ezért tévedés volna a 426. évi híres, úgynevezett idézési törvény szerzőségét neki tulajdonítani. Ez a sokkal inkább Galla Placidia javaslatára elfogadott rendelet, amely világosan megfogalmazta a klasszikus jogtudomány érvényességének irányelveit, azon jelentős késő ókori erőfeszítések keretébe illeszkedik, amelyek révén tisztázni akarták az ellentmondó jogszabályokat, amit elsősorban a keleti kancellária szorgalmazott, és ami a késő ókori törvénykodifikáláshoz vezetett.

A III. Valentinianus által hozott, a Codex Theodosianusban összegyűjtött rendeletek viszonylag nagy száma is inkább a ravennai udvar elkeseredett átmentési kísérleteiről tanúskodik, semmint egy tetterős birodalmi központról. III. Valentinianus egyetlen olyan tette, amely egyéni ambícióra utalt, később végzetesnek bizonyult. Ugyanis a császár 454 szeptemberében, saját pozíciójának hatásosabb érvényesítése érdekében alattomos módon, saját kezűleg megszabadult Aetiustól, és így, amint azt a 6. században Prokopiosz megfogalmazta (Bellum Vandalicum 1,4,28) bal kezével levágta a jobbját.
Aetius nemcsak a császár legtehetségesebb hadvezére volt, hanem egyben a római császári udvar legfontosabb kapcsolattartója a nem római szövetségesekkel, aki személyes tekintélyénél fogva legalább némi stabilitást biztosíthatott volna ezen az igencsak problematikus területen. Ekkor lázongtak csak igazán a szövetségesek, Dalmáciában a seregek elpártoltak III. Valentinianustól, majd 455. március 16-án Aetius két híve agyonverte a császárt.
Első utóda Rómában Petronius Maximus szenátor lett. Aetius meggyilkolása a vandálok újabb invázióját váltotta ki, amelynek során ismét „meglátogatták” Rómát, és az azóta közmondásossá lett vandalizmust is ekkor ismerte meg a város népe. Ennek során még 455 nyarán meggyilkolták az új császárt.

A sorban Avitus követte, a galliai szenátori arisztokrácia egyik tagja, Petronius Maximus hadvezére. Az ő rövid uralmát is (455. július 9. 456 késő ősze) is rablóhadjáratok fémjelzik, melyeket Geiserich indított rendszeresen Észak-Afrikából Italiába. Elsőként az előkelő, szvév-nyugati gót körökből származó Flavius Ricimernek sikerült 456-ban győzelmet aratni a vandálok felett, amiért Avitus rögtön hadvezéri poszttal jutalmazta. Egészen haláláig (472. augusztus 19.) Stilicho és Aetius utódjaként Ricimer határozta meg elsősorban a megtizedelt Nyugatrómai Birodalom sorsát. Első áldozata mentora lett, Konstantinápoly ugyanis megtagadta Avitus augustusként való elismerését, ráadásul igen népszerűtlen volt Itáliában, ezért Ricimer úgy vélte, hogy tanácsosabb lemondatnia. Ezután Ricimer jóvoltából négy évig egy hivatalnok, Maiorianus uralkodott augustusként (457-461), mígnem a hadvezér tőle is megvonta bizalmát és meggyilkoltatta, majd egy itáliai szenátort, Libius Severust ültette a helyére (461-465). Neki valószínűleg Ricimer készített végül bürökitalt búcsúpohárként, majd a hadvezér hosszasan kereste a megfelelő jelöltet az augustusi posztra.
Végül Anthemiust (467-472) nevezte ki, akinek Ricimer szemében megvolt az az előnye, hogy Konstantinápolyból támogatták, így immáron keletrómai segítségre lehetett számítani, ami mind Róma, mind Ravenna számára az utolsó reményt jelentette a barbárokkal szemben. Italiában továbbra is majdnem minden évben el kellett szenvedni a vandálok támadásait, és az afrikai gabona létfontosságú jelentőségű lett a megmaradt itáliai központi terület számára. 468-ban került sor az utolsó, a két birodalomrész által közösen vezetett Geiserich elleni hadjáratra, amely azonban kudarccal végződött; ennek következményeképpen további római-vandál szerződéseket kötöttek, megalázó feltételekkel, amelyeket a római félnek el kellett fogadnia.

Amikor Anthemiust 472 júliusában meggyilkolták, majd nem sokkal később Ricimer is meghalt, a burgundiai Gundobad, Ricimer unokaöccse, egyben Anthemius gyilkosa kapta meg a hadvezéri tisztet, amelytől azonban az általa kreált augustus, Glycerius (473-474) bukása után gyorsan meg is vált a burgund királyi trón megszerzése fontosabb volt számára. Ez az esemény igencsak szembeszökően érzékelteti a Nyugatrómai Birodalom agóniáját. Konstantinápolyban újabb augustust karoltak fel, Iulius Nepost, egy dalmáciai hadvezért, akit 474-ben öltöztettek bíborba Rómában. Ám ő is ragaszkodott a régi recepthez, így a pannoniai Orestest főparancsnokká nevezte ki, és rábízta a feladatot, hogy Galliának legalább egy kis részét mentse meg a Nyugatrómai Birodalom számára. Orestest azonban más célok vezették, így Iulius Nepost kiűzte Rómából, és saját fiát, Romulust („Augustulus”, azaz császárka jelzővel) kiáltotta ki új császárnak.
Romulus Augustulus széles ismertségét az utókor körében egy szükségszerűen bekövetkező véletlennek köszönheti: ő volt az utolsó császár, aki a Nyugatrómai Birodalom trónjára került, ám a nem római szövetségesek általi lemondatása már korántsem a véletlennek tudható be, sokkal inkább évtizedekig tartó folyamatok következményének, amelyek odáig vezettek, hogy nem a császárok nevezték ki hadvezéreiket, hanem a hadvezérek a császáraikat.
Romulus Augustulus hivatalából való felfüggesztésének közvetlen oka az volt, hogy apja, Orestes nem volt hajlandó az Odoaker (egy szkír-hüringiai hivatalnok) vezette nem római szövetségesek egy csoportjának letelepedésre alkalmas területet juttatni Italia földjén. Odoakert erre fel rex ItaUae-nak (Italia királya) kiáltották ki (476. augusztus 23.), ő pedig megölette Orestest, és Romulus Augustulust egy Nápoly közeli villába száműzte.

Hogy 476, vagy csak Iulius Nepos Dalmáciában reggeli közben 480-ban bekövetkező halála jelenti-e a Nyugatrómai Birodalom végét, végül is csak elméleti kérdés. A kortársak mindenesetre a 476-os évet nagy cezúraként fogták fel. A krónikaíró, Marcellinus Comes Iustinianus idejében szárazon megállapította (Chronica Minora II, 91.): „A római nép nyugati birodalma ... eme Augustulus uralkodásával ért véget.”
Ez nem hangzik túl drámainak, és tragikusnak sem. De hát (Nyugat-) Róma vége egyáltalán tragédiának tekinthető-e? „A tragédia ... előfeltétele egy megformált világ. A komédia pedig ... egy olyan világot feltételez, amely megformálatlan, alakuló-, változó és összecsomagolófélben van” (Friedrich Dürrenmatt, Theatherprobleme). Éppen ezért a modern író az utolsó Italiában uralkodó római császár utolsó munkanapját nem az Imperiumért hősiesen harcoló férfi „finale glorioso”-jaként, hanem egy tyúktenyésztő „finale curioso”-jaként állítja be:

„Odoaker: Nincs más választásod.
Romulus: Mi a szándékod velem?
Odoaker: Nyugdíjba küldelek.
Romulus: Engem nyugdíjba?
Odoaker: Ez az egyetlen út.

Csend

Romulus: Ez a legnagyobb csapás, ami érhet.
Odoaker: Ne felejtsd, nem kisebb borzalom az sem, ami
reám vár. Itália királyává kell hogy kikiálts (...)
Romulus: A császári nyomorúság évei véget értek. Fogd, itt a babérkoszorú meg a császári tóga. A birodalmi pallost megtalálod a kerti szerszámok közt a fészerben, a senatust Róma városának katakombáiban.”

(Friedrich Dürrenmatt, A nagy Romulus, IV. felvonás, Fáy Árpád fordítása)

A valódi Odoaker nem ment be a fészerbe, mert nem volt szüksége a császári díszekre inkább elküldte őket Konstantinápolyba, hogy tudassa: nyugaton nincs már császár. A szenátorok sem bújtak el a katakombákba továbbra is Rómában, a föld felszínén találjuk őket, ahol 476 után még voltak városi praefectusok és consulok is, ugyanúgy, mint elsősorban Hispániában, Africában és Galliában. Ők őrizték meg a római oktatás és életmód központi elemeit, ők töltötték be a legelőkelőbb püspökségeket, és ily módon ott is gondoskodtak a folyamatosságról, ahol első pillantásra a törés dominált.
A Nyugatrómai Birodalom vége következésképpen semmiképpen nem a római antikvitás végét jelentette nyugaton, és az események főszereplői továbbra is római kategóriák alapján cselekedtek és terveztek. Így Odoaker Iulius Nepost annak 480-ban bekövetkező haláláig törvényes római császárnak tekintette, és ezt az általa veretett pénzeken is egyértelműen kifejezésre juttatta. Odoaker nem egy bronz és ezüstpénzén a régi rövidítés S(enatus) C(onsulto) („a senatus határozatából”) szerepel, s ezzel látványosan kapcsolódik a császári politika évszázados hagyományaihoz.
A hivatalnokok is megőrizték örökölt címeiket, például a főparancsnokok (magister militum) vagy a legmagasabb pénzügyi tisztségviselők (comites sacrarum largitionum). Másfelől azonban Odoaker királysága eredeti germán elemeket is magába foglalt, és így a késő ókorból a kora középkorba való átmenetet jelképezi. Természetesen nem hirtelen lett vége, és nem radikálisan kezdődött valami új, hanem a késő ókori nyugat folyamatosan alakult át a kora középkori germán világba, amely nagymértékben továbbra is magán viselte a római jelleget.

Ebben a folyamatban fontos szerep jutott a nyugati gótoknak, akiket eredetileg greutungoknak vagy osztrogótoknak is hívtak. A 4. században a mai Ukrajna területén éltek, majd a hunok nyugatra kényszerítették őket. A catalaunumi mezőn (82. oldal) a keleti gótok az Attila vezette hunok oldalán harcoltak Aetius nyugati gót szövetségesei ellen, ezt követően pedig szövetségesi területet kaptak Pannonia területén. Kb. 456/57 és 473 között keleti gót birodalom jött létre Pannóniában, amely újra és újra megszegett, módosított és megújított szerződések révén legjobb esetben is csak lazán kötődött a konstantinápolyi császárhoz.
474-ben Theoderich elnyerte a keleti gót királyi címet, és a következő években számtalan hadjáratra vezette népét szerte az egész Balkán-félszigeten és Hellászban, így 483-ban kikényszerítette a keletrómai udvartól az általa kívánt engedményeket. Következésképpen 484. január 1-jén Konstantinápolyban rendes consul lett, és miután Odoaker a Duna vidékén hamarosan összetűzésbe került a Keletrómai Birodalom által támogatott rugiusokkal, Konstantinápolyban kiváló alkalmat láttak arra, hogy egy megtisztelő megbízatással nyugatra küldve megszabaduljanak Theoderichtől. 488/89-ben a 100 ezer keleti gót (köztük kb. 20 ezer harcos) indult el Italia felé.

489 augusztusában került sor az első, majd szeptemberben Veronánál (a hősi énekekben „Bern” városa) a második összeütközésre Theoderich (a germán mítoszokban veronai Dietrich) és Odoaker között. A II. Alarich vezette nyugati gótok segítségével Theoderich mindinkább visszaszorította ellenfelét, míg végül Odoaker Ravennába menekült, ahol Theoderich több mint két évig tartó ostroma után kénytelen volt beleegyezni, hogy közösen uralják Italiát. Nem sokkal később azonban Theoderich mégis kelepcébe csalta riválisát, és saját kezűleg ölte meg, majd hidegvérűen meggyilkoltatta ellenfele összes rokonát, valamint legszűkebb köréből mindenkit, akit kézre tudott keríteni.
493-ban seregei királynak kiáltották ki, és Flavius Theoderich rexként 526-ig uralkodott a gótok és az itáliai népek felett a nyugati császárság intézménye elavulttá vált. Sok szempontból azonban Theoderich uralkodása is római jellegű maradt. A római senatusnak minden tiszteletet megadott, uralkodásának jubileumát a korábbi császárok módjára ünnepelte, azaz cirkuszi játékokat rendezett és gabonaadományokat osztott szét. Az őt szolgáló hivatalszervezet szintén a régi mintát követte, pénzt veretett, és híres Edictum Theodericijében szintén a római jogot vette át. Egy 6. századi ismeretlen szerző találóan írja le Theoderich politikájának ezt a sajátos ambivalenciáját: „Egyszerre uralkodott a rómaiak és a gótok két gense felett” (Anonymus Valesianus II 60).

Valláspolitikája szintén e kettősséget mutatja, hiszen személyes arianus vonzalma dacára eltűrte és támogatta a nicaeai katolikus kereszténységet. A Nagy Constantinusszal való felszínes párhuzam egy másik jó példája az 526. augusztus 30-án elhunyt király Ravennában emelt mauzóleuma. Ugyanis amiként Constantinus konstantinápolyi temetkezési templomában, úgy Theoderich Ravennában szintén a tizenkét apostol közé sorolja magát az építészeti kialakítás révén: „az apostolokkal egyívásúként egy második Constantinus akart lenni” (Herwig Wolfram).