A szétesés, bomlás jelenségei Keleten nem annyira fegyveres harcokban, mint inkább dogmatikai jellegű ideológiai ellentétekben jutottak kifejezésre. A katholikus vallás győzelme után a nicaeai hitvallás közelebbi értelmezésének kérdésében fellobbant az ún. krisztológiai harc. Ennek vitái akörül folytak, hogy ha a fiúisten (Krisztus) lényege (görögül: úsia) azonos az atyaistennel a homoúsion elve alapján, akkor kettejük természete (görögül: physis) is azonos-e.
Az alexandriai püspökök a két isteni lény „egy természetű” voltát fogadták el ezt a felfogást nevezték monofizita irányzatnak; viszont az antiochiai püspökök Krisztusban különválasztották az isteni és az emberi természetet ez a heterofizita irányzat. Egyik fél sem fogadta el a konstantinápolyi püspököknek azt a közvetítő megoldását, amely mind a teljes azonosságot, mind a teljes különbözőséget elutasította. Ezek a dogmatikai harcok egészen a 7. századig az arab hódításig tartottak, és mérgezték a központi hatalom és a tartományok közötti viszonyt.

A dogmatikai finomságok meghatározása körüli küzdelem egybefonódott a nagy egyházfők, elsősorban a konstantinápolyi, alexandriai és antiochiai patriarchák hatalmi harcaival, és közvetett módon a befolyásuk alatt álló területek lakosságának önállósulási törekvéseivel. Alexandria nagyhatalmú püspökei (Theophilos és Kyrillos, akit kortársai „az alexandriai fáraódnak neveztek) a fanatizált helyi lakosság élén Egyiptomot egy időre valósággal egyházi állammá szervezték.
A törzsökös egyiptomi lakosság meggyőzése érdekében az egyiptomi keresztény papság írásműveiben is a görög nyelv helyett az egyiptomi lakosság kopt nyelvét használta. így a dogmatikai harcok során emelkedett a központi kormányzattal szembenálló egyiptomi lakosság nyelve, több évszázados némaság után ismét az irodalmi alkotás szintjére: a 4. sz.-ban alakul ki a kopt irodalmi nyelv.

Hasonló módon alakult ki Syriában és Mezopotámiában a szír írásbeliség és irodalmi nyelv. A görög nyelvtől és kultúrától és a központi kormányzat által képviselt dogmatikai állásponttól való függetlenség tudata már kifejezésre juttatja Egyiptom és Syria lakosságának elszakadási (szeparatisztikus) törekvéseit. Ez az eszmei elszakadás teszi érthetővé azt, hogy egy évszázad múltán az arab hódítás oly könnyen szakíthatta el ezeket a területeket a bizánci birodalomtól.



Hahn István