A városi civilizáció megteremtésében az etruszkokon kívül a görögöknek volt a legnagyobb jelentősége, akik már a mykénéi kultúra időszakában megjelentek az Appennin-félszigeten, később pedig, túljutva a mykénéi civilizáció bukásával, illetve az ún. dór bevándorlással együtt járó válságon, a Kr. e. 8-7. század között Dél-Itália jelentős részét gyarmatosították. Ennek a kolonizációnak több mozgatórugója volt. Görögországban kevés volt a megművelhető föld, s így a gyorsan növekvő lakosság egy részének máshol kellett ezt biztosítani.
Az sem lehet továbbá véletlen, hogy a görög telepítés azon hajóutak mentén haladt, amelyeket már az égei-(kis)- ázsiai-föníciai világ hajósai is fölfedeztek: a görögöknek érdekük volt, hogy termékeik kereskedelmi sugarát bővítsék, s ugyanakkor távoli vidékek áruit is felkutassák. Ezért telepedtek meg Dél-Itáliában is, ahol és ahonnan értékesíteni tudták vázáikat, kézműipari termékeiket, szöveteiket, s ahol fegyvereik is piacra találtak. Mindezért cserébe értékes fémeket, mezőgazdasági terményeket, főképp gabonát kaptak, amiből a görög világ nem volt teljesen önellátó. Mindez növelte az anyaország gazdagságát, ahol a meghatározott pontokon koncentrálódó népesség mindinkább városias jellegű és szerkezetű településeket kezd kialakítani, nemegyszer kemény harcokban döntve el, hogy mely központnak legyen lehetősége magának hegemón helyzetet kiharcolni.

Dél-Itáliában először inkább csak kereskedelmi lerakatok jöttek létre a tenger-, illetve a folyópartok mentén, ám a későbbiekben ezek mindinkább egy fejlett civilizáció kisugárzási központjaivá alakultak. A betelepülőknek ugyanis kétségkívül magasabb fokú mezőgazdasági, illetve kézműves ismereteik voltak, mint a helyi őslakosságnak.

A görög gyarmatosítás gazdasági és demográfiai tényezőin kívül számolnunk kell politikai mozgatóerőkkel is. A pezsgésnek indult városállami élet kiélezte a belpolitikai harcot a feltörekvő „új” elemek és a régi arisztokrácia között, s a vesztes fél gyakran kényszerült szülővárosa elhagyására. Ez természetszerűleg hatott a gyarmatvárosok politikai arculatának alakulására is.
Az egyes városoknak azonban a hegemóniáért folytatott egymás közötti harca is áttelepült görög földről Dél-Itáliába, ahol különböző görög városok hoznak létre gyarmatvárosokat, s azután ezek közt folytatódik az anyavárosok közti rivalizálás. Főleg ez a körülmény okozta azt, hogy az egész dél-itáliai görög világ eredendően egyfajta belső gyengeséggel küszködött, nem tudott igazán egységesen fellépni a helyi népekkel szemben.

Ennek bizonyítására egy mozzanatot emelünk ki. Az apuliai partvidék mentén a görögök nem tudták megvetni a lábukat az itt élő erős iapygiusok és peucetiusok miatt. Ezért az achaiok csak az ún. itáliai csizma „talpán” tudták felállítani kolóniáikat: Krotónt, Sybarist és Metapontiont. A csizma felső részén fekvő gyarmatvárosaikkal pedig (Terina, Laos, Poseidónia vagy Paestum) már csak a szárazföld belsején keresztül létesíthettek kapcsolatot, mert a Messanai-szorosnál vetélytársaik, a kyméi chalkisiak hoztak létre gyarmatvárosokat, az egyik (a szicíliai) oldalon Zanklét (későbbi nevén Messana), a másik oldalon pedig Rhégiont.

A Magna Graecia-i görög egység hiánya okozta azt is, hogy az egyébként hatalmas, Korinthos által alapított kolónia ellenére, amelyet Syrakusainak neveztek el, sem tudták a hellének egész Szicília szigetét ellenőrzésük, illetve fennhatóságuk alá vonni. Részben más volt a helyzet Dél-Itáliában, ahol kb. Kr. e. 450 után, amikor Krotón lehanyatlott, Tárasnak (Tarentum), ennek a spártai alapítású gyarmatnak sikerült végre hegemón szerepet kiharcolnia.

Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a görög gyarmatosítás történelmi jelentőségét, hiszen ez sugározta szét Itáliában a görög politikai, filozófiai (Pythagoras a Kr. e. 6. század végén itt működik), vallási és művészeti fogalmakat, felfogásokat és nézeteket. Az itáliai népességre gyakorolt hatása ennélfogva meghatározó. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a 8. századtól kezdődően a területi különbségeknek megfelelően Itália hellénizálódik -- békés vagy háborús úton.
Mindez annak ellenére igaz, hogy sem a görög anya-, sem pedig a gyarmatvárosok nem folytatnak összehangolt görögösítő, azaz hellénizáló tevékenységet! Mindegyik görög polis, a saját érdekét követve és megosztva a csupán elképzelt görög egységet, a maga saját politikáját folytatta. Az itáliai népesség és a görög városállamok közti kapcsolatok közvetlenek voltak, akárcsak Etruriában; s Athénnak sem mutathatók ki közvetlen gyarmatosító érdekei Itáliában, ezért kisugárzása pusztán kereskedelmi jellegű egészen a Kr. e. 6. század első felétől (kerámia).

A dél-itáliai görögség minden gyengesége ellenére végül is nagymértékben befolyásolta az egész félsziget népeinek életmódját, technikai színvonalát, eszméit, művészetét és vallását, a mykénéi korszak után ezzel egy újabb lépést téve abban az irányban, hogy a görögség mindmáig tartóan szerepet játszhassak Európa kulturális arculatának kialakításában, kihasználva Itália centrális helyzetét a Mediterráneum egészében s bizonyos szempontból a klasszikus Európa vonatkozásában is. Mindez azonban egy különféle elemekből létrejövő itáliai kulturális ozmózison keresztül érvényesülhetett, amint azt a továbbiakban elmondottak meg fogják erősíteni.