logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Itália az i. e. I. évezred első felében

A vidék lakossága

A Földközi-tengert nyugati és keleti részre osztó Appennini-félsziget igen nagy szerepet játszott a Földközi-tenger országainak történetében. A régi görögök eleinte csak az Appennini-félsziget déli részét nevezték Itáliának; az i. e. III. századtól kezdve már az egész félszigetnek ez lett a neve.

Történelmi és földrajzi szempontból Itáliát rendszerint három, részre osztják: Dél-Itáliára, mely lényegében véve a mai Apufiát, Basilicatát, Calabriát és Szicília szigetét öleli fel (földrajzilag ez a sziget folytatása az Appennini-félszigetnek) ; Közép-Itáliára, melynek legfontosabb területei Etruria (a mai Toscana), Latium és a rendkívül termékeny Campania; végül Észak-Itáliára, mely az ország szárazföldi részét foglalja magában.

Az ország északi határán húzódnak Európa legmagasabb hegyei, az Alpok. Nyugatról az Appennini-félsziget a Ligur- és Tyrrhén-tengerig, keleten az Adriai-tengerig, délen pedig az Ión tengerig terjed. A félsziget partjai gyengén tagoltak; kikötőnek alkalmas természetes öblökben aránylag szegény. A nem magas Appennini-hegység - az Alpok folytatása - végigvonul az egész félszigeten, s meghatározza felszínét. Keleti lejtői meredekebbek, mint a nyugatiak. Közép-Itália legjelentősebb síkságai a félsziget nyugati partjain terülnek el.

Itália éghajlata enyhe, meleg, sőt a déli részen forró. A csapadékmennyiség különösen Észak-Itáliában jelentős, de teljesen elegendő az ország középső részein is. Csak Dél-Itália aszályos; 2500 - 3 000 évvel ezelőtt ez nem volt annyira érezhető, mivel akkoriban összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt erdőségekben.

Az eneolitkori és bronzkori Itáliában a földművelés lehetőségei nem voltak annyira kedvezőek, mint például Mezopotámiában vagy a Nílus völgyében. Kevésbé termékeny talaját a termelőerők akkori fejlettségi színvonalán csak nagy fáradsággal lehetett megművelni. A mesterséges öntözés is akadályokba ütközött : a folyókban kevés a víz, és az ország felszíne sem alkalmas öntözésre. A Pó völgyében pedig aránylag ridegebb az éghajlat, a folyók áradásai nem állandóak, s a vízszabályozás nehezen oldható meg. Emiatt a Pó völgye csak később lett olyan fontos földművelő vidék, mint Közép-Olaszországban az Arno, a Tiberis, a Volturno és más folyók alsó szakaszának völgyei.

Mégis, azt kell mondanunk, hogy az ókori Európa más vidékeihez hasonlítva Itáliában az emberek létfeltételei kedvezőbbek voltak az éghajlat viszonylagos enyhesége, valamint a gazdag növény- és állatvilág miatt. Természetes tehát, hogy Itália már a paleolit és neolit korban lakott terület volt. Később itt helyi neolitkultúra alakult ki, mely az ország déli részén még az i. e. II. évezredig tovább élt, amikor az északi és középső részen már gazdag bronzkultúra virágzott. Ezt a bronzkultúrát a cölöpépítményekhez hasonló típusú terramare-települések jellemezték, melyeket fából összerótt fal, vizesárok vagy mesterséges mocsár vett körül.

Az i. e. I. évezred első felében Itália lakossága rendkívül tarka etnikai képet mutatott, mivel az Alpokon túlról és az Adriai-tengerről a II. évezredben és a tárgyalt időszakban a legkülönbözőbb etnikumú törzsek hatoltak be a félszigetre. Akkoriban az Appennini-félsziget nagyobb részén indoeurópai italicus törzsek éltek, amelyek közül legfontosabbak a latinok (Latium területén), az oscusok (Campania), az umberek (Umbria, Közép-Itáliában, az Appenninektől keletre) és a sabellus törzsek csoportja (a Tiberis medencéjének felső részében); az utóbbiak között voltak a sabinusok, akik később délre törtek, s az oscusokkal összekeveredve a samnis nevet viselték.

A legtöbb törzs valószínűleg az i. e. I. évezred legelején nyomult be Itáliába Közép-Európa területéről. Jellegzetes szokásuk volt a halottégetés, amely feltehetőleg a bronzkorszak unéticei kultúrájának szertartásaira vezethető vissza. Az Itáliába hatolt törzsek azután összekeveredtek a régebben odavándorolt törzsekkel.
Az italicus törzseken kívül éltek még az ország egyes területein különféle illyr törzsek (például a iapygok Apuliában); lehet, hogy ugyanehhez a nyelvcsaládhoz tartoztak az Észak-Itália keleti részén élő venetek, valamint azok a törzsek is, amelyeket általában az őslakosság maradványainak tartanak (a ligurok Észak-Itália nyugati részén, a sicanok Szicíliában stb.).

Néhány kutató feltevése szerint a siculok törzse azonos lehetett azzal a sekeles (írva skls) nevű törzzsel, amelyet az egyiptomi források a „tenger népeinek” a Földközi-tenger keleti részén lezajlott vándorlásai idején említenek. Az is lehet azonban, hogy a siculok Dél-Itália őslakosságához tartoztak. Az Appennini-félsziget északnyugati részén - a mai Toscana területén - az etruszkok laktak, akiknek etnikai hovatartozását eddig még nem sikerült megállapítani. Ezt a területet Etruriának nevezték.

Dél- és részben Közép-Itália partvidékén, valamint Szicília keleti részén az i. e. VIII-VI. század folyamán görög gyarmatosítók telepedtek meg, és számos fontos várost alapítottak: az Appennini-félszigeten Kymét (Cumae), Neapolist (Nápoly), Krotont, Sybarist, Tarast (Tarentum), Szicíliában Syracusait, Messénét, Akragast stb.
Szicília nyugati részén a karthagóiak vetették meg a lábukat, s megalapították Eryx, Panormos stb. városokat. Ők igázták le az i. e. VII. században vagy valamivel korábban Sardiniát is. Az a tény, hogy Itáliában görög és karthágói gyarmatok alakultak, meggyorsította a helyi rabszolgatartó viszonyok kifejlődését.